Nem mazsola, kavics voltam a kalácsban

Tíz esztendeig volt a Magyar Köztársaság elnöke. Íróemberként hogyan élte meg, hogy egy egész ország gondja nehezedett a vállára?

Többrendbéli véletlennek köszönhetem, hogy elnök lettem. Meg kellett érnem azt a történelmi és életkort, amikor az ember beleérik ebbe. Ha idősebb lennék, lehet, ott maradtam volna a Don-kanyarban, lehet, a börtönben pusztultam volna el, lehet, nem jutottam volna el olyan társaságba, hogy ott a népi írók és a márciusi front hatására végig tudjam gondolni a magyar társadalom demokratizálódásának feltételeit. Ha nem lett volna Magyarországon hagyomány 200 évre visszamenőleg, hogy mindig az írók mondták ki az igazat. Ha a kommunizmus idején nem megkötött bokával, teli borospoharak között kellett volna az írónak táncolnia, úgy, hogy a poharat se döntse ki, mégis kimondja az igazat, akkor az író voltom valószínűleg nem lett volna előnyömre. Közvetlenül azelőtt, hogy köztársasági elnökségem szóba került volna, az Írószövetség elnöke voltam. S csak azután a magam pártja, az SZDSZ köztársasági elnökjelöltje. Akik jelöltek, egy kimondatlan és végiggondolatlan hagyományt követtek: nemcsak nálunk, hanem Bulgáriában, Lengyelországban, Csehországban is politizáló írók, gondolkodók álltak a rendszerváltás folyamatának élére. Ezen nincs miért csodálkozni. Azt hiszem, mi vagyunk az utolsó ilyesfajta nemzedék. Bennünket már profi politikusok követnek. Magyarországon ez csak félig valósult meg: a jelenlegi köztársasági elnök sem hivatásos politikus, de jogász és egyetemi tanár. Tudós. Azt hiszem, ez közép-európai létünkből következik, tehát senki sem csodálkozott vagy csodálkozik, ha íróból vagy tudósból válik köztársasági elnök.

Magyarországon az Ön személye biztosította a kormányozhatóságot az Antall-kabinet számára.

Amikor a várakozással szemben az SZDSZ elvesztette az első választást, egy vállrándítással túltettem magam ilyen természetű ambícióimon. De a választás után nem sokkal elkezdődött az akkori két nagy párt, a Magyar Demokrata Fórum és az Szabad Demokraták Szövetsége között a tárgyalás, amelynek némi alkotmánymódosítás volt a tárgya. Az ország kormányozhatóságának érdekében az MDF akkor javasolta, hogy legyek én a köztársaság elnöke. Ez nem volt feltétel, de a két párt ebben egyetértett. Megválasztottak, először házelnöknek, majd a köztársaság elnökének. De e tisztségnek Magyarországon nem volt hagyománya. Korábban az ország királyság volt, a ’18-as forradalom nem hagyott nyomokat, a kormányzó amolyan királyféle volt, aki nem a származása révén, hanem az ellenforradalom győzelmének köszönhetően került az ország élére.

Az első négy elnöki évem hatásköri összecsapások közt telt el. Amolyan Morus Tamás-szerű helyzet alakult ki közöttem és a miniszterelnök között. Morus azért került a „hivatalába”, mert jó barátja volt a királynak, aki nyilván úgy gondolta, hogy Morus neki majd nem tud nemet mondani. Rólam is feltételezték, hogy a mosolyom mögött tehetetlenség rejlik. Erre mondta valaki: azt hitték, mazsola vagyok a kalácsban, de kiderült, hogy kavics. Négy évbe telt, amíg sorozatos „alkotmányértelmezések” során tényleges hatáskörömet sikerült alaposan megkurtítani. Számomra alig maradt belőle más, mint az emberi szó. De merem remélni, hogy emberi szavam volt és van, s az érthető. Sokat tanultam a szó értelmezéséről és használatáról. Ami személyiségfüggő. Ha valami átsegített ezen a tíz éven, az a már réges-rég kialakult személyiségem volt, amely nem szorult rá, hogy hatalommal bástyázzam körül. A szónak akkor van ereje, ha mindenkihez szól, s érti az is, akinek nincs iskolája, és a professzor is. Ezt tudatosítania kell az embernek önmagában, és meg kell tanulnia a beszédje módját. A kulcs nem az „ékesszólás”, hanem az igazság és egyszerűség: szóljon rövid mondatokban és röviden, egyértelműen, és az „ember” belső lényegéhez – az agyához és a szívéhez egyszerre.

