Rettenetes személyesség
2016. 01. 13. 20:12Ki meri elismerni, hogy bizonyos helyzetekben nincs megoldás. Hogy vannak helyzetek, amelyekben nem lehet megegyezni? Vajda Mihály filozófussal, aki nem filozófus, az európai gondolkodás korlátairól, a menekültválság kiúttalanságairól, Heidegger fekete füzeteiről Parászka Boróka beszélgetett.
Vajda Miháy, aki tiltakozik a filozófus megnevezés ellen Fotó: szombat.org
Viszonylag gyakran hallhat az ember nyilatkozni, olvashatja az írásaidat – ilyenkor az szerepel a neved mellett, hogy filozófus. Ma sokkal kevésbé egyértelmű, hogy ez mit jelent, mint néhány évtizeddel ezelőtt.
Én is így gondolom, tiltakozni is szoktam ellene. Nem vagyok én filozófus. Az a fajta szóbeli és írásbeli viszonyulás a világhoz, amely jellemző rám – kénytelen vagyok elismerni, hogy valami jellemző rám – nem lenne az, anélkül, hogy én filozófiát tanultam és tanítottam volna. A filozófia ma nem lehet egy szigorú diszciplína. Illetve lehet, de akkor az olvasója öt oldal után meghal az unalomtól és leteszi. Nem tudjuk fenntartani azt az elképzelést, amely egynéhány évszázadon át fennállt, hogy a filozófia sajátos tudomány, és halad valamiféle cél felé. Például a világ, mint egész megismerése felé. Ezek szamárságoknak is bizonyultak. Mégis van valami másmilyen filozofikus beállítódás. Biztos tudod, hogy gyakran azt mondom: ez a rákérdezés. Nem elfogadni azt, ahogy az emberek többsége, konform módon írja le, érti a dolgokat. Mindig meg kell piszkálni a dolgokat. Ezért sem szeretik a filozófiát, akik szeretnének egy olyan világot, amelyben az emberek nekik engedelmeskednek.
Még mindig nem tudjuk, mi a filozófia. De erről, amiről nem tudjuk, hogy mi, mit mondunk: miben kérdez rá másképp, mint az irodalom?
Nem kell tudni, hogy mi ez.
Mit csinálsz te másképpen, mint mondjuk Závada Pál, Nádas Péter vagy Esterházy Péter?
Nem csinálom olyan nagyon másképpen, amit csinálok. Ők is filozofikusan viszonyulnak a világhoz, csak a megnyilvánulás forma más, amikor valaki regényt, vagy esszét ír. Jó példákat hoztál: ők is rákérdeznek a világra. Érthetővé teszik, hogy számukra a dolgok nem olyanok, ahogyan azt a többség látja, vagy látni szeretné. Ha a könyvespolcon rendezgeti az ember a 20-21. századi könyveket, akkor a regényt még tudja valahova máshová tenni. A regénynek van ugye egy története – de már a művészeti, sőt még a jogi elemzéseket is kénytelen besorolni a filozófiai kötetek közé. Kiváltképp, ha ezek nem kimondottan szakkönyvek, hanem éppen ezt a bizonyos rákérdezést próbálják a saját szakterületükön megvalósítani.
Ha a kezedbe kerül egy filozófiai munka ma, mikor érzed azt, hogy izgalmas, letehetetlen? Amikor írsz, szoktad érezni, hogy elkap a gépszíj és nagyon le kell valamit írni?
Szoktam régebb, így mondanám. Jó, vegyük tudomásul, az ember öregszik, és ennek vannak hatásai. Nem feltétlenül a szellemi képességeire, de a szellemi aktivitására. Ha ma azt mondom, hogy az utóbbi időben nem volt ilyen, az nem jelenti azt, hogy többé semmi izgalmas nem jut az eszembe. Korábban is bőven voltak olyan periódusok, amikor úgy éreztem, egy adott pillanatban éppen nem megy. Néha egy-egy könyv olvasása idézi elő, hogy valamire ráébredjek. Egy olyan könyv, amiből tanulok. Én nem vagyok az a folyton olvasó bölcsész, filozopter. Abszolúte nem érdekel, ha épp nincs a közelemben úgynevezett jó könyvtár. Nem a könyvekből akarom felépíteni a saját világomat, hanem abból, ahogyan körülnézek magam körül. Újsághírekből éppúgy, mint elkapott szavakból, abból, ahogy nézem az embereket, ahogy mozognak a városban, tülekednek a villamoson és a járdán. Ilyenkor el szokott kezdeni mozogni valami az agyamban, érzem azt, hogy a dolgok másképp vannak, mint elképzeljük.
