Pákozdtól Erdélyig: sikerek és kudarcok titkai
2016. 07. 01. 22:33Folytatva a dr. Hermann Róbert hadtörténésszel elkezdett – az 1848-49-es szabadságharcról szóló – beszélgetést, Szilágyi Aladár az első győztes csatát követő, november-december-januári fejleményekről, illetve Bem erdélyi hadjáratának kezdetéről kérdezte a Károli Gáspár Református Egyetem tanárát.
Hermann Róbert hadtörténész, a Szacsvay Akadémia és a Kós Károly Alapítvány előadássorozatának előadója
A sukorói-pákozdi csatának, mely a magyarok első sikeres ütközete volt a szabadságharcban, bizonyára komoly morális hatása lehetett. Mivel magyarázható, hogy a győzelem után Móga János tábornok nem folytatta az ellenség üldözését?
Ami a győzelmet illeti: erről sokféle vélekedés van a magyar történetírásban és főleg a közvélekedésben, mert… azt szokták mondani: milyen csata az, amelyiknek alig vannak halottai? De hát nem ezen múlik az eredmény! Mindig azzal szoktam példálózni, hogy valamikor az 1400-as években Firenze és Milánó állandóan háborúskodtak egymással, és az Anghiari melletti csatában az előbbi város győzedelmeskedett. És csak egyetlen halott volt, az is azért, mert egy harcos leesett a lováról, és a többiek agyontaposták.
Tehát nem a halottak számlájára írjuk egy győzelemnek a jelentőségét. Pákozdnál a csata két helyszínen folyik. Az egyik a magyar jobb szárny – horvát balszárny, ott gyalogsági küzdelemre kerül sor, azt egyértelműen megnyerték ezek a derék honvédek és önkéntesek. A horvátok támadnak, de visszaszorítják őket Pátka község határáig. Majdnem belenyomják a pátkai tavakba őket, amíg ki nem tűzik a fehér zászlót. A had középen egy nagy, első tűznek szánt horvát támadás indul, az meg el sem jut a magyar vonalakig, mert a magyar tüzérség szétlövi a horvát támadóoszlopokat. Ott ténylegesen nem kerül sor gyalogsági küzdelemre. Azon a két ponton, ahol megütköztek ezek az erők, ott magyar győzelem született. Jellasics nem is erőltette tovább az összecsapásokat. Annak ellenére, hogy a magyarok védelmi pozícióból visszaverték a horvát haderőt, azért a horvát túlerő továbbra is megvolt. Annál is inkább, mert
a horvát sereg közel egyharmada részt sem vett a csatában, ugyanis elfelejtették időben kikézbesíteni nekik a parancsot,
és csak délután 5-6 óra táján érkeztek meg, amikor már mindennek vége lett. Egy létszámban kisebb haderővel támadást indítani egy nagyobb haderő ellen – az életveszély lett volna, annál is inkább, mert a magyaroknak ez a Sukoró, Pákozd és Lovasberény közötti pozíciója nem volt igazán alkalmas a hosszú távú védelemre, ugyanis meg lehetett kerülni az északabbra vezető utakon. S emiatt Móga – az egész tiszti kar egyetértésével – elrendeli a visszavonulást Martonvásárra, mert ott találkoznak a fővárosba vezető utak, és ott lehet a haderőt fedezni.
A pákozd-sukorói csata korabeli ábrázolása
Fel is lélegezhettek, hiszen úgy tűnt: a horvátok teljesen megtorpantak…
Úgy van. Jellasics nem folytatta az előrenyomulását. Veszteg maradt, és nem is gondolt újabb támadásra, sőt, ő volt az, aki az újabb fegyverszünetet kezdeményezte. És miután attól tartott, hogy nem fogja tudni élelmezni a seregét, mert részben kiélték a vidéket, ahol állomásoztak, részben a magyar nemzetőrség folyamatosan elfogta a szállítmányokat. Ezért október elsején elhagyja az állásait, és észak-nyugati irányba elvonul, hogy csatlakozhasson a Nyugat-Dunántúlon, a Felvidék nyugati részén állomásozó császári-királyi egységekhez, és megvárja az újabb erősítéseket. Móga megindul utána, de nagyon óvatosan kell cselekednie, hiszen az ellenséges túlerő továbbra is megmaradt. És úgy kell mennie, hogy a fővárosba vezető valamennyi út fedezve legyen, ugyanakkor az egyes oszlopok között meglegyen az összeköttetés. Tehát ez a magyarázata annak, hogy óvatosan történik az ellenség követése, üldözése. Van még egy váratlan tényező: közben Szlavóniából behatolt még egy kilencezer főnyi ellenséges hadoszlop, Roth és Filipovics tábornokok vezényletével. El kell őket szigetelni, meg kell akadályozni, hogy csatlakozhassanak Jellasics seregéhez. Emiatt Fehérvárra is küldenek egy csapatot, a déli haderőt is megerősítik, Perczel és Görgey parancsnoksága alatt. Ezekhez az akciók emberek kellenek, ez mind hiányzik a horvátokat üldöző főerőből. Egyébként a dolog sikerül: a székesfehérvári helyőrséget lefegyverzik, megszakítják a lehetséges összeköttetést Jellasics és a Roth-féle hadoszlop között, elállják az útjukat, és utána sikerül fegyverletételre kényszeríteni őket.