A tíz év alatt, míg köztársasági elnök volt, három kormány „fordult meg a keze alatt”: a jobboldali Antall-kormány, a bal-liberális Horn-kormány, és rövid ideig az Orbán-kormány.

Az átalakulás teljes időszakát egyetlen folyamatnak foghatjuk fel. A hatvanas években születtek a gazdaság modernizálására irányuló reformok, javaslatok. Két-három nekifutásra jutottunk odáig, hogy Magyarország a népi demokratikus országok között kifejezetten reformra-törekvő országgá váljék. Aminek megvolt a maga logikus politikai hatása is.

De válasszuk el egymástól a gazdaságot és a politikát. Kétségtelen, hogy az előbbi húzta maga után a másodikat. Az „ideológia” maradt, de mindenki tudta, hogy az csak háttérzaj, s így hitele sem volt. Ezt a „háttérzajt” lehet úgy is értelmezni, hogy mindenfajta politikai hatalomhoz szükség van „ideológiára”. Ha a hatalom megszerzése – vagy megtartása – más „háttérzajt” igényel, akkor a politika változtat a szavakon. S aki ma lelkes kommunista, holnap talán lelkes jobboldali.

A kezdeti félprivatizáció és privatizáció – nálunk mind a kettő majdhogynem spontánul zajlott – első menetében jobbára a pillanatnyi haszonélvezők határozták meg a folyamat sodrását. De viszonylag hamar kiderült, hogy Magyarország eladósodása szinte katasztrofális. Minden kormány azt teszi, amire épp rákényszerül. Antall az adósságcsapdát szinte még észre sem vette. Családi s történelmi indíttatása következtében szinte magától értetődő természetességgel nyúlt vissza a Horthy-korszak hagyomány- és eszmevilágába. Ideálja a kitűnő Keresztes-Fisher volt és a saját édesapja, aki Lengyelország vereségétől a német megszállásig rendkívül ügyesen és bátran intézte Magyarországon a menekült-ügyeket. De az ország, úgy látszik, nem ide vágyott vissza. Az új választás behozta a szocialista „utódpártot”, amelynek nagyon hamar szembesülnie kellett a gazdaság ellehetetlenülésével. Egy kicsit maga is elkésve, amikor az elkerülhetetlen és kíméletlen gazdasági reformnak már mindenekelőtt fájdalmas volta mutatkozott. Aki értett a gazdasághoz és ismerte az ország helyzetét, az tudta, ez életmentő operáció. Aki nem, az a „műtétnek” csak a fájdalmát érzékelte. Lényegileg ez vezetett a Horn-kormány szűk vereségéhez. A szocialista-liberális kormányt, már túl a gazdasági műtéten, az a fiatal párt követte, amely a tulajdonképpeni „régi” rendszert már csak hírből, a rendszerváltást viszont a maga bőrén ismerte, s így tisztában volt a „háttérzaj” valóságos természetével.

(…)

Az integrációval kapcsolatban, egy fiatalok előtt tartott előadásában, azt mondta: az integráció egyik nagy kihívása és feltétele, hogy a gyűlöletet, sértettséget iktassuk ki önmagunkból.

Önmagunkból kiiktatni nehezebb, mint a környezetünkből és politikánkból. Az Európai Unió léte – ha teljesen kiiktatni nem tudja is – eleve ellene hat a gyűlöleteknek, jóllehet idegenellenességet a közösségen belül is találunk. Se Hollandiában, se Belgiumban nem szeretik az „utcaseprőket”, annak ellenére, hogy ők maguk nem volnának hajlandók annyi pénzért seperni, mint a „jöttment” török vagy kurd vendégmunkások. Ezek az indulatok feltehetően továbbra is borzolni fogják a világ idegeit. Magyarországon – teszem azt – minden „beáramlástól”, még az erdélyiekétől is félnek. Itt a gyanakvás és a félelem az emberek vérébe ivódott. Ezt, azt hiszem, csökkenteni fogja a tagság.