Könyvkiadók gyakran mondják, nem a novellának van itt az ideje, és a regény iránti érdeklődés is csökken. De egyre nagyobb az igény arra – talán a válságok miatt is – hogy valaki keretezze, magyarázza, értelmezze, mi történik a világban.
„A racionális leírás állt hozzám mindig a legközelebb” Fotó: vagy.hu
Ez van, csakhogy az ilyesmi, ha már egy könyvnyi terjedelemmel bír, szükségképpen belecsúszik többnyire a közhelyekbe. Lassan egy éve, hogy fölkért a Litera.hu internetes portál, vagy micsoda – nem tudom már besorolni se a dolgokat – hogy írjak minden hónapban valamit „Két flekken” című rovatukba. Eleinte fogalmam sem volt, mit tudok én ezzel kezdeni, aztán rájöttem, nagyon is sokat. A legkülönbözőbb témák merülnek fel, amikor eszembe jut, hogy „jaj istenem, jön a határidő, le kell adni a cikket”. Ha regényt olvasok, és megtetszik benne egy figura, akkor írok arról. Ha rosszkedvem van, és nem tetszik nekem, hogy az ember öregszik, akkor arról. Legutóbb a párizsi merényletekről írtam, és ehhez nem olvastam át túl sok kommentárt. A saját kútfejemből dolgoztam. Nem azért, mert én okosabb lennék, mint a többi. Hanem azért, mert
a legtöbb okoskodás abból áll, hogy a mások okoskodására reflektálunk.
Ne! A világra kell figyelni. A világ nem egyszerűen csak gondolkodásból áll, ez ugyanis csak az előbbinek a része. Ilyen a mi világunk. Ez is probléma az európai világban, hogy a gondolkodás túlságosan előtérbe került az egyéb lelki és szellemi tevékenységekkel szemben. A keleti magaskultúra nem így néz ki. Nem csak a gondolkodásból, hanem a ránézésből is építkezünk. Mondjuk jó ember mondja ezt… Mégiscsak a racionális leírás állt hozzám mindig a legközelebb. De megpróbálok úgy nézni a dolgokra, hogy ne legyen ott a tiszta racionalitás – mert ezzel, kétségkívül, gond van.
És mi legyen még mellette? Vagy ellene? Döntsük el ezt is.
Érzelmi világunk mélyen befolyásolja a racionalitásunkat. Azét is, aki azt hiszi magáról, hogy a tiszta racionalitás szobra. Mélyre kell leásni ahhoz, hogy megértsük, az egyik miért gondolja így, a másik meg másképpen. Racionalisták vagyunk, mindent racionálisan, diszkurzív módon akarunk elmagyarázni, leírni. Ott állunk – és mindezt nem értjük. Ez korunk legalapvetőbb problémája. Mindenki azt hiszi magáról, hogy racionálisan tekint a világra, és azt is csinálja – mégis radikálisan más válaszok születnek. Mi lehet ennek az oka? Hogy tudjuk ezt megérteni? Ha nem a véleményeket ütköztetjük, hanem azt, ami mögötte van?
Gyakorta tapasztalom, hogy a racionális leírásokban, véleményekben a „világ” nincs benne. Ha szakértőkhöz fordulok egy-egy átfogóbb kérdéssel, akkor általában azt a választ kapom: kérdésem éppen nem a szakterülete. A racionalitás szegmentálódott. Itt gomolyognak körülöttünk a nagy globális folyamatok, de nincs eszköze és mersze az embereknek ezekről beszélni.
Mindig a szakértőket, az „experteket” állítják előtérbe. De én azt hiszem, amikor Párizsban embereket lőnek le, akkor ehhez nem „iszlámszakértőket”, meg „terrorizmus szakértőket”, sem „pszichológiai szakértőket” kell előbányászni. Hanem valakit, akinek van mersze megkérdezni: te jó Isten, mi történik és miért lehetséges ez? A szakember is jól hozzá tud szólni ehhez, csak se füle, se farka nincs annak, amit mond.
Filozófiai eszköztárad, tudásod alapján mit gondolsz, hogyan lehet és hogyan nem lehet ilyen „világ-kérdésekben” megszólalni?
