Úgy táncol, ahogy ő fütyöl

2011. 07. 08. 12:44Gyerekkorodban szégyenlős voltál, ma mégis a színpad az otthonod. Ez hogyan alakult ki?

Véletlenül: amikor egy esküvőn jártunk, és nekem táncolnom kellett volna, látták, hogy szégyellem, ezért édesanyám beadott a művészeti líceum táncosztályába. Az volt a célja, hogy felbátorítson, a kilencedik osztálytól pedig matematika-informatika osztályba kerüljek. De amikor a váltásra került volna sor, én már nem akartam máshova menni. Maradtam a művészetiben, ahol a tánc mellé csatlakozott a színművészet is az Osonó Színházműhelynek köszönhetően.

A líceumi évek után még nem iratkoztál be egyetemre, a Háromszék Táncegyüttesnél próbálkoztál. Miért s miért csak rövid ideig?

Ugyan felvettek, viszont nekem nem tetszett az, amit találtam. Öt hónapot táncoltam náluk, de fel kellett mondanom: úgy éreztem, valami erősebb dologra van szükségem. Az a közel fél év, amikor csak néptánccal foglalkoztam, nem elégítette ki a színpadi éhségemet, többet akartam. Korábban a break-dancet is kipróbáltam, a néptánc, a balett és a színház mellett napi szinten űztem. Nagyon nagy elszántság kell ahhoz, hogy valaki breakeljen, egy jó adag őrültséget követel meg, hiszen extrém sportnak is nevezhetjük.

A táncegyüttes tehát csak egy rövid epizód volt, utána máris jött a fővárosi egyetem?

Ebben az időben az Osonó Színházműhely alapembere voltam már, azonban nem értettem egyet bizonyos dolgokkal, így bekövetkezett a szakadás. Eldobtam mindazt, amit el kellett dobnom, amit pedig tovább kellett vinnem, azt megtartottam. A budapesti kortárs tánc főiskolára akartam beiratkozni, de nem volt hozzá kellő anyagi hátterem, ezért Bukarestet céloztam meg, a Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem koreográfia szakát. Sajnos azzal kellett szembesülnöm, mint az itthoni táncegyüttesnél. Féltem, hogy azt a tudást és energiát, ami bennem van, nem tudom kamatoztatni. Márpedig minden gondolatnak, intenciónak van egy szavatossági ideje. Nem is bírtam sokáig némán, a második félévben egy órán ideges lettem a körülöttem levő állapotok miatt, a tanárnőmnek az osztály előtt kijelentettem, semmi újat nem tud nekem mondani, unatkozom az óráin. De nem csak beszéltem, cselekedtem is: szerencsére találkoztam olyan évfolyamtársakkal, akikkel lehetett dolgozni. Az egyik fontos ember, akivel együttműködtem, Rusu Arcadie volt, aki ugyanabban a hajóban evezett, mint én, tehát nem tudott kibontakozni. Körénk csoportosultak mások, megkezdtük a munkát. Bejutottunk az Ateneul Român-be, a miénk volt az első táncszínházi előadás, amelyet ott játszhattak. Időközben a Sergiu Anghel professzor vezette kortárs táncegyüttesbe, az Orion Balet-be is bejutottam, sajnos felbomlott hamar, pedig ez maga a megtestesült álom lett volna számomra. Anghellel három alkalommal dolgozhattam, az egyikről érdemes szót ejtenem: a Nemzeti Opera színpadán, egy gálaműsorban kellett két momentumot összekötnöm úgy, hogy időm sem volt felkészülni rá. Arra kértek, improvizáljak, de a község lehetőleg ne vegye ezt észre a mozdulataimon. Rãzvan Mazilu, a neves táncos, koreográfus is megkeresett utána, de nem lett végül közös munkánk. Viszont Dragoº Galgoþiuval dolgoztam két hónapig, ő Románia első öt rendezőjében benne van; a Szentivánéji álomban én voltam a koreográfus.



Mi az oka annak, hogy ilyen mozgalmas és sikeres évek után mégis elhagytad a fővárost?

