Minden megtanulható, de cselezésre születni kell

Márciusban ünnepelte 75. születésnapját Jenei Imre, a Steaua egykori edzője, aki sporttörténetet írt az 1986-os BEK-győzelemmel, majd szövetségi kapitánya volt a román és a magyar labdarúgó-válogatottnak is. Pályafutásáról, a rendszerváltás előtti és utáni futballvilágról, edzői hitvallásáról is beszélgetett vele Vásárhelyi-Nyemec Réka az Erdélyi Riport 2012/13. számában.

Mikor döntötte el, hogy a labdarúgó lesz?

Ez nem eldöntés volt. Aradon a gyerekek kint fociztak a grundon, normális, hogy én is kimentem már úgy négy-öt évesen. Nagyapám volt Neumann báró vincellérje, egy hatalmas szőlősben laktunk. Előttünk volt egy nagy futballgrund, a gyerekek a negyedből mind oda jártak játszani. Aztán nyolc-kilenc éves koromban jött valaki nézelődni. Úgy hívták őket, hogy scouterek, akik keresték a tehetségeket, az egyik hívott, hogy menjek az UTA-hoz. Ott is maradtam. 16 és fél évesen bekerültem az első csapatba, olyan neves játékosokkal, mint Rácz, Szűcs Gabi, Kapás Jóska, Serfőző Gabi, Pecsovszky. Miután elvégeztem a gimnáziumot, hívtak Temesvárra azzal az ígérettel, hogy bekerülhetek az egyetemre. Én pedig nagyon szerettem volna ügyvéd lenni. Ekkor jött a Steaua is, a régi CCA. Kellett volna menjek katonának, de közben a Dinamo is szerette volna, ha oda megyek játszani. Elmentem Bukarestbe, az állomáson tartóztattak le, s a katonaság, a CCA azt mondta: „A miénk vagy.” Akkor így osztozkodtak a játékoson. A dinamósok akartak adni értem egy evezőst és egy bokszolót, de végül sikerült a Steauához kerülnöm. Aztán hazavittek Aradra, onnan Craiovára. Betettek a katonasághoz, közkatona voltam. Utána felvittek Bukarestbe s ott ragadtam. Úgyhogy én Bukarestben és Nagyváradon éltem a legtöbbet, Aradon nagyon keveset.

Hol szeretett élni a legjobban?

Itt vagyok Váradon, úgyhogy Váradon, persze nem tudom elfelejteni Aradot, s néha nosztalgiám van, hogy menjek Bukarestbe. Nosztalgiából két napot ott vagyok, majd a harmadikon szeretnék hazajönni. Utána megint nosztalgiám lesz. 1954-ben voltam először Bukarestben. Akkor még gyönyörű kis város volt, 800 ezer lakossal, tele parkokkal. Élmény volt ott lakni. Utána elkezdték a betelepíteni a falusiakat és a nagy blokkokat építeni. Egy jó barátom még 70-ben kint maradt Svájcban, és 96-ban visszajött. Volt egy vendéglő, ahová mindig jártunk, s azt mondja nekem, gyere menjünk el oda. Mondtam neki, nincs már meg, egy tömbházat építettek a helyére. Amikor ránézett a blokkra, azt mondta: „Milyen szép volt itt, amikor csúnya volt.”

Gyerekfejjel mit jelentett bekerülni a Steauához?

Abban az időben valaki vagy egyetemi csapathoz ment játszani, vagy olyan klubokhoz, mint a Steaua és a Dinamo, amelyek teljesítményt akartak. Én azért mondtam le Temesvárról, hogy eredményeket érjek el. Nem érdekelt, hogy nem leszek ügyvéd. Sporttanár lettem. Igaz, néha elgondolom, jó lett volna, ha nyugdíjas koromban elmehetnék valakiért pereskedni.

Edzőként Bukarestben érte el a legnagyobb sikereket. Máig mindenki az 1986-os Steauával nyert BEK-et emlegeti.

Akkor az volt a szerencséje a Steauának, hogy szenzációs közössége volt. A játékosok, az edzők és a vezetők pedig nagyon erős csoportot alkottak. Másként nem lehet eredményt elérni, akkor sem, ha sok pénzed van. Ha nincsenek olyan emberek, akik professzionálisan gondolkoznak, akkor nem lesz eredmény.

Akkoriban nem volt más lehetőség külföldre kerülni, csak ha nemzetközi versenyen jól szerepeltek.

