Úgy tekintek a színházra, mint valóságművészetre

2016. 06. 27. 18:01

Rendező, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója, a magyar színjátszás egyik érdekes alkotója. Felvállalja, hogy nem mindenki szereti az előadásait. Úgy véli, a színházban nincs helye az illemnek, a tabuknak, nem működhetnek a klisék. Amikor a társadalommal kapcsolatban fogalmaz kérdéseket a színházban, elsősorban önmagát kérdőjelezi meg, mert könnyebb másokra mutogatni, mint önmagunkkal szembenézni. „Az élő színházban hiszek, amely kapcsolatot teremt a színpad és nézőtér között.” Urbán Andrással Temesváron beszélgetett Simon Judit.

 

Urbán András rendező

 

Egyes alkotásai, mint a tavaly a Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozón (TESZT) és a Pécsi Országos Színháztalálkozón (POSZT) bemutatott Bánk bán, vagy az idei fesztiválon a temesvári és szabadkai társulatok közös előadása a Magyar, és a Belgrádban színre vitt Az Antikrisztus rövid története – heves vitákat váltanak ki. Előadásaival tabukat döntöget, sajátos színházi nyelven olyan kérdésekre keresi a válaszokat, melyeket manapság nem illik feltenni. Ugyanakkor egyre kevesebbet dolgozik magyar színházakban, és még kevesebbet Magyarországon. Miért?

 

Lassan többet rendezek más nyelveken, mint magyarul. Én mégis azt érzem, hogy magyar színházat csinálok, aminek köze van a magyarsághoz, de egy ideje azt is tudom, ez egy másik kultúrának is része. Ami a színházi identitásomat illeti, így alakította az élet. Az ember sokáig érzi eldobottnak, mellőzöttnek magát a mostoha körülmények között. Végül minden kialakul, vagy alakul. Nem volt és nincs bennem sértettség, de azért néhány dolog fejbe vágja az embert. Erről ennyit. Szögezzük le: mindig színházról, ennek keretein belüli akciókról beszélek, nem politikai aktivizmusról.

A színházban nem lehetnek tabuk. Egyre inkább hiszem, hogy éppen azzal kell foglalkozni, hogy a színpadon nem létezhet az illem kérdése, nem működhetnek a klisék. A színháznak, a művészetnek azzal kell foglalkoznia, ami fejbe vágja az ember. Én nem másokat akarok fejbe kólintani, én ezt elsősorban magammal teszem. Nyilván, ha olvasok vagy nézek valamit, akkor tartom jónak, ha megérint. Ez ugyanaz, csak finomabban fogalmazva. Csak azt tartom érdemlegesnek, ami szembesít valamivel. Talán durva úgy fogalmazni, hogy a művészet egy kés, amit az ember maga felé fordít, de mindenképpen egy út, akár a magunk felülkérdezéséhez. Amikor a társadalmat felülkérdezzük, akkor önmagunkkal is ezt kell tennünk. Ez nem nagyon tetszik az embereknek. Holott nem lehet megúszni azzal, hogy csak mások rosszak, mások a hibások, mi meg nem. Sokan teszik ezt, sokan foglalkoznak inkább másokkal, mint önmagukkal. Van, amikor az előadás készítése során eljutok addig a pillanatig, hogy ez lehetne egy olyan produkció, amiben mi, liberálisok kiröhögjük a jobbosokat, vagy fordítva, de akkor ugyanaz lenne, mint a kispolgári színház. Kiszolgálna egy opciót, és megint arról szólna, hogy mások a hülyék, mások a hibásak, másokról szól, nem rólunk, nem a mi életünkről. Szerintem ez marketing szempontból sem túl jó.

A temesvári és a szabadkai színház közös produkciója, az Urbán András rendezte Magyar

 

Urbán András 1970-ben született Zentán. Tizenhét évesen önálló színházi és irodalmi alkotóműhelyt indít, ahol mint szerző, rendező és színész van jelen, majd a társaival létrehozza az AIOWA csoportot, amely a színházat specifikus, ám mégis összművészeti és ideológiai akciónak látja.

1990-ben felveszik az Újvidéki Művészeti Akadémia Drámai Tanszék Rendezői Szakára, Vlatko Gilić filmrendező osztályába. Film- és színházrendezést tanul, közben rendezőként dolgozik a Szabadkai Népszínházban. A kilencvenes évek első felében megszakítja tanulmányait, színházi munkáit, és évekre visszavonul. 2000-ben Boro Drašković rendező osztályában rendezésből megszerzi egyetemi oklevelét. 2006-tól a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója. Kezdeményez[ője a szabadkai Desire Central Station Kortárs Nemzetközi Regionális Színházi Fesztiválnak. Tevékenységét számos díjjal ismerték el.

