Nincs a kezemben a bölcsek köve

A nemzetközi munkaerőpiac problémáiról tartott előadást Nagyváradon a korondi születésű LÁNG ESZTER, a Debreceni Egyetem közgazdasági karának kandidátusa, ismert festőművész, művészeti író, költő. Szűcs László interjúja az Erdélyi Riport 2012/16. számából.

Nem szokványos, hogy egy közgazdász, egyetemi előadó képzőművészként is ismert, művészeti író, irodalmár. Hogyan működik ez együtt az Ön esetében?

Szerencsém van olyan értelemben, hogy először bölcsészkart végeztem, s utána a közgazdaságot. Mind a két terület érdekelt, úgy szép, ha az ember sok mindennel foglalkozik. Ez a két dolog tehát az én tevékenységemben jól megfér egymás mellett. Nem szoktam a kettőt összekeverni, amikor közgazdász vagyok, azzal foglalkozom, persze óhatatlan, hogy néha ekkor is irodalmi példákkal éljek.

A gazdaságon belül egyetemi előadóként mi a szűkebb szakterülete?

Nemzetközi tőkemozgásokkal foglalkoztam sokáig, majd a KGST-országok reorientációjával, a hatvanas évek második felétől a világgazdaság felé fordulásával. Ez egy téma a sok közül, melyeket az egyetemen is tanítok a világgazdaság kurzuson belül. Váradra olyan témával jöttem, amelynek legyen köze a való élethez, ezért a migrációról, a munkaerő mozgásáról beszélek, ami Romániát is jelentős mértékben érinti, s globálisan is jelentős kérdés.

Sokszor halljuk, hogy valaki állást keres és nem munkát, különösen igaz volt ez az elmúlt rendszerben. Ma hogyan viszonyul a társadalom a munkához?

Ebben az is benne van, hogy az állás az valami hivatalos dolgot jelent, valami biztonságosat. A státus is számít, de nem tennék nagy különbséget a két fogalom között.

Ha egy ország munkapiacának a rugalmasságáról beszélünk, az jelenti a mások előtt való megnyitást vagy inkább azt, hogy elsősorban az országon belüli munkaerő-vándorlást segíti elő az állam?

Magyarországon – s feltételezem Romániában is hasonló a helyzet – az állam a munkaerő mobilitását igazából nem segíti elő. Vannak nagyon szegény, kereseti lehetőségek nélküli vidékek, olyan régiói Magyarországnak, ahol a hagyományos gazdasági szerkezet felbomlott, megszűnt. Például északkeleten, Miskolc környékén. Nagy problémákkal küzdenek e régiók, az ország nyugati és középső részén könnyebbek az elhelyezkedési lehetőségek. Igen kevéssé mobilis a lakosság, mert nem olyanok a körülmények, mint például az Egyesült Államokban, ahol az emberek nem saját lakással rendelkeznek, hanem bárhol bérelhetnek, ahol a jövedelmükből a bérletet ki tudják fizetni. Úgy mennek tovább az ország egyik végéből a másikba, hogy a bútorral együtt ott hagyják a bérelt lakást. Nincsenek annyira helyhez kötve, mint nálunk. Persze képtelenség mondjuk Északkelet-Magyarországon egy lakást eladni, s abból egy nyugati megyében venni egy ugyanolyan másikat. A másik kérdés a képzetlenség. Csak bizonyos területeken keresnek munkaerőt. Ha valaki képzetlen, s továbbképzésre sem alkalmas – sajnos sok ilyen van –, akkor sok lehetősége nincsen. Itt valóban nem számíthatunk változásokra az állam szerepvállalása nélkül.

Romániában választási év van, s a kormány szándéka visszaadni valamennyit a közalkalmazottak elvett béréből, miközben a vállalkozói szféra inkább a tb-terhek csökkentését szorgalmazza. Ön szerint melyik megközelítés a helyesebb?

Ez az érdekek mentén működik. Egy vállalatnak az az érdeke, hogy minél kisebbek legyenek a költségei, márpedig a munkaerő komoly költség a rárakódó terhekkel. Érthető, hogy itt szeretnének könnyítéseket. Az állam számára viszont ezek a járulékok, adók bevételt jelentenek, a költségvetés e bevételekből gazdálkodik. Nehéz eldönteni, ugye, hogy melyik ujjamat harapjam meg. Az egyik ujj a vállalkozásoké, a másik a közszféráé.

Miközben az emberek a legtöbb országban hivatalosan nyolc órát dolgoznak a munkahelyükön, a teljesítményeket tekintve nagy különbségek mutatkoznak. Valóban akkora az eltérés egy kelet-közép-európai, egy nyugat-európai, illetve egy távol-keleti munkanap között? Ez munkaszervezés kérdése, a munkamorálé, vagy egyéb tényezőé, esetleg a bérezésé?

A bér nagyon erősen motivál, de nem csak ezen múlik a teljesítmény, ebbe azért a munkakultúra is erősen belejátszik. Illetve a munkafeltételek kialakítása. Érdekes megfigyelni, hogy ha tőlünk egy munkavállaló elmegy egy olyan országba, ahol magasabbak a követelmények, akkor oda rögtön be tud illeszkedni. Mondjuk egy román vagy egy magyar munkavállaló kiválóan tud alkalmazkodni a spanyolországi vagy németországi elvárásokhoz. De ez nem csak a munkavállalón múlik. Nagyon sok mindennek együtt kell változnia, hogy ez nálunk is így legyen. S ez nem egyik napról a másikra következik be. Hosszú évtizedek berögzött dolgainak kell megváltozniuk. Mellesleg nem könnyű világgazdasági körülmények között kell alkalmazkodni. S a kis országok csak alkalmazkodni tudnak, nem meghatározó tényezőként működni, ahogy egy Németország, egy Franciaország.

