Mohács: a törökök nem tudták, hogy győztek

2016. 04. 04. 19:42

A mohácsi csatáról szóló beszélgetésük negyedik, utolsó részéban B. Szabó János történész muzeológust Szilágyi Aladár magáról az ütközetről, a veszteségekről, a következményekről, s a történtek némi aktualizálást is kínáló értelmezéséről kérdezte.

 

Than Mór: A mohácsi csata című festménye

 

Az első órában úgy tűnt, a magyarok támadása sikeres, bizonyára azt is számításba vették, hogy a törökök, mivel nagyobb haderő, nagyobb tömeg mozgatásáról van szó – szokásuk szerint részletekben érkeznek, részletekben fejlődnek fel. De nem így történt, szinte egyszerre megérkeztek, szinte az egész hadat egyszerre be lehetett vetni. Mennyire igaz az, hogy a magyar csapatok az első, sikeres támadás után, ahelyett, hogy folytatták volna az attakot, leálltak és elkezdtek fosztogatni?

 

Sok kontrollforrásunk nincs rá, de szinte biztos, hogy ez történt, mert a katonák mindig ezt csinálták abban a korban. Nagyon sok leírásunk van arról, hogy – nem Mohácsnál, ott csak egy-két említés van erre nézve – más harccselekményeknél, amint arra lehetőség nyílt, a katonák elkezdték kifosztani az elesett ellenséget, és megtömni a zsebüket az értékesebb holmikkal. Ez

az első mohácsi támadás valóban sikeres volt, annyira, hogy eljutottak egészen a török táborba,

ami különösen csábító és veszélyes volt a számukra, hiszen a sátrak tele voltak miden földi jóval. Ha valaki ügyesen forgolódott ott, és megúszta, az egy életre meggazdagodhatott.

 

Arról is több, egymásnak ellentmondó híresztelés maradt fenn, hogy meddig tartottak a csatározások?

 

Ahány szemtanú meg forrás van, annyi időpontot említ. Gondolom, ez nagyjából azon múlott, hogy ki, mikor menekült el. Ugye, a csata időtartamáról csak azok tudtak beszámolni, akik túlélték. S azok többnyire azért élték túl, mert időben leléptek a harcból. Aki egy órára emlékezett, az feltehetően egy óra elteltével menekült el onnan. De miután a forrásokból az derül ki, hogy „sötétedésig” tartott a harc, és a csata délután három-négy óra körül kezdődhetett, ez augusztus végén négy-öt órás küzdelem lehetett. Semmivel nem volt rövidebb, mint bármelyik középkori csata.

 

Ami a mindkét oldal veszteségeit illeti, azokról vannak megbízható adatok?

 

Semmiféle pontos tudásunk nincsen róla. Volt egy hivatalos magyar veszteséglista, Brodarics kancellár köröztette az európai udvarokban, én se tudok jobbat idézni. Ő úgy taksálta, hogy a magyar hadseregnek körülbelül a fele pusztult el, majdnem az egész gyalogság és a lovasságnak egy kisebb része. Értelemszerűen inkább a gyalogosok vesztek oda, hiszen ők nem tudtak elmenekülni a csatatérről, mindig ők húzták a rövidebbet. A törökökről még annyit se tudunk. Valójában csak nekik lett volna módjuk arra, hogy megszámolják a csatatéren elesetteket. Bizonyára meg is tették, de nem kötötték senkinek az orrára.

Az ő krónikáikban az szerepel, hogy többszázezres volt a magyar hadsereg (!), s negyvenegynéhány ezer magyar halottat temettek el.

Amire azt mondhatnánk, lehet, hogy igaz, de csak úgy, ha beleszámítjuk: a magyar táborban is volt mindenféle kisegítő személyzet, és a törökök, miután megtámadták és elfoglalták a magyar tábort, kifosztották, és ezeket az embereket is legyilkolták. De a saját veszteségüket alig száz-kétszáz főre becsülik, ez nevetséges. Viszont a cseh országgyűlés informálódott egy Magyarországon tartózkodó cseh városi polgártól, aki feltehetően a velenceieknek is kémkedett. Ő találkozott túlélőkkel 1526 őszén, és azt jelentette haza, hogy tizenvalahány ezres a magyar veszteség, és bár többen nagy török veszteségről számoltak be, de szerinte nem lehet többel számolni harmincezer török halottnál. Európában a török veszteséget nagyon nagyra tették, ők maguk nagyon kicsire, mi meg nem tudjuk, hogy valójában mekkora volt. De már a csata méreténél fogva sem lehetett nagyon kicsi, sokezerre tehető, hiszen viszonylag nagy erők csaptak össze. És arra azért vannak utalások a korábbi évtizedekből, amikor a törökök a közel-keleten háborúztak, és velencei megfigyelők is jelen voltak. Egy-egy ilyen csatában – még ha győztek, akkor is – tízezer számra maradt elesett török katona a harctéren. (Képünkön a csata ábrázolása török miniatűrön.)

