Mítoszok és jelképek, a dínótól a turulig

2016. 07. 04. 14:53

Ki és hogy uralkodik rajtunk képek, jelképek révén? Összefoglalható-e a nemzeti történelem egy rajzfilmfigurával? Miért üres jelkép a Nagy-Magyarország matrica? Hogy működik a tüntetés-marketing, mit mutat a politikáról a demonstráció-kritika? Bán Zsófia íróval, esszéíróval a Turul és dínó című, a Magvető kiadó gondozásában megjelent kötetéről beszélgettünk. Parászka Boróka interjúja.

 

Bán Zsófia író, irodalomtörténész, kritikus   Fotó: Nol.hu

 

Novelláskötet után aktuálpolitikai kérdéseket is érintő esszékötettel jelentkezett Bán Zsófia. Merész váltás, mi indokolta?

 

Ezek nagyjából az elmúlt tíz évben írt esszék, és a történelmi emlékezet vizuális reprezentációit érintik. Azt szerettem volna megvizsgálni, milyen vizuális formákat használunk arra, hogy a kulturális és történelmi emlékezetünket megjelenítsük. Milyen formákat használunk arra, hogy a történelemmel való szembenézést halasszuk, elkendőzzük.

 

Sokszor idézi azt a gondolatot, hogy „azé a történet, akié a sztori”. Minden történet vizualizálható?

 

Ez a kérdés különösen most aktuális. Az emlékezetet is valahogyan marketingelni kell, nincs mese. Ha azt akarjuk, hogy valamilyen történetet fogyasszanak az emberek, és úgy fogyasszák, ahogy mi akarjuk, ahogy mi tematizáljuk, akkor válik érvényessé ez a kijelentés. Az internetes világban a sztori hatásossága azon múlik, mennyire hatásosan tudjuk képileg is megjeleníteni.

 

Biztos, hogy mindig szükség van történetre, amit el kell mesélni? Azt mondja, már a kötet címével is, hogy az amerikai sztori az a dínó története, az európai, és azon belül a magyar a turul. Milyen tartalom van ezek mögött?

 

A tartalom elsősorban mindig a politikai akarattól függ. A dínó képe önmagában egészen mást reprezentál, mintha a nemzeti énkép egyfajta kifejezésére használnák. Lehetne pusztán földtörténeti szempontból szemlélni, a prehistorikus idők felidézésének eszközeként. De ahogy ezt az ikont, a dinoszauruszok világát az amerikaiak tematizálták, az, ahogyan sztorit kreáltak belőle, nyilvánvalóan összefüggésben van a saját nemzeti énképük terjesztésével.

 

Valóban van dínó ipar, nekem most a Jurassic Park jut eszembe, de nem egyértelmű, hogy lesz ez nemzeti jelképpé.

 

Az amerikaiaknál a comics műfajában a dínók nagyon korán megjelentek. Úgy, mint szerethető háziállatok, olyan élőlények, amelyek erőt jelenítenek meg, és mitikus tartalmat hordoznak, hiszen kihaltak. Olyan állatok mítoszához kötődni, amelyek valamikor léteztek, azt jelzi, hogy ezt a történelmet valamikor „elvágták”. Az amerikai történelem kezdetei mindig úgy jelennek meg a történetmondásokban, hogy nulláról indul a szál. Ez a kiindulópont nyilvánvalóan nem igaz, de ez is a marketing része. Aki Amerikába megy, az tabula rasát él meg, elvágja magát a saját történelmétől, és ott – ezen a mágikus helyen – bármi történhet. Ez nyilvánvaló elfedése a valódi történelemnek. Nagyon sokféle okból vándoroltak ki az emberek Amerikába. Ki vallási, ki gazdasági okokból. Azt az űrt kellett valamilyen módon pótolni, kitölteni, hogy a kivándorlók megfosztották magukat a történelmi folyamatosságtól. És a hiány végül is ebben a prehistorikus időben jelent meg.

 

A dínó a konfliktusok nélküli közös ősiség megjelenítése? Beszélhetnénk mondjuk a bölényekről is, de akkor dönteni kell, hogy a cowboyok vagy az indiánok pártján állunk. Vagy Tom és Jerryről, ők azonban a polgárjogi egyenlőség előtti időkbe visznek.

 

Kellett találni egy olyan figurát – és ezt most a vizuális jel, ikon értelmében használom –, amelyik politikailag semleges. El kellett kerülni, hogy a nemzeti nagyság reprezentációja egy politikailag megkérdőjelezhető szimbólumhoz kötődjön. A bölény nyilvánvalóan a kolonizáció kényes, sikamlós jelképeként működött volna.

 

A dínóval szemben Európa egyik viharsarkában, a magyar közösségben a turul vált jelképpé. Nem olyan rég, mert itt a popkultúra helyzete egészen más, mint Amerikában. Mit ad nekünk a turul?