Nem tudnám megmondani, hogy ez az eszköztár miből áll, nem tudom, hogy lehet leírni fogalmilag ezt a viszonyt. Azt sem tudom pontosan, mennyiben viszonyulok másképpen ezekhez a kérdésekhez. Annyiban biztosan, hogy nyitott vagyok minden kérdésfeltevésre. És arra is, hogy megkapargassak minden mélyen gyökerező szakértői megállapítást. A válogatott munkáim negyedik kötetének az lesz a címe, hogy A személyes emlékezet filozófiája. Egyre inkább arra jutok, hogy
a filozófia végtelenül személyes, ezért sem lehet tudomány.
És ezért se lehet egyértelmű. Nem lehet megegyezni abban, hogy én így látom, te meg úgy látod. Az én egész gondolkodásomat meghatározza a kilenc-tíz éves emlékem. Pesti zsidó kisfiúként üldözött voltam. Ezt kénytelen voltam tudomásul venni, a szüleim megértették, hogy ezt többé nem titkolhatják előlem. Ott éltünk negyvenen egy kétszobás lakásban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a zongora alatt akkor azon gondolkodtam volna, hogy mindez miért van? De valami elkezdett bennem mozogni. Szembesültem azzal, hogy ezt én nem értem. Nem értettem, miért vagyok én más, mint a többiek. Hogy miért akarnak engem megkülönböztetni a többiektől? Így megfogalmazni ezt az élményt csak jó néhány évvel, vagy évtizeddel később tudtam. De ebből a korból származik az, hogy mindig meg kell értenem, mi történik. Ez az alapélmény determinál – nem tudom pontosan milyen mértékben. És ha valaki ezt a helyzetet másképp értelmezi, akkor nem föltétlenül gazember. Csak azt kell látni, hogy neki mások az alapélményei. Már nem tudom hányszor idéztem azt a Wittgenstein aforizmát, mely szerint
minden vitában eljön az a pillanat, amikor az egyik a másikat őrültnek vagy gazembernek nyilvánítja.
Itt kell megállni: a másik nem biztos, hogy őrült. Azt kell megérteni, hogy a másik miért gondolja másként. Nem azokról van szó, akikkel kapcsolatban világos, hogy hazudnak, vagy csak az érdekeik után szaladgálnak. Ezekben a helyzetekben nincs semmi megértenivaló. És ez a világ olyan, hogy az ember arra nevelődik: csak a saját érdekeit tekintse. Az az érdekes, aki nem így cselekszik – na ott kell megérteni, miért nem?
Gondolom te is ismered azt az élményt, hogy legszívesebben megtorpannál, és úgy érzed: már nem tudsz rákérdezni a miértekre. De azért te általában tovább mész és megpróbálod megközelíteni a másik szempontjait. Miért, hogyan?
Megpróbálom, de nem állítom, hogy ezt következetesen végig is viszem, mindig sikerrel járok. De valami ilyesmit igyekszem csinálni. Valami ilyesmi a filozófia ma. Nem ez a filozófia definíciója, mert ilyen nincsen. Előbányásztam Fichtétől, Nietzschétől azokat a mondatokat, amelyekben azt mondják: a filozófia az emberben a legszemélyesebbhez kötődik. Ahogy a fizika, a biológia biztos nem. Ott valami olyan objektivitásról van szó, amelyet lehet elfogadni, vagy elutasítani. Nekem semmi bajom a tudománnyal, csak ne gondolja azt, hogy meghatározza, milyen az ember. Pascal azt mondja Descartes-tal kapcsolatban, hogy remek, amíg a természetet elemzi a maga geometriai, matematikai szemléletmódjával. De ne adj isten, hogy ezt az emberre is rá akarja vetíteni – pedig Descartes rá akarja – ez ugyanis katasztrófa. Az filozófiatörténeti kérdés, hogy miért tört át a világ descartesi leírása, kvantifikálása. Miért nem azok kerekedtek felül, akik valamilyen módon szembenállnak Descartes-tal?
És miért?
Nem tudok erre válaszolni, mert ebben a formában nem foglalkoztam ezzel.
Gondolom a világ így elmondhatóbb, biztonságosabbá tehetőbb, átláthatóbb. Elég félelmetes fogalom ez a személyesség!
Hát persze hogy félelmetes, rettenetesen félelmetes. Bátorság kell ahhoz, hogy beismerjem, nem az igazságot kutatom. Kertész Imrének van egy mondata: az igazságot akarom, az én igazságomat, és ha az nem igazság, akkor a nem igazságot akarom. Bátorság kell ahhoz, hogy belássam, nem tudok konform lenni, és ezért mindig az orromra fognak koppintani. De hát ha nem tudok, hát nem tudok.
A kérdés az, mennyire tud együtt élni a sokféle másság, és van-e határa a másságoknak?