 

Vannak, aki minimalizálják a mohácsi csata történelmi következményeit, mások pedig a legnagyobb nemzeti tragédiaként, a teljes összeomlásként ítélik meg. Ismerjük a következményeit, az ország három részre szakadt, a Dunántúl osztrák fennhatóság alá került, középen török pasalikság alakult, keleten pedig a viszonylag független Erdély. Mondhatjuk-e végső soron, hogy „Mohács volt az a hely, ahol megfogant az Erdélyi Fejedelemség”?

 

Ez egészen biztosan mondható! Egyrészt azért, mert az erdélyiek kimaradtak a mohácsi ütközetből, Szapolyai nem ért oda, és ez már más pozíciót biztosított a későbbiekben, hiszen az erdélyi erők megőrződtek a későbbi eseményekre. Másrészt a törökök Mohács után keresték a megegyezést. Egyre-másra küldték a követeket, nem tudták, hogy a király halott…

 

Az is igaz, hogy a törökök nem tudták a nap végén, hogy… győztek?

 

Nem, nem tudták. A török krónikákban le van írva, hogy a szultán elrendelte: az egész hadsereg vigyázásban, várakozásban töltse az éjszakát, senki ne verjen tábort, teljes készenlétben maradjanak. Ott álltak az esőben, és várták az esetleges újabb magyar támadást. Nem kockáztattak még egyszer, mint a csata elején, az első, sikeres magyar támadáskor, hogy ha a magyarok esetleg újra összeverődnek, és visszajönnek, akkor megint sátorverés közben kapják el őket. A szultán nagyon későn értesül Lajos haláláról, küldi hozzá a követeket: mert kellene neki valaki, akivel meg tud egyezni.

A törökök ugyan megnyerték a csatát, de a békét elveszítették, mert nem volt kivel békét kötni…

Hiába fosztották ki az ország belsejét, és hiba vonultak haza diadalmasan, politikai haszonra nem tudták átváltani a katonai sikert. Csak évek múlva sikerül Szapolyaival valamit nyélbe ütniük.

 

Mohács értelmezése az évszázadok folyamán többször változott. Más volt a romantika korában, más a két világháború között, egészen más a kommunista korban, amikor ideológiai szempontok torzították. Van Önnek egy Moháccsal kapcsolatos kijelentése. Engedelmével szó szerint idézem: „Nem őseink szigorú bírálata a kitűzött cél, hanem egy rég letűnt világ megértése, mert enélkül még múltunkból sem lehet igazán okulni.”

A csata egy 19. századi ábrázoláson

 

Igen, ezt én írtam. Úgy gondolom, van egy furcsa szerepzavar a historiográfiai hagyományban. Sok történész azt gondolta, hogy ő egyfajta bíró, akinek ítéletet kell hoznia a régmúlt ügyeiben. El kell döntenie: ki volt, aki helyesen cselekedett, és ki volt, aki helytelenül. Ehhez mindenféle szempontjai vannak. Ha éppen a szocialista-kommunista ideológiát vallja, akkor ennek megfelelően osztja ki a jó pontokat, rossz pontokat: Én meg azt gondolom, a történésznek nem ez a dolga, és ez nem vezet sehová. Mert ez valójában nem más, mint az ember saját korának a visszavetítése a régmúltba. Próbálná megérteni, hogyan működött az a világ, amelyik egészen más volt, mint a mai. Erre éppen a hadtörténet nagyon jó példa: amikor elkezdtek ezzel komolyan foglalkozni, akkor már léteztek az állandó hadseregek, a sorkötelezettség. És a hadtörténészek sem értették: miért gond az, hogy el kell tartani 30 ezer embert, amikor az Osztrák-Magyar monarchia akár félmilliót is el tud tartani? Miért nem tudott Magyarország kiállítani egy százezres sereget, egy százezres török sereggel szemben? Ha a történész nem a megértés álláspontjára helyezkedik, hanem a bíró szerepében tetszeleg, akkor azt fogja elveszíteni, ami a legnagyobb nyeresége lehetne a munkájának, hogy megértse a kort, amiben az eseményt vizsgálja.

Mohács azért történt úgy, mert a korabeli viszonyok között ez volt lehetséges.

Azt a kortársak is tudták, hogy semmi esélyük nincs. A mi szemszögünkből sokkal izgalmasabb megérteni azt, hogyan működött Magyarország, hogyan működött a Török Birodalom, mi bajuk volt egymással, hogyan végződött ez a konfliktus, mint azon búsongani, hogy ki, mit rontott el, és aztán erre-arra vádaskodni. Ha nem ismerjük azt a világot, amelyben ezek a szereplők működtek, és nem ismerjük a korabeli játékszabályokat, akkor megérteni se lehet őket. Tanulni is csak akkor lehet belőle, ha a valós összefüggésekre derül fény. Márpedig nekem szent meggyőződésem, hogy a történelemből nagyon sokat lehetne tanulniuk az embereknek, sok hasznos tudásra tehetnének szert, a saját korukat illetően. Mindig jönnek olyan meglepetések, mint például most a menekültválság Közép-Európában. Erről azt gondolom, ha egy kicsit többet tudnánk a múltról, az iszlámról, Szíriáról, meg a körülményekről, amelyek között ez a konfliktus elkezdődött, akkor nem derült égből villámcsapásként ért volna bennünket Magyarországon, Horvátországban, Ausztriában, Németországban.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!