Ha a munkaerőpiacról beszélünk, arról is szólni kell, hogy az adott ország közoktatása, szakoktatása, felsőoktatása hogyan teljesít. Ez Magyarországon ma különösen aktuális téma, az állam jelentős mértékben avatkozik be. Feltételezem, e téren hosszú távú politikának kell érvényesülnie, mely átnyúlik a választási ciklusok fölött.

Át kellene, de ez a valóságban nem így működik. A kormánynak erős politikai motivációi vannak, de hiába szeretne jobb képzést, alapvetően szerintem a motiváció az, hogy hol lehet pénzeket elvonni, hiszen az ország hatalmas adósságokkal küzd. Ahol lehet, elvonnak, hogy aztán milyen ideológiai körítéssel teszik ezt, az más kérdés. Az én véleményem, hogy hosszú távon az oktatásra fordított költségek megtérülnek, ha másképpen nem, akkor úgy, hogy aki tanul, az alkalmasabb a változások áthidalására, új dolgok megtanulására. Egy másik figyelmeztető adat, hogy a munkanélküliség a fiatalok körében a legnagyobb, Európában a fiatalok negyedének nincs munkája. Ez egy óriási szám, ezért is igyekeznek az országok az oktatásban tartani a fiatalokat, hiszen addig sem munkanélküliek, utána pedig talán könnyebben tudnak elhelyezkedni.

Attól nem kell tartani, hogy egyes csoportok túlképzetté válnak, feleslegesen halmozzák a diplomákat?

Nincs feleslegesen elsajátított ismeret, mindent lehet hasznosítani, ha nem is közvetlenül.

Arra gondolok, hogy hatalmas összegeket fordítanak mondjuk felnőttképzésre, s nem igazán látszik ezek eredménye a munkaerőpiacon.

Nagy a verseny, liberalizált a világgazdaság, a feltörekvő harmadik világbeli államok nagy munkaerőpiaccal, nagy szorgalommal versenyeznek velünk. Hogy e versenyben mi lehet az optimális megoldás, nem tudom, mivel nincs a kezemben a bölcsek köve. Abban viszont kételkedem, hogy a piac mindent megold ezen a téren. Ha a piac mindent jól megoldott volna, akkor sose lett volna szocializmus.

Látjuk, hogy miközben egyes szakmák művelői – orvosok, nővérek – nyugat felé orientálódnak, más munkákra tőlünk keletebbről kell majd munkaerőt szerezni, ahogy Németországban is török a szemetes, a köztisztasági dolgozó.

Egészen biztosan. Egyrészt azt is látjuk, hogy Magyarország elszívja a magyar értelmiség egy részét a környező államokból, ami nem jó tendencia, nekem egyáltalán nem tetszik. Másrészt valóban egy elöregedő társadalom vagyunk, csökkenő számú lakossággal, tehát a munkaerő újratermelése csak részben történik meg. A hiányt mindenképpen külföldről kell pótolni.

Nagy különbségek vannak a foglalkoztatottsági szintet tekintve, Romániában és Magyarországon egyaránt kevés aktív ember van a teljes lakossághoz képest. Milyen ráták elérése lehet a cél?

Magyarországon száz munkaképes lakosra 56 foglalkoztatott jut. Ez Európában az egyik legrosszabb arány, Romániában ugyanez 59. De van az Európai Unióban olyan ország, ahol százból nyolcvanan vannak foglalkoztatva. Utóbbiaknál azt látjuk, hogy minden korosztályban magas a foglalkoztatottak aránya. Például nálunk az Unión belül a legkisebb a hatvanon felüliek foglalkoztatottsági aránya, a hatvanon felüli munkaképes korúak alig harminc százaléka dolgozik. Fejlettebb országokban ez az arány hatvan százalék.

Azzal is magyarázhatók e különbségek, hogy felénk magasabb a feketén dolgozók aránya?

Biztos, hogy nagyobb, de az is biztos, hogy jelentős rétegek vannak munka nélkül, akik semmi módon nincsenek foglalkoztatva. Tudjuk például, hogy a cigányság nagyobb része húsz éve egyáltalán nincs foglalkoztatva. A második generáció nő fel úgy, hogy nem látott munkát. Ezek hosszú távon veszélyes tendenciák, ilyen értelemben rosszabbul állunk, mint a rendszerváltás előtt.

Amikor arról hallunk, hogy egy-egy nagyobb cég bezárja üzemét, sok száz dolgozót az utcára küld, ez természetes velejárója a világunknak, s hogyan hat az adott kistérségre, miként kezelhető egy ilyen helyzet?

A piacgazdaságban természetes, hogy mindenki arra mozdul, ahol jobb lehetőséget lát. Az viszont különböző, hogy egy adott térségre egy ilyen történés miként hat. Ott, ahol képzettebbek az emberek, ahol jók a feltételek, az infrastruktúra kiépített, ahol hagyományuk van a vállalkozásoknak, ott ez nem annyira drámai, hisz jó az esélye annak, hogy majd jön egy másik beruházó. Ahol viszont mindez hiányzik, ott hiába várjuk a semmivel a befektetőket. Egy-egy ilyen helyzetnek nagyon fájdalmas következményei lehetnek, hiszen van olyan régió, mely a saját hajánál fogva kellene magát kihúzza a bajból.