Október elején sűrűsödnek az események: 3-án Batthyány lemond, 6-án Bécsben ismét kitör a forradalom. Az udvar Olmützbe menekül, a császári hadak főparancsnoka Windisch-Grätz herceg lesz. Október 8-án a magyar parlament a végrehajtó hatalmat ideiglenes jelleggel az Országos Honvédelmi Bizottmányra ruházza, Kossuth Lajos elnökletével. Kossuth – Móga helyett – Görgeyt nevezi ki a feldunai sereg parancsonokává…
Közben volt még egy fontos hadi esemény: a schwechati csata. Ekkor még Móga tábornok vezette a magyar haderőt, Görgey az elővéd dandárnak volt a parancsnoka. A magyar hadsereg eljut a határig. Azon töprengenek, tovább menjenek-e vagy se, megsegítsék Bécset, vagy ne siessenek a bécsi felelők támogatására. Bécsből senki nem kér igazából segítséget, ez az egyik probléma, a másik az, hogy az a hadsereg, amelyik Jellasics alatt kivonul, immár nem azonos azzal, mint amelyik bejött. Jól felfegyverzett, sokkal felszereltebb, komplettebb, hiszen már csatlakoztak hozzájuk a Nyugat-Dunántúlon és Felvidéken állomásozó császári-királyi erők is. Erősebb a lovassága, erősebb a tüzérsége, sorgyalogsággal is bőven el van látva, a tetejébe egyesül a Bécsből kiszorított helyőrséggel. Október első napjaiban már ismét legalább 40 ezer embere van Jellasicsnak, csakhogy ez már nem ugyanaz a 40 ezer, amelyikkel szeptember elején megtámadta Magyarországot! Ebben már nincsenek horvát népfölkelők, afféle rablónépség – ez már első vonalbeli katonaság. A magyar had, amely követi, az pedig csupán 16-17 ezer fő, hiszen az egyik horvát mellékoszlop ellen is küldenek erőket. Október végén Kossuth is megérkezik a táborba. Ő hoz magával újabb csapatokat. Így lesz nagyjából 25 ezer fő, ami bevethető. Igen ám, de közben megérkezik Windisch-Grätz is, a csehországi, morvaországi és egyéb, felső-ausztriai erőkkel. Tehát Bécs környékén ott van 70-75 ezer császári katona, velük szemben 25 ezer magyar. A magyarok indítanak egy támadást. Október 30-án Schwechatnál összecsapnak, ebből végül is vereség lesz, de olcsón megússzák. Nincsenek komoly, véres veszteségek, és a sereg nagy része megmarad.
Jellasics harcosai között a schwechati csata előtt (Josef Kriehuber és Johann Höfelich színezett litográfiája)
1848. december 2-án egy igen fontos, az ország történelmére hét évtizedekig kiható esemény történik: lemondatják a pipogya V. Ferdinándot, helyébe az ifjú Ferenc Józsefet teszik uralkodóvá, akit a magyar országgyűlés nem ismer el törvényes királyának. Az Udvar bekeményít, a császáriak elkezdik a behatolást Magyarország területére. Valójában mekkora erő állt Windisch-Grätz rendelkezésére?
