Maléna kertjétől a Kőházig
2016. 04. 27. 21:48Molnár Krisztina Rita költő, meseíró, múzeumpedagógus volt a váradi Törzsasztal vendége a 25. Festum Varadinum alkalmából. A szerzőt Szűcs László elsősorban legutóbbi, harmadik kiadásánál tartó, gyermekeket és felnőtteket egyaránt megszólító meseregényéről, a Maléna kertjéről kérdezte.
A beszélgetés a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban készült Fotók: Csíkos Rolland
Mielőtt a könyvekről beszélnénk, a találkozó előtt elmondtál egy érdekes történetet mostani váradi utaddal összefüggésben. Javaslom, ezt osszuk meg az olvasókkal is.
Egy kicsit spirituális történet ez. Február végén a könyvelőmmel épp negyedik alkalommal halasztottuk a találkozónkat az adóbevallásommal kapcsolatban. Január-februárban pedig tartottam a budapesti Szabó Ervin könyvtárban egy sorozatot, versíró kört gimnazistáknak, s éppen az adóbevallás napján kaptam egy levelet, amiben egy szülő hálálkodott azért, hogy a kislányának ez a sorozat milyen sokat jelentett. A levelet továbbító könyvtáros utóiratként odaírta, hogy ma tízmilliószoros darmacsakra nap van. Ebből egy kukkot nem értettem, ráadásul rohantam a könyvelőmhöz, úgyhogy aznap nem is válaszoltam levelekre. A könyvelőmet megkérdeztem, milyen volt Erdélyben, mert ezért halasztódott a találkozásunk, s mondtam neki, hogy én is nagyon régóta vágyakozom jönni, például Nagyváradra, mert még nem sikerült eddig felkeresnem. Másnap utánanéztem a darmacsakra szó jelentésének, hogy tudjak udvariasan válaszolni. A buddhizmus szerint négy ilyen nap van egy évben, amikor mindenféle pozitív energiák áramlanak, s amit kívánunk, az teljesül. De nagyon vigyázzunk, nehogy rosszakat kívánjunk. S másnap felhívott Kőrössi Jóska (a Törzsasztal estek pesti szervezője – szerk. megj.), hogy engem vinne április közepén Nagyváradra.
Köszönjük hát a darmacsakra napnak, hogy eljöttél Váradra.
Utána azért kiírtam a többi napot is az évben, bár nem vagyok buddhista, sőt… (Az idén február 22., május 21., július 8 és október 22. a darmacsakra napok – szerk. megj.)
Rólad azt lehet olvasni, hogy költő vagy, tanár és múzeumpedagógus. Az első kettő nem szorul magyarázatra, no de mit csinál egy múzeumpedagógus?
Én eredendően magyar-könyvtár szakot végeztem, gimnáziumban tanítottam hosszú ideig, s miután a harmadik gyermekemet megszültem, felhívott egy nagyon kedves barátnőm, s elmesélte, hogy éppen beiratkozik az ELTÉ-re másoddiplomás képzésre múzeumpedagógia szakra. Kértem, azonnal írasson be engem is. Nekem a múzeum nagyon régi szerelmem, már alsó tagozatos koromban múzeumi szakkörre jártam.
A múzeumpedagógia lényege az oktatás görög, klasszikus szemléletéhez áll nagyon közel,
nincs a tanár és a gyermek között egy intézmény, nincs számonkérési rend, egyszerűen csak az átadás és a befogadás közös öröme. A múzeumpedagógiának az interdiszciplináris gondolkodáshoz, a világhoz, a valósághoz sokkal több köze van, nem muszáj olyan éles határokat húzni, mint az iskolai oktatásban, ahol kényszerűen tantárgyakra osztjuk fel az ismereteket. Az irodalom és a természettudomány is sokkal közelebb kerülhet egymáshoz. Én nem egy múzeumban dolgozom, de több művelődéstörténeti játszóházat tartottunk a Magyar Nemzeti Galériában, a Ludwig Múzeumban, de Kapolcson is – hiszen ehhez a tevékenységhez nem is mindig kell feltétlenül múzeum. Inkább egyfajta szemlélet, hogy hogyan ad át az ember valamit, amit tud.