Ez is benne volt. De a játékosok büszkesége és tudása hozta az eredményt. Ráadásul csak hazai játékosok szerepeltek a csapatban. Az Inter megnyerte két éve a kupát, de az első olasz futballista a döntőben csak a 87. percben ment be a pályára, a többi mind idegenlégiós volt.

Akkoriban jobb volt a játékosállomány, vagy mi változott?

Nem szeretném, ha azt gondolnák az olvasók, hogy én nagyra akarom emelni azt az időt, vagy a csapatot, de abban a csapatban mind tudásban, mind morálisan igazi emberek voltak. Nem voltak szűzlányok, volt velük bajom, ők is emberek, nekik is vannak jogaik, s én beszéltem velük négyszemközt is. Úgy alakítottam a dolgokat, hogy a játékos, amikor bement a pályára, ha kellett, betette a fejét az ellenfél stoplijaiba. Tudni kell vezetni őket. Kompromisszumok nélkül nem megy, de csak én tudjak róla, a játékos nem.

Egy ilyen sikerben hány százalék a tehetség, és hány százalék a munka?

Munka nélkül nincs eredmény, de ha nincs tehetség, hiába dolgozik, nem fog eredményt elérni.

Sok korábbi futballista próbálkozik edzőséggel, de nem mindegyiknek sikerül. Lehet-e ezt tanulni?

Persze, hogy lehet tanulni, lehet lopni is. Attól függ, mit lopsz el, s kik a mentoraid.

Önnek kik voltak?

Nekem Kovács Pisti és Gicã Popescu, aki edző volt a Steauánál, amikor én ott voltam. Katonatiszt volt, s bár azt mondják, a katonák nem túl intelligensek, ő az volt. Kovács Pisti pedig egy bohém ember volt, de tudta, hogyan kell foglalkozni az emberekkel. Mert emberekkel dolgozol, a 25-26 játékosod mindegyikének más karaktere van, s neked kell hozzájuk igazítani magad, ha sikereket akarsz elérni.

Milyen különbség van egy klubcsapat és a válogatott közt az edző szemszögéből?

A válogatottnál megvan az a lehetőséged, hogy a legjobbakat válogasd össze, de őket össze kell állítani. Mert ott egyéniségek vannak. Én soha nem akartam megfékezni a játékos egyéniségét. Én azt akartam, hogy nagy legyen. Ezzel lehet, hogy nyertem is, de nem volt könnyű együtt dolgozni Hagival, Iordãnescuval, Bumbescuval vagy Bölöni Lacival. Nem lehet csak utasítani őket. Ez csapatjáték. Hiába nagyon jó egy futballista, ha nincsenek jó játékrelációi, az visszafogja. A játékosoknak össze kell tartozniuk.

Hogyan lehet jól összeállítani egy válogatottat?

Olyan játékosokat kell összetegyél, akiknek van egymással játékkapcsolatuk. A válogatottnál már nagyon képzett játékosok vannak, így könnyebben elérheted, amit szeretnél.

Sokan dolgoznak ifjúsági csapatokkal. Soha nem gondolt arra, hogy labdarúgó-iskolát alapítson?

Volt egy szerződésem a Gillette céggel, tehetséges gyerekeket válogattunk. De gyerekekkel dolgozni nagyon nehéz. Mindig mondtam, a Steauánál is, hogy olyan edzőket tegyenek oda, akiknek ez a passziója. Mert nem csak a pályán kell tanítsanak, nevelniük is kell. Nálunk ez a legnagyobb baj. A labdarúgók általában alacsonyabb társadalmi rétegből kerülnek ki. Õket tanítanod kell. Amikor gyerekeket válogattunk ki és vittünk Gicã Popescu iskolájába, az egyik galaci gyerek nagyon jó fizikumú volt, 14 éves, fejlett fiatal, de amikor leült az asztalhoz, nem tudta a kést és a villát használni, kézzel evett. Odaküldtem a segédedzőmet, hogy mutassa meg neki, hogy kell.

A gyerekekhez nagyon nagy türelem is kell…

Pontosan, s lehet, nekem nem lett volna hozzájuk elég türelmem. Én szinte csak felnőttekkel dolgoztam. 1969-ben elmentem Törökországba, ott voltam profi játékos. 71-ben hazajöttem. Elvégeztem az egyetemet, s mindjárt adtak egy csoportot, de már ifjúságiak voltak, nem gyerekek. Már rendesen lehetett foglalkozni velük, mint a nagycsapattal. Utána csak a felnőttekkel dolgoztam. Gyerekcsapatokhoz olyanok kellenek, akik ezt tényleg imádják.