Csak nézzünk körül a világban, és látni fogjuk, nem tud együtt élni. Az, ami most szembeötlik: az, hogy a racionális európai kultúra hirtelen észreveszi, hogy számos más kultúra képes valamiféleképpen az európai racionalitást integrálni. Nem csak Japán, hanem egyre inkább Kína, India. Képes azon a módon funkcionálni, ahogy az európai kultúrák funkcionálnak. Az iszlám kultúra láthatólag erre nem képes. És akkor erre valaki azt mondja, hogy az iszlám kultúra egy gyönyörű szép dolog, csak mindenféle őrültségek nőttek ki belőle a különböző körülmények miatt. A másik meg azt mondja, hogy az iszlám ilyen, és nem lehet vele együtt élni. Pedig a kérés az, hogy adott egy másik fajta kultúra, és meg kellene érteni, hogyan működik.
Hogyan lehetséges ez a megértés?
Fogalmam sincs. Ha nem lenne ennyire személyes a filozófiai gondolkodás, akkor meg tudnám magyarázni. De így nem tudok egy determinációs faktort előhúzni. Annyit tudok mondani, hogy az egyik így gondolja, a másik meg úgy. Próbáljunk meg leülni egymással, és beszélgetni. Tudom, ez nem mindig megy.
A legutóbbi hetek tapasztalata, hogy akik a menekültválsághoz ilyen-olyan indíttatásból közel mentek, beszélgetni, tájékozódni kezdtek, azok új emberi kapcsolatokat, viszonyokat alakítottak ki. Barátságok, szerelmek, együttműködések születtek. Létrejön körülöttük egy új típusú európai közösség. Nincs a fejekben az iszlámról egy konkrét elképzelés, de vannak helyette kapcsolatok. A második világháború után a békekötés is valahogy így zajlódhatott. Hazajöttek az emberek a frontról, a haláltáborokból, beköszöntött a háború utáni baby boom. Hamarabb volt az élet, minthogy el tudták volna mesélni, mi történt, milyen ez a halál utáni élet.
Nagyon érdekes, amit mondasz. A háború 45-ben fejeződött be, ez hetven éve volt. Mégis csak az utóbbi időben kezd a felszínre jönni mindaz, amit erről senki nem tudott elmondani. Nagyon fontos példa a számomra az utóbbi években Sebald, aki az élete nagy részét Angliában töltötte. Nem olvastam arra vonatkozó direkt megjegyzését, hogy miért ment el Németországból, és miért vált kvázi angollá. Holott végig a németországi probléma, a kivándorlók problémája izgatta. A Légi háború és irodalom című nagyesszéje arról szól, hogy miért bombázták porig az angolok a nagy német városokat egy olyan pillanatban, amikor már erre katonailag, stratégiailag semmi szükség nem volt. Hogyan viszonyulhattak ehhez a németek? Csak az NDK-ban mondhatták azt, hogy ez egy nagy disznóság. Ők kijelenthették, hogy semmi közük a nácizmushoz. Drezda megsemmisítéséről volt szó. De Hamburgról, Kölnről, Berlinről mélységesen hallgatott mindenki. A németek jogosnak érezték tulajdonképpen a büntetést. Másrészt jóvá sem lehetett hagyni ezt a teljesen irracionális és abszurd büntetéssorozatot. Böll írt egy iszonyú szomorú könyvet Köln bombázásáról – és ezt nem adták ki. Ma ugyanígy vagyunk az összes olyan kérdéssel, amely egymással szemben álló, de egymással mit kezdeni nem tudó erőkre vonatkozik. Ezt csak tudomásul lehet venni.
Mégis, mit kezdjünk ezzel?
Majd meglátjuk. Ez az egész menekültügy olyan, amit a politikusok igyekeznek szőnyeg alá seperni. De arról, hogy mi történik emberileg, arról egyáltalán nem esik szó. Csak azt látjuk, hogy van két koncepció egymással szemben: egy radikális elutasítás (Orbán Viktor, és az egész magyar politika) és a mindenkit befogadó akarat (Merkel, és a német politika). Na most próbáld meg ezt a kettőt összeegyeztetni. Lehetetlenség. Tudjuk, hogy a magyar politikában nem azért van – szabad erről beszélni?
Persze.
Szóval a magyar politikusok nem feltétlenül azért mondják, amit mondanak, mert ezt a menekültpolitikát akarják. Hanem azért, mert így biztosítják be a hatalmukat. Az emberek nem szeretnék, ha ebbe a nyomorult országba tízezrével érkeznének az újabb nyomorultak.