 

A turul a mitikus múlthoz való kapcsolódást nyújtja. Szemben a dínóval nyilvánvaló, hogy soha nem létezett, éppen ezért olyan tartalommal lehet megtölteni, amilyent csak rá szeretnénk ruházni. Van egyfajta mítoszéhség az emberekben általában, de az utóbbi időkben ez nagyon hangsúlyossá vált. Ez a történethez, a valamihez való tartozás igényét jelzi. Ez az elveszettség élménye, amely számára egy egységes történet felmutatása biztonságérzetet nyújt. Aki ezt hamarabb felismeri, és hamarabb képes ezt a mítoszt „szállítani”, az lesz előnyben a politikai-ideológiai akarat kifejtésében, illetve terjesztésében.

 

A Lengyel Péterről szóló esszében idézi fel a „világban való bevackolódás” fogalmát. Elképzelhető-e, hogy mentesüljünk a mítoszoktól való függés kényszerétől? Elfelejthetjük-e azt, hogy egy rajzfilmben, egy jelképben mondjuk el mindenünket?

 

Nem tudunk eltekinteni. Az ember „úgy van bekötve”, hogy valamilyen történethez köti magát, személyes szinten is. A saját történetünket is folyamatosan építjük, meséljük, valamilyen módon reflektálunk rá. Ez kulturális értelemben is működik. Kell valami, amire felfűzzük a saját múltunkat, aminek révén kifejezhetjük, honnan jöttünk, hova megyünk, és hol vagyunk. E nélkül csak a végtelen elveszettség érzés marad. Ez jól érzékelhető akkor, amikor azt látjuk, hogy a fiatalok milyen könnyen és szívesen kapcsolódnak a számukra felmutatott történetekhez. Igen, valahova mindenki, minden időben „be szeretne vackolódni”. Szeretne egy olyan sarkot, amit a sajátjának mondhat, az otthonának gondolhat. Ezt az igényt nem felismerni őrületes hiba, mert őrületes előnyt adunk politikai ellenfeleinknek.

 

Ennek az a feltétele, hogy legyen közös múlt. De magyar nyelvterületen nincs ilyen, nincs konszenzus azzal kapcsolatban, ami történt.

 

Ha a magyar viszonyokat tekintjük, nyilvánvaló, hogy a közös múlt darabokban hever szerteszét. Még huszonöt évvel a rendszerváltás után sem sikerül konszenzusra jutni. Hozzá kell szokni ahhoz, hogy amíg nem sikerül egy konszenzuális történetet felmutatni, sokféle történet lesz. Ezeket pedig valamilyen módon irányítani kell.

 

Ki veszi magára ezt a felelősséget?

 

Nagyon súlyos hibának tartom, hogy a baloldal nem ismerte fel ezt a kényszert, elegánsan felül akart emelkedni azon, hogy ő maga elégítse ki a valamihez való tartozás, a közös múlt iránti vágy kielégítését. A valahova tartozás vágya ettől függetlenül ott van csoportszinten, nemzeti szinten, a legtágabb értelemben. Akik a politikában tényezőnek számítanak, azok nem mehetnek el emellett az igény mellett. Ellenkező esetben az történik, ami Magyarországon zajlik. Itt a szélsőjobb érzett rá leghamarabb. Az interneten is lehet ilyen csoportokat felmutatni, de ezek egészen más típusúak, mint a sokkal kézzelfoghatóbb, szerethetőbb, valódibb összetartozások. Olyanok, amelyek érzelmi kötődést feltételeznek.

 

Ez a konszenzushiány messzire visszafejthető. Most 1989-ről beszéltünk, de a legmélyebb hasadás a holokausztot illeti. És nincs megegyezés Trianonnal kapcsolatban, sőt a kiegyezést érintően sem és így tovább – folytathatom több száz évre visszamenőleg a sort. Nálunk az egyet nem értésről van egyetértés. A populáris kultúra elutasítása nem a baloldal sajátja, itt minden fél a másik kizárásából, a kultúra szűkítéséből, a privilégiumok körének újraértelmezéséből indult ki.

 

Ez valóban így van, a ki nem beszélt történetek is történetek. Csak nem mindegy, hogy ezeket milyen formában próbálom a saját közönségemnek eladni. Milyen hatásos jelképeket tudok találni arra, amit tematizálni akarok. Trianonnal kapcsolatban hatásos marketinget végzett a revizionista szélsőjobb, amennyiben nagyon jól használják kvázi „üres jelként” a Nagy-Magyarország jelképet.

 

Miért üres jelkép?