Nyilván nem véletlen, hogy a Maléna kertje főhősének, a kislánynak az anyukája is egy múzeumban dolgozik.
Igen, bár ő restaurátor. A Maléna kertje (Naphegy kiadó, 2013) érdekes módon jött létre, én ugyanis, bár írtam néhány novellát, egyáltalán nem voltam prózaíró, hanem költő. A Kőház (Scolar, 2013) a harmadik verseskötetem, s alapvetően csak felnőtteknek írtam hosszú ideig. Bevallom,
fel sem merült bennem, hogy gyerekeknek írjak.
A második kötetem az első után tíz évvel jelent meg, s szerettem volna, ha ez egyben egy szép tárgy is lesz. Amit jó kézbe venni. Megismerkedtem Simonyi Cecíliával, aki később a Maléna kertjé-t illusztrálta, ő készített képeket második, Különlét (Pont Kiadó, 2008) című kötetem mindegyik versciklusához is. A Maléna a Magyar Gyermekkiadók Egyesülete Aranyvackor pályázatára készült, ahová szövegeket és illusztrációkat várnak együtt. S Cecília – ahogy A kis hercegben a kis herceg kérte a pilótát, hogy rajzoljon neki egy bárányt – azt kérte tőlem: „Krisztina, írj nekem egy mesét!” És azt feleltem, hogy jó. Ez a meseregény a Maléna kertje, amit valóban most kellett harmadszor kiadni. Egyébként felnőtteknek is szól, mivel egy Ovidius parafrázis.
Sok író, aki felnőtteknek ír, egy adott időben, amikor a saját gyermekei elérnek egy bizonyos kort, akkor gyermekversekkel, mesékkel jelentkezik. Neked három fiad van, érdekes, hogy a mű főhőse mégis egy kislány, igaz, a barátja, Janó egy kisfiú...
...illetve Szibill, egy több ezer éves tücsök, pontosabban kabóca, aki férfi.
A te esetedben is ez történt, hogy a saját gyermekeidnek is írtad a Malénát?
Én ettől a trendtől, hogy akkor írjak gyerekverseket, amikor nekem is lettek gyermekeim, valahogy mindig ódzkodtam. A legkisebb gyerekem tíz éves volt, amikor a Maléna kertjét írtam. S mivel nem voltak prózaírói tapasztalataim, nekem új élmény volt maga a szerkezet, s minden, ami gyakorlott prózaíróknak rutin, ez volt az első ilyen élményem. Tehát Marci fiam – aki már 16 éves – volt az egyik előolvasóm, a másik pedig a velünk szemben lakó, Marcival egyidős Mariska. Nekem rettenetesen fontos volt, hogy értik-e, nem unják-e. Teljesen máshogy fogadták be, de mindkettő élvezte.
Valamikor a könyv felénél mégiscsak felmerült bennem, hogy az általam teremtett világ egy őrültség, s akkor válságstábot állítottam fel a barátaimból, akik elég jó barátok ahhoz, hogy őszinték legyenek hozzám. Voltak köztük szakmabeliek, civilek, felnőttek, gyerekek egyaránt.
Mi volt a bajod a szöveggel?
Alapvetően kételkedő alkat vagyok. Nem teng túl bennem az önbizalom. Nem tudtam, működik-e a könyvben az, hogy a valóság és a fikció átjárható. Van ez a Szibill nevű hős, aki Szibillának az átlényegülése, s ő az egyetlen társa ennek a nagyon magányos, zárkózott, belső életet élő kislánynak. Nem véletlenül van benne a címben a kert, hiszen egy zárt, biztonságos világban él, ahol nagyon egyedül van. A második rész, ami a Könyvhétre jelenik meg, a Kréta-rajz viszont a nyitásról szól, s arról, hogy közben a végtelenben hogyan tartanak meg a különböző gyökerek. Szóval a válságstábnak elküldtem az addig elkészült szöveget, s szerencsére valamennyien megnyugtattak.
Nagyon érdekes a könyv vége, hiszen egy függelék szerepel benne, többek között receptekkel.