Romániában gyenge az utánpótlásképzés, vagy talán nincsenek tehetségek?

Tehetségek vannak, de nem nagyon foglalkoznak a fiatalokkal. A fociban mindent meg lehet tanulni, csak a cselezést nem. Arra születni kell. Amikor a nagycsapathoz kerülnek, hiába tehetségesek, az edzőnek vissza kell lépnie egy szintet, hogy tanítsa őket. Ezért inkább vesznek játékosokat. Én bírálom a nagy klubjainkat, ahol nem akarják, hogy legyen utánpótlásképzésük. A fiatal labdarúgó helyére idegenlégiós kerül a kispadra, mert őt utána el akarják adni. Nincsenek ifjúsági edzők, a tulajdonosok nem akarnak erre költeni. Az angoloknak erős bajnokságuk van, de az első négy csapatban szinte csak idegenek játszanak, emiatt a válogatottjuk nem tudott kinőni.

Az idegenlégiósok és a válogatott problémája a román focira is érvényes. Változott-e valami ezen a téren?

Amikor Rãzvan Lucescu átvette a válogatottat, mind attól féltek, nehogy elrontsa, s akkor betette a régi játékosokat, pedig már újítania kellett volna. Már úgysem juthattunk ki a világbajnokságra, de csak a régieket játszatta. Nehéz a fiatalokat betenni, s nálunk rosszul csinálják, mert az utolsó tíz-húsz percben küldik őket pályára, akkor, amikor az eredmény majdnem eldőlt. Ez így nem jó. Tegyék be az első perctől, hagyják játszani harminc-hatvan percet, s ha jó, akkor marad, ha nem, akkor lecseréled.

Nem azért félnek betenni a kezdőbe a fiatalt, mert ha rosszul szerepel, akkor az edzőt támadják?

Az olyan ember ne legyen edző. Ha beteszel egy fiatal játékost és kikaptál, a közönség ugye azt mondja, miért nem tetted be az öregebbet. De ők nem gondolnak arra, hogy az a fiatal még tíz évig ott lehet azon a poszton, míg az öreg már csak néhány meccsen tud játszani. Az viszont igaz, hogy ha zajlik a bajnokság és még a fele hátravan, akár hat hónapra is megéri venni egy nagyon jó idős játékost, mert ő lő gólokat. Ott van Wesley, aki 32 éves, de megéri, mert megnyeri a bajnokságot.

Soha nem gondolt arra, hogy külföldön maradjon?

Nem. Mi sportolók valahogy hazaszeretőbbek vagyunk. Voltam Görögországban mint edző, Törökországban játékos. De nem lógtam ki, hanem kiengedtek, így hetente hazajöhettem.

Számított annak idején, hogy magyar vagy román?

Soha nem számított. Az edzőket nem érdekelte. Hogy a közönség néha lepfújolta az idegent, az igaz, de a sikeremberek ellen nem lehet szavazni. Nekem nem volt problémám. Egyszer volt, a Steaua a Dinamóval játszott, Dinu volt az edző a Dinamónál. Vele amúgy barátságban vagyok, a második tribüntől mentünk az első tribünhöz, s át kellett menjünk a pályán, s akkor kiabáltak a dinamós szurkolók, hogy „Afarã, afarã, cu ungurii din þarã”. Akkor Dinu odament és leállította őket.

UTA, Steaua, Bihar FC. Melyik a kedvence?

A Steaua lesz a kedvencem, még akkor is, ha száz évig élek Váradon. Az a csapatom, ott voltam játékos, ott nőttem ki magam, ott kerültem be a válogatottba, onnan jutottam ki az olimpiára.

Mégsem ment vissza dolgozni a Steauához.

Nem mentem vissza, pedig hívtak. Amikor Piþurcã elment, mondta, hogy maradjak. Nem maradtam, mert vele jöttem, vele megyek.

Hogy boldogult Gigi Becalival?

Én Becalit ismerem 18 éves kora óta. Õ azt gondolja, hogy a pénz hozza az értéket, én pedig megmondtam neki, hogy az érték hozza majd a pénzt. Õ azt gondolja, hogy mivel sok a pénze, ő a legokosabb. De nem rossz ember.