Az osztrák főerő 40-45 ezer katona, Görgeynek van körülbelül 25 ezer embere. Bár igyekeznek erősíteni a honvédséget, de a táborokból hazamegy az önkéntesek egy része, a Kossuth által toborzott nemzetőrség. Érkeznek ugyan újabb és újabb alakulatok, de az nagyjából a létszám szinten tartására alkalmas. Viszont
minőségileg a két hadsereg között nagyon nagy a különbség,
a Görgey seregében van valamennyi sorezredi erő, van néhány régebben fölszerelt honvédzászlóalj, illetve önkéntes alakulat, de nagyjából a fele az olyan, hogy november-decemberben állították föl. Puskaport még nem szagoltak, katonai tapasztalatuk nem nagyon van. Ezzel az erővel nem igazán lehet szembeállni Windisch-Grätz hadával. Próbálkoznak, vannak kisebb utóvédütközetek, de kevés sikerrel.
Tehát Görgey – a jó stratéga – igyekezett elkerülni az összecsapást?
Azt kerülte, hogy kockáztassa a seregét, hogy nagy csatát vívjon. Az ő taktikája az volt, hogy ahol lehetett, ott egy kicsit visszacsaptak…
És ami Perczel Mór tábornokot illeti?
Perczelt (képünkön) fölrendelik a Mura mentéről, Kossuth utasítja őt is, Görgeyt is, hogy próbáljanak a főváros előterében szembeszállni Windisch-Grätz-cel. Görgey megírja, hogy ezeknek az utasításoknak ő nem tud eleget tenni, mert azzal a sereg épségét veszélyeztetné. Perczelnek viszont nincs annyi esze, ő december 30-án Mórnál szembeszáll Jellasics két dandárával, meg is verik. Az az érdekessége a dolognak, hogy ott a létszám tekintetében nagyjából azonos erőről van szó, ám két eltérő tapasztalatú és felszereltségű csapat csap össze – arról nem is beszélve, hogy az ellenségnek erős nehézlovassága van, és valósággal eltapossa Perczel gyalogságát, meg a huszárok jelentős részét. Ez egy komoly vereség: a hatezer emberének az egyharmadát, kétezer embert veszíti el, ezek többsége hadifogoly, összefogdossák a szétkergetett gyalogságot. S ez teszi lehetetlenné, hogy a főváros előtt (még ha akarnának is) megütközzenek. Valójában nincs sok értelme, mert nagyon közel kellene az ütközetet megvívni a fővároshoz, de akkor vereség esetén a visszavonulás nem lett volna biztosított. Hiszen a Lánchíd még nincs kész, s ugyan a Duna az elvileg be van fagyva, de időnként zajlik, tehát arra nem lehet számítani, hogy a gyalogságot, lovasságot, tüzérséget át lehet vinni rajta. Emiatt január másodikán úgy dönt a haditanács, hogy nem kísérleteznek tovább az ellenállással: a Tisza vonala mögé viszik az erők egy részét, a másik felét pedig Görgey északra irányítja.
Debrecenbe költözik a kormány, az országgyűlés, az adminisztráció… Ugyanakkor fontos fejlemény: ezzel párhuzamosan élénkül fel az erdélyi hadszíntér, ahol az irányítás Bem tábornok kezébe kerül.
Bem még 1848 november elején jelentkezik Kossuthnál Pozsonyban.
És decemberben indul Erdélybe, Váradról. Két hatékony akció: a zsibói, illetve a csucsai, megállítja a Nagyváradra törő ellenséget, és a magyar honvédek immár Bem parancsnoksága alatt mennek Kolozsvár, majd Marosvásárhely felszabadítására. Mi lehetett e sikeres hadi tetteknek a titka?
Egy valamiről még nem beszéltünk: az uralkodó még október 3-án kiadott egy manifesztumot, amiben gyakorlatilag Magyarországot ostromállapot alá helyezte, és valamennyi magyarországi császári katonai hatóságot fölszólított, hogy ne engedelmeskedjenek a továbbiakban a magyar kormánynak. Ezzel kezdődik a katonai „ellenforradalom”. – Ez közvetlenül megelőzi a bécsi forradalmat. Ennek következtében Temesváron fölmondja az engedelmességet a bánsági fő-hadparancsnokság, október 16-án pedig a Puchner tábornok vezette erdélyi fő-hadparancsnokság is.