 

Fogalmazhatunk úgy, hogy nem merünk, vagy nem akarunk szembenézni önmagunkkal?

 

Ezt mindenki maga döntse el. Vannak pillanatok, amikor én sem vagyok erre képes. Néha, amikor nézem a tévét, átkapcsolok jó és fontos filmekről, mert úgy érzem, most nem tudom elviselni azt a fajta lelki izgalmat – egy előadás bemutatója előtt például –, amit belőlem az adott alkotás kiváltana. A szembenézés végül is kultúra kérdése. Van olyan kultúra, ami azt mondja, az ember nézzen szembe magával, számoljon el magával, és létezik olyan fajta kultúra, kultúráltság, ami ezt folyamatosan eltakarja, nem akar szembenézést, inkább a kényelmet válassza.

 

Melyik a jellemző a magyar kultúrára?

 

Nem merek a magyar kultúráról nyilatkozni, nem vagyok szakember, nincs megfelelő szintű tájékozottságom. Azt tudom, hogy a magyar színházi kultúra más, mint amit én színháznak tekintek, vagy amilyenen szocializálódtam. Ebben a térségben, ahol dolgozom, a színház sokkal erőteljesebben létezik, abban a kontextusban, ahogy én a színházat értelmezem. Hangsúlyoztam és hangsúlyozom, én színházzal foglalkozom, de az előadásnál néha fontosabbnak tartom azt, hogy miről szól a színház.

 

Meglátása szerint, miről kell szóljon a színház?

 

Arra törekszem, hogy élő színházat csináljak. Én úgy tekintek a színházra, mint valóságművészetre. Fontos, hogy eljusson arra az igazságszintre, mint egy jó performansz. A drámai színház az alakból indul ki, az alak történetét mondja el, az illúzió, a színházi varázs eszközeivel. Engem sokkal jobban érdekel az élő viszony az előadó és közönség között. Ez alatt nem az interaktivitásra gondolok, hogy kiszólunk a közönséghez, ez lényegtelen, hanem abból építeni föl az adott előadást – mindig ezt próbálom elmagyarázni a színészeknek –, hogy ő ott áll a színpadon, mi meg ott ülünk lent és nézzük. Ez az a viszony, amit minden pillanatban tudunk. Más szóval: a valós világ szituációja a fontos.

Az Antikrisztus rövid történetét Belgrádban vitte színre

 

Feljegyeztem magamnak szavakat az előadásaival kapcsolatban: jelképek – nemzeti jelkép, vallási jelkép, viszonyulások.

 

Ezek tárgyak, melyek léteznek az előadás valóságszövetében, és ebben a kontextusban jelentek valamit, de pusztán, mint jelentések, nem működnek. Az előadás operál ezeknek a tárgyaknak a jelentésével, akár úgy, mint szimbólumokkal, akár más formában, nem csak úgy léteznek. Érdekes reakciók vannak a Magyarral kapcsolatban, mert a nemzeti jelképekkel játszunk. Viccesen mondtam, hogy nemzeti konzultációt indítunk a nemzeti jelképekről, a szarvasról, a sasról, vagy tudom is én miről. Könnyű itt meghülyülni.

Érdekes az ideológia, az a sokszor agresszív magatartás, ami bizonyos jelkép mögött meg tud húzódni, és rögtön meg is jelenik, amikor a jelkép számára nem ildomos környezetbe kerül. Hangsúlyozom, számára nem ildomos, számára fölfoghatatlan helyzetbe. Csak akkor beszélnek az emberek meggyalázásról meg ehhez hasonlókról, ha nem tudnak mit kezdeni vele. Egy művész soha nem azzal foglalkozik, hogy mit, hogy gyalázzon meg, vagy sértegessen valamit. Nem erről szól a színház.

 

Kérdéseket tesz fel az előadásaival, vagy válaszokat keres?

 

Ha már irodalomra kellene fordítani, ezek olyan mondatok, olyan jelentéskapcsolatok, melyek mind kérdőjelet, mind pontot tartalmaznak. Az Antikrisztus rövid története kapcsán volt egy olyan vezérfonal, hogy megfogalmazunk egy tartalmat, amelynek az ellentéte is létezik. Nem feltétlenül egymást támogató, de létrehoznak egy harmadik tartalmat, amelynek nem szükségszerűen a racionális és intellektuális megértése a lényeg. A fontos az, hogy a néző egészében tudja, mit látott. Mindig elvárjuk, hogy verbálisan fogalmazzuk meg, amit látunk, láttunk vagy tapasztaltunk, mintha csak ez lenne legitim. Fontos persze a verbális közlés is, de nem az egyetlen.

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!