Mostanában a Steaua egy helyben toporog, mert Becali nem hagyja az edzőket dolgozni.

Én nem mondom, hogy nem kellene velük beszéljen, de az edző kell megmondja, ki hiányzik a csapatból. Nem pedig egy posztra hozni három jó labdarúgót, akik utána reszketnek, hogy melyikük lép majd pályára. Így egyik sem fog jól játszani. Azt vallom, hogy csak az tud nyugodtan futballozni, amelyik állandó játékos. Volt olyan edző, aki azt mondta, 22 kezdőembere van. Ilyen nincs. Egy játékos tudja, hogy milyen szám van a hátán, és ő felel azért a számért. Állandóan forgatják a csapatot. Ezt egy olasz edző kezdte el Angliában, de rosszul csinálta, mert egy Zidane nem maradhat ki a csapatból, egy Hagi nem maradhat ki a csapatból, egy Messi nem maradhat ki a csapatból. Világbajnokságon is megtörtént, hogy egy csoportmeccs hátravolt, de a csapat már továbbjutott, s a tét nélküli mérkőzésen nem tette be az edző az alapembereket, mondván: öt játékost most pihentetek. Ez fals dolog. Persze, játszatod ötven-hatvan percet, de az összeszokott játékot nem szabad elrontani. A játékos játékban kell legyen. Azért fizetik és edz, hogy játsszon.

Akárhova megy, köszönnek önnek. Ez az ismertség jó vagy rossz?

Jólesik, de néha kellemetlen is. Például ha végigmegyek a váradi Fő utcán, és látom, hogy valaki rám néz, ráköszönök. A pechem az, hogy a magyaroknak mindig románul, a románoknak meg mindig magyarul köszönök.

Ilyen aktív sportpályafutás mellett hogyan működött a magánélete?

Az nagyon jól. Negyvenkét éve vagyunk együtt a feleségemmel. Õ is sportoló volt. Világbajnok volt vívásban, négy olimpián ott volt, csapattal két bronzérmet nyert. Õ is sporttanár, tanított is itt Váradon az egyetemen. De amikor kezdtem feljebb lépni a ranglétrán, azt mondta, egy csapatban sok két edző, maradj te, mert neked van perspektívád, s akkor ő lemondott. A lányunkat nevelte.

Õ is sportol?

A lányom nem. A fiam sem.

Nem szerette volna, hogy valaki továbbvigye a sporthagyományt?

Szerettem volna, a lányom tehetséges kosárlabdázó lett volna, de nem erőltettük. Nagyon ritka az, amikor sportoló szüleid vannak, s te is sportoló leszel.

Talán majd az unoka.

Az unokámmal csak az a baj, hogy dinamós és nem steauás. De nem hinném, hogy labdarúgó lesz. Az apja atléta volt, most ő is atletizál. Mondom neki: Hogy tudsz csak szaladni anélkül, hogy bármit is kergetnél?

Van-e valami, amit megbánt?

Néha gondolok arra, talán nem kellett volna lemondjak, miután visszajöttünk a válogatottal az 1990-es világbajnokságról. Néha sajnálom ezt, de aztán rájövök, jól tettem. Mert akkor kezdődött el ez az exodus, akkor kezdtek külföldre menni a játékosok. Amikor hazajöttek, már nem volt meg bennük ugyanaz az akarat, ami korábban. Nem is értek el jó eredményeket. De olykor sajnálom, hogy akkor lemondtam.

Nem hiányzik az edzősködés?

Õszintén megmondom, néha hiányzik. De láttam, milyen a helyzet, és így nem akartam már. 2000-ben vonultam vissza. Amikor visszajöttünk a belga–holland EB-ről, azt mondtam, kész.

Nem unatkozik?

Nem. Reggel tízkor megveszem az újságjaimat, majd leülök a barátaimmal és beszélgetünk sportról, politikáról. Utána hazamegyek, nálunk már negyven éve két órakor van az ebéd, aztán elolvasom az újságjaimat, majd lepihenek, aztán tévézek.

Vannak-e elképzelései, amelyeket még szeretne megvalósítani?

Hetvenöt évesen mit képzeljek már el? Csak azt szeretném, hogy a gyermekeimnek legyen meg az a lehetőségük, hogy a gyermekeiket civilizáltan neveljék fel, ami sajnos elég nehéz most Romániában.