Ezekben a napokban elég ramatyul állnak az erdélyi ellenállás esélyei: az itt állomásozó sorkatonaság többsége nem magyar nemzetiségű, még akik erdélyi kiegészítésűek, azok többsége is román vagy szász. A lovas alakulatoknak a jelentős része szintén idegen,
a székely huszárezred egy része ugyan itt van, de abból is másfél század román,
akik nyilván, nem fognak a magyarok oldalán harcolni. A katonai határőrvidéken áll fenn valamelyes paritás: van két székely határőrezred, meg két román, de a két székely határőrezredből is két századot elküldtek Magyarországra. Tehát akik a legprofibbak, azok éppen a Délvidéken, vagy a Felső-Dunánál tartózkodnak.
A magyarok szerencséjére, Puchner generálisnak sincs igazából elegendő fegyveres ereje…
Valóban nincs, ezért mozgósíttatja a román népfölkelést, velük akarja lefegyvereztetni a magyar nemzetőrséget. S ezért következik be a Zaránd, Alsó-Fehér vármegyei, főleg mócok elkövette öldöklés-sorozat, amit csak tömeggyilkosságnak lehet minősíteni. A Mezőségen is van ilyen, a román határőrezredek területén viszont kevésbé, azok betartották a fegyelmet, profi katonák voltak – de ezzel a népfölkelő csürhével nem nagyon lehetett mit kezdeni. Az erdélyi magyar katonai ellenállásnak két fő bázisa van: az egyik az Észak-Erdélyben, Kolozsvár környékén szerveződő haderő, a másik pedig a székelyföldi, amelyik az október 16-18-i agyagfalvi gyűlés után jön létre. Mind a két kezdeményezés kudarccal végződik: a székelyek ugyan mozgósítják magukat, de kétheti viszonylag sikeres előrenyomulás után szembe kerülnek a profi császári erőkkel, és november 5-én Marosvásárhelyt is elveszítik. Az észak-erdélyi erők pedig november közepén veszítik el Kolozsvárt, és szorulnak vissza Csucsa környékére. Viszont a székelyföldi ellenállásnak nincs vége, a háromszékiek folytatják a harcot. És miután Puchnernek nincs elegendő fegyveres ereje ahhoz, hogy mind a két irányba egyformán támadjon, Észak-Erdélyben veti be erői jelentős részét. Megpróbálja pacifikálni a románokat is valamennyire. Nem a magyar falvakat sajnálja, hanem inkább az államjavakat, hiszen a románok a zalatnai bányaműveket is földúlják és kirabolják. Ez a késedelem viszont elég ahhoz, hogy Székelyföldön meg lehessen szervezni az ellenállást. December elején Puchner odaküld bizonyos mellékerőket, de a székelyek azokat visszapofozzák, hiszen Gábor Áronnak köszönhetően már van ágyújuk… Ez pedig épp elég arra, hogy Észak-Erdélyben se legyen sikeres.
Bem kitűnő stratégának bizonyult?
Amikor december elején Bem (kép) átveszi a parancsnokságot, és december közepén megindul Puchner részéről a támadás, akkor már az észak-erdélyi magyar erők is másképpen néznek ki, mint korábban: egyrészt az alig képzett önkéntesek közül, aki haza akart menni, azt elengedték, másrészt a Délvidékről, illetve a Felső-Duna mellékéről is hoznak erősítéset; gyalogságot, tüzérséget, lovasságot irányítanak a térségbe. Tehát az a haderő, ami megindul a császáriak ellen, immár nem az a szedett-vedett, csapzott sereg, amit az osztrákok Kolozsvár mellett, Szamosfalvánál megvertek. Bem viszont egy igen rámenős katona. December második felében sikerül feltartóztatnia ezen a viszonylag széles frontvonalon a támadókat. Észreveszi azt, hogy ezek viszonylag távol vannak egymástól, tehát kettészakítja az arcvonalukat: az egyik felüket elűzi Dél-Erdély felé, a másik felüket pedig kipasszírozza december végén, január elején Bukovina irányába. Mindez az összmagyar helyzetre rendkívül kedvezően hatott, hiszen volt legalább egy hadszíntér, amire egy ideig nem kellett gondot fordítani, arról nem is szólva, hogy Debrecen ez által hátulról fedezve volt. Tehát az erdélyi sikerek a lehető legjobbkor következtek be, pont annyi időt biztosítottak a magyar kormánynak, hogy a többi hadszíntéren is meg lehessen szilárdítani az ellenállást.
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