Bekerültem ebbe a körforgásba, hívogattak mindenfelé, de nekem rebellis természetem van, szeretem felrúgni a port ott, ahol igazságtalanságot érzek. Hívtak a Pro TV-be, a Dansez pentru tine című műsorba koreográfusnak, de – és erre büszke vagyok – nem fogadtam el az ajánlatukat. Heccből utasítottam vissza őket, még akkor is, amikor nem volt pénzem, mert ami ott történik, gusztustalan. Román sztárok táncolnak félig-meddig képzett emberekkel, akiknek különböző problémáik vannak, ki beteg, kinek pénzre van szüksége az egyetemhez. Ha igent mondtam volna az ajánlatukra, kerestem volna heti három-négyszáz eurót, de ott úgy kellett volna táncolnom, ahogy ők fütyülnek. Eldöntöttem, inkább egy bárban szolgálok fel, mint megalázkodjak egy ilyen műsorban. Több helyre hívtak, egyszer össze is számoltam, hogy három hónap alatt huszonegyezer lejt kereshettem volna, ha rábólintok az olyan munkára, amiben nem szívesen vettem volna részt. Akkoriban könnyedén utasítottam vissza mindent, ma már annyi év próbálkozás után félősebb lettem, már nem tudok olyan vakmerő lenni, mint Bukarestben. Nem vesztem el, de igaz, hogy túl önfejű voltam ott.

Bukarest után merre vezetett az utad?

Hazajöttem, hogy ismét próbát tegyek az Osonó Színházműhellyel, de másfél hónap után fel kellett adnom, nem kötöttem kompromisszumot. Szabadúszó lettem. Ebben az időszakban koreografáltam, táncoltam, például a Háromszék Táncegyüttes Szent György-legenda táncjátékváltozatában, de fővárosi előadásban is közreműködtem. Tavaly márciusban Marosvásárhelyen egy Mro¿ek darabból készítettem előadást. A Zabawa (magyarul Mulatság) a múlt rendszer érzelmi hatásairól szól, három férfi keresi a mulatságot. Ezt a darabot kivittük az utcára, hogy közvetlenebb kapcsolatba lépjünk az emberekkel. A három színész vitatkozott, szórólapokat osztogatott, kérdezgették a járókelőket, hogy hol keressék a mulatságot? Az Ariel színházban játszottuk a darabot, egy alkalommal egy kocsmában is próbát tettünk, ez lett a legsikeresebb előadás. Falun, egy régi kultúrházban is felléptünk, az épület maga sokat adott a hangulathoz. Nagy élmény volt számomra az az akcióm is, amikor Bukarest utcáin, emberek közt táncoltam, míg egyik barátom fotózott.

Mindebből úgy tűnik, fontos számodra a közvetlen kapcsolat a nézővel, műveid befogadójával.

Igen, sajnos az az igazság, hogy a színházak elfelejtik a nézőt, annak ellenére, hogy ő az, aki fizet az előadásért. Nem azt mondom, hogy azt kell adni, amit kérnek, mert arra jó a televízió is, de nem mindegy, hogyan viszonyulunk a nézőkhöz, éreztetjük-e, hogy figyelünk rá, hiszen végül is rajta alapszik az egész. A színésznek nem lelki önkielégítést kell végeznie. Nem ismerem az új út receptjét, de tudom azt, hogy ha a színész személyesen ad át egy szórólapot, amivel egy rohanó, gondterhelt embert állít le, azzal már közelebb hozhatja hozzá a színházat, hiszen kialakul egy kapcsolat köztük. Avignonban létezik olyan fesztivál, ahol folyamatosan az utcán zajlanak az előadások. Annyira kellene bevinni a színházat a hétköznapi ember életébe, hogy ne erőszakoljuk rá, csak éppen felvillantsuk előtte a lehetőséget. Az elmúlt egy évet Marosvásárhelyen töltöttem, az a polgári színjátszás, ami ott folyik, nem tetszik nekem. Elidegenedtek a nézők, a szereplők, nincs kapcsolat köztük, a tisztelet sem él, amire pedig szükség volna. Erdélyi jelenség, hogy létezik az adott városban egy színház, amely diktál, aztán amellett jó esetben néhány alternatív társulat is él, de ritka a változatosság, az egészséges versengés.

Hogyan tovább? Beállsz a sorba, vagy küzdesz tovább? Egyáltalán látod az irányt, ami a kiutat jelentheti számodra?

Maroson pánikbeteg is lettem, azt éreztem, senki nem őszinte, nem sikerül kibontakoznom. A következő megállóm Kolozsvár, ahol több lehetőség van, mint más erdélyi városban, talán itt megtalálom azt, ami kell. Léteznek ezek a hatalmas intézmények, ahová mindenki be szeretne kerülni, mert úgy érzik, ott érdemes dolgozni. Azt szeretném, hogy ne így próbáljak meg kiteljesülni, de ha mégis egy kőszínházban dolgoznék, ne ragadjak bele a rendszerbe. Sajnos ritka az az elszánt figura, aki nem csak beszél arról, hogy rosszul működnek a dolgok, hanem cselekszik is a változásért. Az emberek elkopnak, ha nincsenek tűzközelben.






Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!