Visszatérve a személyességhez, amiről korábban beszéltél: el tudod képzelni, hogy egyszer csak az európai közösség – nem tudjuk, hogy van-e ilyen, de feltételezzük – azt mondja: nincs módszer a menekültválság kezelésére, nincs előre elhatározott rendje a dolgok megoldásának, viszont tudatosítjuk, hogy mi egy állampolgári, uniós közösség vagyunk. És ki-ki személyes energiát, hozzájárulást, ötletet visz bele. És kialakul a személyes felelősség vállalásnak egy új, európai kultúrája?
Nem ilyenek vagyunk. Az európai közösség és kultúra nem ilyen. Mindig tudni akarja, hogy van. Annak, amit te vázoltál, annak az lenne a feltétele, hogy mondjuk ki: nem vagyunk mi bölcsek. Fogalmunk sincs, mit kell kezdeni magunkkal, a másikkal. Üljünk le egymással, beszéljük meg. De kik üljenek le? Hol van az a közösség, amely beszélgetni tud?
Csak a politikusok tudnak leülni egymással, de abból nem biztos, hogy a legjobb megoldás adódik.
Ki kell tudni mondani: nem értjük, nem tudjuk, nem látunk kiutat. A politikusokat nem azért választja a nép, hogy ilyeneket mondjon.
A filozófia történetben nem először merül fel a remény, hogy nem a politikusok, nem a tudósok, hanem a filozófusok találnak megoldást. El tudod képzelni, hogy a nem értésnek, a bizonytalanságnak lehet moderátora a műfajában megújuló filozófia? Hogy olyan szövegek jönnek létre, amelyek az embereket beszélgetésre, kérdésekre ösztönzik? De legalábbis megszülik a meglévő válaszokkal szembeni elégedetlenséget?
Ezt én el tudom képzelni, de vajon hány ember kezébe jutnak el ezek a szövegek?
Időnként felbukkannak ilyen sztár filozófusok.
Na jó, de ezekkel baj van. Heideggerre fogok hivatkozni, aki nem divatos, mert megjelentek a fekete füzetek, és kiderült, hogy egy primitív náci, és az is maradt. Máig sem tudnám megfejteni, hogy hogy néz ki ez az ember, akit a filozófiai művei alapján a huszadik század legnagyobb zsenijének tekintek. És ha belenézek ezekbe a Fekete füzetekbe … dehogy olvastam végig ezeket, akkor nem hogy nem értek vele egyet. Nem másként értelmezzük a világot, mert annyira primitívek, annyira reflektálatlanok ezek az írásai. A kiadott művek és nem a füzetek Heideggerére hivatkozom tehát. A Bevezetés a Metafizikába címűben írja, hogy a filozófia nem azért van, hogy bizonyosságot nyújtson, hogy biztonságot adjon, hanem azért, hogy elbizonytalanítson. Az átlagember, a tömeg – azt se tudom, milyen szót használjak – a reflektálatlan ember számára ez elborzasztó. Összevissza beszélnek ezek a filozófusok, és nem mondják meg, hogy hogy vannak a dolgok. Nem mondják meg! És akkor jön egy Zizek, egy mit tudom én kicsoda, és az megmondja. Badiou, Vattimo határozott dolgokat állítanak, és elég sok embert meg is tudnak erről győzni. Nem az a baj, hogy van egy határozott álláspontjuk – az valószínűleg nekem is van – hanem az, hogy nem teszik ki utána a kérdőjelet. Én ugyan így gondolom, mondhatnák, de ebből semmi nem kötelező, hogy mások is így gondolják. Az én bizonytalanságommal nem lehet eljutni sok emberhez. Hogy mégis miért csinálom így? Ne tedd föl ezt a kérdést. Vagy tedd föl, de nem fogok tudni rá válaszolni. Azért, mert itt állok, és nem tehetek másként – idézem Luther Mártont, akinek a gondolkodásához sok közöm nincsen. Én itt állok, a másik ott áll, és ő sem tehet másként. Most mi legyen? Ezt a fajta gondolkodásmódot, amely mögött van egy határozott meggyőződés, de nem állítja önmagáról, hogy egyetlen, kizárólagos – ezt soha nem fogják elfogadni, mert az emberek biztonságot és bizonyosságot akarnak. A keleti magaskultúrákban az van, hogy mindenkinek magának kell eljutni a megvilágosodáshoz, és nem mások által kell meggyőzetve legyenek. De hát ott is csak a társadalom egy nagyon kis részére érvényes ez.
A Marosvásárhelyi Rádióban elhangzott beszélgetés alapján.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