Egyesek attól tartanak, hogy az egyesült Európában, a globalizált világban elvész a nemzetek önazonossága. Fennáll ez a veszély?

Nagyon nehéz meghatározni, hogy mi is az a „nemzeti identitás” – az önazonosság –, hiszen még a magunk énje is szakadatlanul változik a körülményeink változásával. Azt hiszem, mai magyarságképünk alig hasonlít már a honfoglalók magyarságáéhoz. Azt Szent István gyökeresen megváltoztatta. Magyarország mégis mindig különbözött a szomszédos, szintén szakadatlanul változó országoktól. Nem fogunk annyira „beolvadni” Európába, hogy ne ismernénk föl mindenkor sajátos önmagunkat. Amit több mint egy évezred folyamatosan formált és továbbra is formálni fog. Az nem olyan nagy baj, hogy a határok megnyílnak előttünk, és fiaink, lányaink ölébe hullik a lehetőség, hogy Európa bármelyik egyetemén tanuljanak.

Egy biztos: nem maradunk ugyanazok, akik voltunk. Változunk a javunkra és a kárunkra is. Akár a szomszédaink. De a gyökerünk nem változik. Épp úgy, mint az övék sem. Õk is másként lesznek mások, mint mi. Fölismerhetően.

(…)

Mennyire változtatja meg a román–magyar és a magyar–magyar kapcsolatokat, hogy Magyarország 2004-től az Európai Unió tagja?

Az Egyesült Európa ezen a mi számunkra – földrajzi és regionális értelemben – egyesült Kárpát-medencét jelent. Nem állami hovatartozás, hanem azt érdekegyeztetés és gazdasági fejlődés szempontjából – amely a magyar és nem magyar lakosság érdekazonosságát tükrözi. Ennek létrejötte természetesen időt igényel, s többoldalú erőfeszítést. A később csatlakozó államoknak – a mi esetünkben: Romániának – szükségük van a már Európai Uniós tag Magyarország segítségére, tapasztalatainak megosztására. A két ország – történelmileg – egymás támogatására szorul.

Hogyan alakulhatnak a magyar–magyar kapcsolatok ebben a helyzetben?

Már három magyar nemzedék nőtt fel Magyarország határain kívül. Ez együtt járt a magyarság egy részének lemorzsolódásával. Ugyanakkor a magyarság öntudatának erősödésével is. A népességcsökkenés ma Európában és azon belül Közép-Európában (úgy tudom, Romániában is) majdnem azonos mértékű. Mindkét országban számolni kell tehát kivándorlással és bevándorlással egyaránt, hogy fenntartható legyen a lakosság száma, illetve a fiatalok és öregek aránya. Sok mindent nem tudunk még. A mai gazdasági rendszerben a „gyerek” termelési tényezőből költségtényezővé vált. Ezt kényszerűen tudomásul kell vegye minden európai ország – így Magyarország is. Az átlagos élettartam is nő, ami meghatározza a társadalmi gondolkodásmódot és a társadalom szerkezetét. Az európai társadalmak ehhez még nem alkalmazkodtak. A magyar és a román társadalom sem. De előbb-utóbb szembe kell néznünk vele.

A 21. század alakulása – Magyarország és Románia NATO tagsága, közös EU tagsága alapjában változtathatja meg a román–magyar viszonyt. Oldhatja a kisebbségi lét nehézségeit, állandósíthatja is, gyöngítheti is a magyarság sorsközösség-tudatát, erősítheti is. Jósolni nem merek. Egyet tudok csak biztosan: az összetartás jóban-rosszban - hasznosabb, mint a széthúzás. Kivált egy nemzeti kisebbség esetében.

Szereti a 21. századot?

A nyolcvanegyedik életévemben járok. Szeretem, nem szeretem, a jelen jelen, a múlt nem jön vissza – Isten ne adja, hogy visszajöjjön. A jövő meg már nélkülem alakul. Szeretném hinni, hogy a javára.

A teljes szöveg itt olvasható