A Mellékletben csupa olyan dolog található, ami az életörömhöz kapcsolódik. Például dalszövegek, hiszen nagyon fontos a zene szerepe is ebben a könyvben. Zene és ételek, amin keresztül a világ örömmel befogadható. Vivaldi korában szokás volt a partitúrában, így a Négy évszak partitúrájában is, a tételek között verseket szerepeltetni. Amúgy nem is teljesen bizonyított, hogy valóban Vivaldi írta azt a négy szonettet a négy tételhez. Elégedetlen voltam ezek magyar nyelven fellelhető fordításaival, így a könyv kedvéért újrafordítottam. A fordítás is a Mellékletben olvasható.
A könyvben vannak kicsi, színesen kiemelt széljegyzetek, glosszák, kultúrtörténeti adalékokkal, apró információkkal. Itt egy kicsit a múzeumpedagógus bújt elő az íróból?
Szerettem volna elkerülni a didaktikus, tanári attitűdöt. Viszont vannak a szövegben olyan részek, amelyeket lábjegyzetekkel szokás ellátni. Amikor Szigethy Katával szerkesztettük a könyvet, felmerült, hogyan helyezzük el ezeket, hogy ne zavarják az olvasás menetét. S ezt közösen találtuk ki, hogy ékeljük bele a szövegbe. Glossza lett a címük, a mai gyerekeknek teljesen természetes, hogy több típusú szöveget látnak egyszerre az interneten, de a jobb tankönyvekben is. Ezért kerültek bele így ezek a szómagyarázatok.
Említetted, hogy hangsúlyosan jelenik meg a könyvben a zene, komolyzenei szerzők említése. A legutóbbi kötetedben is találni ilyen verset. Van mindennek köze ahhoz, hogy édesapád, Molnár László karmester, zeneszerző?
A szüleim nagyon korán elváltak, de nálunk mindenki zenélt, függetlenül attól, mi volt a foglalkozása. Édesanyám zongoraművésznek készült, de krónikus ínhüvelygyulladása volt, amióta prózát írok, ezt már én is megtapasztaltam. Magam is nyolc éven át zongoráztam, s bizony otthon madrigálokat énekeltünk krumplipucolás közben. A zene része volt egész gyerekkoromnak.
Érdekes, hogy kedvenc zeneszerzőid közt Chopint és Bachot nevezted meg, s nem Vivaldit, aki hangsúlyosan jelen van a könyvedben.
Ő Szibillhez áll közelebb, persze én is szeretem Vivaldit, de ebben az esetben ő a szereplő kedvence.
Ugyancsak kedvenceid között említed Erik Satie-t is.
A zongoradarabjait szeretem nagyon, édesapám szerint fontos indukátor szerepe volt a zenetörténetben. Azt mondta róla, hogy az egész modern zene nem lett volna nélküle olyan, amilyen lett. Érdemes rákeresni.
A zenei érdeklődést a fiaid is örökölték?
Igen, a fizikusnak készülő fiam hat éves kora óta hegedül, s nem hagyta abba az egyetem mellett sem. Marci fiam, aki mindenféle reguláris tanulástól szereti távol tartani magát, négy évig furulyázott. A napokban, a Verslavina című kortárs költészeti antológia bemutatóján lépett fel először nyilvánosan. Megzenésítette két versemet, ő gitározott, és egy lány énekelt.
Említetted, hamarosan megjelenik a Maléna kertje folytatása. Beszélj erről még egy kicsit. Ezt is Simonyi Cecília illusztrálja?
Igen. Pontosabban ez kicsit bonyolultabb dolog. Ez nem a szokásos folytatás, hanem három napló. Visszamegyünk az időben, ugyanis a Maléna kertjé-ben van egy hét, amiről kevés említés történik. A három gyerek, Maléna, Janó és Luca – aki egy vagány kislány, nagy dumás, egészen más lelki alkat –, ezt az egy hetet külön töltik, és egészen másképpen. Ebből születik három napló. Szibill javaslatára elhatározzák, hogy
leírnak mindent, ami fontos, hogy ne hulljon a múlt mélységes kútjába.
Mivel a három gyerek szociokulturális háttere és alkata is nagyon eltér, ez három különböző szöveg lesz. Elég nehéz feladat volt, egyrészt bele kellett bújni a napló műfajába, másrészt három különböző tízévesnek lenni. Ez annyira sikerült, hogy amikor a leghosszabb szöveget, Maléna naplóját írtam, néhányszor rám is szóltak otthon a gyerekek, hogy anya, ne beszélj már úgy, mint egy kislány.