 

Aki a Nagy-Magyarország matricát a szélvédőjére ragasztja, annak többnyire halvány lila fogalma sincs arról, mi is volt ez a történet. Nem tudja, hogy ezen a kiragasztott területen többségében nem is magyarok éltek, a valós információ, tudás tökéletes hiánya jelenik meg a jel használatakor. És miközben ez a szimbólum üres, azzal a tartalommal töltöm fel, amivel csak akarom, aközben jól felismerhető. Azonnal azonosítható a használó politikai hovatartozása is.

 

A kortárs magyar irodalomnak két kísérlete is volt arra, hogy megjelenítse, milyen tartalmak rendelhetők Trianonhoz, a Tompa Andreáé és a Vida Gáboré. Számomra ezek azt demonstrálták, hogy nem lehet leegyszerűsíteni, tömöríteni. Trianon a széttartásról „szól”. Azzal, hogy egy társadalom a kulturális gyökvonások révén akarja meghatározni a saját kohézióját, nem lehet versenyezni. A turulmadarat nem lehet lecserélni, és nem lehet ellenturulmadarat kreálni.

 

A sokféleség, vagy a széttartás – ahogy fogalmazol – mindig nehezebben feldolgozható, az egy magasabb szintje a történetmesélésnek. Oda először el kellene jutni az alapok elsajátítása után. A tanulási folyamatot az 1989 utáni időszakban sem végeztük el. Még mindig ott tartunk, hogy „fő történeteket” próbálnak az emberek torkán lenyomni, anélkül, hogy eljuthatnánk az összetettség felismeréséhez és elfogadásához.

 

Szintén Lengyel Péter esszéjében szerepel, hogy a társadalmi szembenézés egyéni teljesítése, elvégzése megkerülhetetlen.

 

Kénytelenek vagyunk ezt elvégezni, és ebben az esetben a saját történetét is megpróbálja feldolgozni. Azért is jó műfaj az esszé, mert ennek mindig van, mindig kell legyen személyes tétje. Amikor egy-egy ilyen témához közelítek, akkor annak mindig van egy nagyon személyes oka.

 

Egy mélyen személyes szöveggel indít a kötet, amellyel kapcsolatban nehéz eldönteni, hogy búcsú, nekrológ vagy az újrakezdés naplója. A későbbi szövegek aztán az ellenállás módozatait taglalják több formában.

 

Az utolsó fejezet tüntetés-kritikákból áll, ez az ellenállás-formáknak egy egészen konkrét változata. Ezt a műfajt én találtam ki azért, hogy arról írhassak, hogy jelenik meg performanszként a közterekben a politikai ellenállás. Külső, kritikus szemmel próbáltam meg részt venni ezeken az eseményeken. Egyszerre kint is, bent is lenni az elmúlt három-négy évben. Ez is egy olyan műfaj, amit tanulni kell. A politikai marketinghez tartozik ez is, akár a jobb-, akár a baloldalról nézzük.

 

Nem féltél attól, hogy ennyire közel menj, az akadémiai szféra képviselőjeként, ezekhez az aktuálpolitikai eseményekhez? Íróként nagyon mélyre ásol, és nagyon személyes dimenziókat vállalsz fel. Ez számodra kockázat.

 

Az írás nem is szól nagyon másról, mint arról, hogy „itt állok”. Az indíttatás mögött, hogy leírjak egy történetet, egy esszét, ott kell legyen ez a muszáj érzés. Ez sokszor kötődik egy nagyon személyes történethez, ami vagy megjelenik a szövegben, vagy sem. De e nélkül nem nagyon látom értelmét az írásnak.

 

Mi is ez a sokat emlegetett szembenézés? Annyiszor emlegetjük, hogy „nem néztünk szembe” a múltunkkal, a tévedéseinkkel, a bűneinkkel. De mi van akkor, ha nincs mivel szembenézni? Nem azért, mert nincs megalkotott kép, hanem azért, mert nem is hozható létre. Vagy ha létrehozható, nem bírjuk elviselni?

 

A szembenézés elsősorban a sokféleség elfogadásához kötődik. Annak az elfogadásához, hogy sokféle történet van, ezek vagy össze, vagy széttartanak. El kell fogadjuk, hogy nem egyfajta narratíva van. Ha nem tudunk fölnőni ahhoz, hogy ezt a sokféleséget elfogadjuk, akkor a különböző ideológiákat reprezentáló csoportok olyan egyféleséget fognak ránk tukmálni, ami egy-egy ikonnal, figurával egyszerűen kifejezhető.

 

Van még a kötetedben egy válasz arra, hogyan lehetséges a szembenézés: a belső kép megalkotása révén. Nem készen kapja az ember azt, amivel szembe kell néznie, hanem maga alkotja meg.

 

Folyamatosan vetítődik egy belső kép, az a szerencsés pillanat, amikor a belső kép valahogy fedésbe kerül, egybecsúszik azzal, ami a külső kép. Amikor érintkeznek egymással, akkor jön létre az énkép nyugalma. Nem csak személyes szinten, hanem társadalmi szinten is.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!