Térjünk át egy kicsit a verseidre. Legutóbbi köteted a Kőház, a Malénához képest sokkal puritánabb borítóval. Ami szembetűnő, az e szövegek zeneisége, illetve az, hogy szívesen használsz klasszikus versformákat. Néhányat volt alkalmam gyorsan beszélgetésünk előtt elolvasni, bevallom, így hirtelen a sokfajta vers közül az Esetleg Bartók Verdivel és a Keserű ének 2012-ből ragadott meg, tegyem hozzá, e kettő is egészen más hangulatú.
Az az érdekes, hogy két olyan verset választottál, amelyek felkérésre születtek, az egyik a Litera, a másik a Spanyolnátha kérésére. Szóval ez a két szöveg a legkevésbé jellemző a költészetemre. A zeneiséggel kapcsolatban: amikor még egészen fiatal költő voltam és magyar szakra jártam, akkor egyszer egy verstan szemináriumon megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy az egész zh-t író csoport engem bámul és vihorászik. Kiderült, hogy a Mozgó Világban akkor megjelent egyik első versemet a verstan tanárunk beválogatta az anyagba, mert egy tökéletes aszklepiadészi nyolcas volt, pedig nekem akkor lövésem sem volt arról, hogy mi az. Az ember, ha köze van a zenéhez, akkor könnyebben képes formákban gondolkodni. Tehát kezdő költőként nem minden esetben a szándék vezérelt. Persze azóta megtanultam a verstant, és mondjuk szonettet vagy hexametert azért tudatosan ír az ember.
Te blogger is vagy, beleolvastam néhány bejegyzésedbe. Az egyikben azt írod: „A szakmai közönség egy író számára valamiféle békés színtér. A tér, ahol értik, mit beszélek, amit írok. Az, hogy együtt hisszük: jó, hogy vannak jambusok.” Milyen színterekre gondolsz, ahol jól érzed magad, ahol értik, amiről beszélsz?
Én meglehetősen marslakóként éltem nagyon sokáig az irodalomban, nem tartoztam semmilyen irodalmi körbe, postán küldtem el verseimet is a folyóiratoknak, mert hittem abban, hogy egy szöveg akkor jó, ha önmagában is hat. Különben úgysem ér semmit. Ma már tudom, hogy, ez kissé túlzott idealizmus volt, mert a személyes jelenlétet alábecsültem. Idővel persze lesznek az embernek ismerősei az irodalomban. Az, ami rendszeres szellemi közeggé vált számomra, a Műfordítók Egyesülete, igaz, én nem tartom magamat igazi műfordítónak, hiszen csak verseket fordítok, de azt bármilyen nyelvből. Egy vers erejéig bármilyen nyelven meg tudok tanulni. De egyetlen idegen nyelvet sem tudok rendesen. Minden évben van a Műfordítók Egyesületének egy szakmai hétvégéje, ők fontos szellemi közeg számomra. Tagja vagyok a Szépírók Társaságának, illetve a versekről való levelezéseim évtizedekre rúgnak mondjuk Várady Szabolccsal, Lator Lászlóval. De van egy-két költőbarátságom is. Tóth Krisztinával, Szabó T. Annával, Kiss Judit Ágnessel nem hagyományos értelemben lettünk barátnők. Olvassuk egymás verseit, tudjuk, mi történik a másikkal, persze szoktunk néha találkozni is.
Azt említetted, hogy a Könyvhétre megjelenik a Maléna kertje folytatása, milyen új köteten dolgozol jelenleg?
Van egy prózatervem, ami Lillafüred környékén játszódna. Lassan összegyűlt már egy újabb kötetnyi versem, illetve annyi novella is, hogy össze lehetne állítani egy novelláskötetet. A legszívesebben pedig azon a kéziraton dolgoznék, ami a kortárs költészet metaforáit, vagyis
a hagyományos metaforák átrendeződését vizsgáló esszékötet lenne.
Gondolom, kétszáz embert érdekel majd… Nem tudom, mikor lesz időm arra, hogy ezzel foglalkozzak, és azt sem, hogy egyáltalán ki lesz hajlandó kiadni.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
