Magyarnak lenni természetadta állapot

Fent a csúcson, lent a mélyben címmel jelent meg Cseke Gábor szerkesztésében a Magyar Elektronikus Könyvtár jóvoltából válogatás SZÉKEDI FERENC publicisztikáiból. A szerzővel Gergely Tamás beszélgetett. Az alábbiakban a Káfé Főnix online irodalmi és fotóművészeti lapban megjelent interjú rövidített változatát olvashatják.

Mielőtt a kötetről beszélünk (Fent a csúcson, lent a mélyben, Magyar Elektronikus Könyvtár, szerkesztő: Cseke Gábor), legszívesebben azzal kezdeném, hogy megkérdezem, milyen színű a székely virág?

Ami a székely virágot illeti, az körülbelül olyan, mint a székely gólya. Március végén az egyik helyi lapban öles betűkkel jelent meg a cím: megérkeztek a székely gólyák. Lévén, hogy én a Csíkszeredához tartozó Zsögödön, egy nagy vizes rét szélén lakom, nem az újságból ismerem a természetet. Mire a média felfigyelt a székely gólyák érkezésére, már láttam belőlük legalább harmincat, csapatokba verődve ott álldogáltak az éppen visszatérő havazásban és alighanem azért nem repültek tovább, mert azon tanakodtak, hogy végre-valahára eldöntsék, melyikük a székely, az észt avagy a román, ki menjen és ki maradjon. És egymás között természetesen angolul kelepeltek. Ami a könyvet illeti: Cseke Gábornak köszönhetően valóban ez az ötödik publicisztikai kötetem és egyben az első, amely válogatásként illetve újabb írások hozzácsatolásával jelent meg.

Hogyan viszonyul ahhoz, hogy ez nem papír-könyv? A helyzet hozta így, esetleg a szerkesztő nógatása? Nem számít óriási előnynek az, hogy míg az eddigiek elfogytak a könyvesboltok polcáról, ezt bárhonnan bármikor elő lehet venni?

De igen. Én nagyon szeretem a technikát, az információs nyitottságot, hogy bármikor azt olvasom, azt hallgatok és azt nézek, amit akarok, számomra a világháló életem legnagyobb élménye. Fiatal újságíró koromban heti tudományos ismeretterjesztő oldalt írtam-szerkesztettem a Hargita megyei napilapban és hétről-hétre kínkeservesen kellett összekaparnom azokat az információkat, amelyekre sokan még ma is emlékeznek, hogy a Hargitában olvasták először. Számomra akkor igazi ünnep volt, ha kezembe került egy-egy Élet és Tudomány, a Természet Világa, a Scientific Americanről nem is beszélve, amelyeket magyarországi barátaim néha átcsempésztek Nagyváradra és ott élő rokonaim onnan tovább küldtek. Akkoriban divatos volt a humán és reál kultúra kettészakadásáról beszélni. Én fiatalon és bohón úgy éreztem, a napi taposómalom anyagai mellett egyrészt a beat irodalomról és az avangard képzőművészetről, vagy éppen az abszurd drámákról, másrészt a Római Klub gazdasági jelentéseiről, vagy Toffler ötödik hullámáról írva, az erdélyi magyar természettudósokat és kreatív műszaki szakembereket bemutatva, képes vagyok a magam példáján is cáfolni ezt a megosztottságot. Ekkor alakult ki az a meggyőződésem, amely a mai napig mit sem változott: a Székelyföldet ki kell nyitni és nem bezárni, nem a rezervációké, a skanzeneké, hanem a nyitott, rugalmas és versenyképes közösségeké, helyi társadalmaké a jövő.

Közírónak nevezik a kötetben, gondolom, Ön ebbe szívesen beleegyezett. Mert az igaz, hogy újságíró, de a közről írt – a köznek… – ugye, Ön is úgy gondolja, hogy az erdélyi értelmiségi közösségben gondolkozik?

Aki valóban értelmiséginek tartja magát – önálló gondolatai vannak és mindegyre nem verstöredékeket idéz – az tisztán látja, hogy az erdélyi közösség és ezen belül az erdélyi magyar közösség rendkívül összetett. Életkora, mindennapi életének színterei, vallása, politikai nézetei, jövedelme, érdeklődési köre, hagyománytisztelete vagy újat akarása mind-mind megosztja ezt a közösséget és ráadásul mint bárhol Európában, ott van az egyéni sokszínűség. Az erdélyi magyar közösség egy önálló társadalom a maga sajátos intézményeivel, viszonyrendszereivel, ráadásul az életét adott mértékben meghatározó romániai társadalmi feltételek között. Aki ezzel nincs tisztában, aki az erdélyi magyarságot csupán zászlólengető és templomba járó, politikai hívószavakra jobbra vagy balra forduló tömegnek nézi, az csőlátó.

Ön a Székelyföld krónikása, írója. Hadd kérdezzem meg, ki a székely? Egyik szövegében az áll, hogy székely az, akinek kevese van, de arra a kevésre roppant büszke. Ma is ez jellemzi a csíki embert?

Úgy gondolom, a székelynek valóban van néhány olyan sajátos tulajdonsága, amely megkülönbözteti másoktól. És most nem arról beszélek, ami közszájon forog: élelmes, furfangos, kevés szóval sokat mond, együtt él a természettel és így tovább, vagy amikor a naív magyarországi idelátogatók mindegyre Ábeleket és Úz Bencéket keresnek, az irodalmat igyekezve visszafordítani az életre. Úgy gondolom, a székelyek jelentős részében roppant erőteljes a birtoklási ösztön, a tulajdonvágy, mindig szereti elkülöníteni a sajátját a másétól. A csíki székely ugyanakkor szeret dolgozni és soha nem veti meg a kétkezi munkát, még akkor sem, ha annak a szó mai, profitszerző értelmében nincs semmiféle hatékonysága. A székely legalább annyira ragaszkodik a saját otthonához, mint az „én otthonom az én váram” típusú angol. Ráadásul a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem merev, hanem a körülményekhez mindig alkalmazkodó és a mindennapi túlélés művésze. Ha nem így lenne, már régóta feladta volna azt a földet, amely másoknak jelenthet ugyan nemzeti ideológiát, de számára mindenekelőtt a maga természetességében zajló élet színtere.

A ’89-es fordulattal sok minden megváltozott, megváltozott Erdély is. És nem feltétlenül a jó irányba. Mi annak idején nem zsidóztunk, nem cigányoztunk. A románok voltak, akiktől távol kell tartani magunkat, és azzal kész. Honnan az a rengeteg gyűlölet, amivel… Oltot lehet rekeszteni?

Közösségi szempontból a bezártságnak is megvoltak a maga előnyei és a nyitottságnak is a maga veszélyei. A romániai elzárt társadalomra úgy zúdult rá a szabadsággal járó szólavina, hogy mindenki csak kapkodta a fejét, miközben a nagyjából azonos élet is többfelé repedt: voltak, akik ugyanabból a helyzetből elrugaszkodtak, mások megkapaszkodtak, megint mások lemaradtak. E törésvonalak pedig az évek folyamán egyre erősödtek. Romániában 1989 telén elsősorban arra vágytak, hogy legyen valami az üzletekben, otthon várja meleg és világosság, lehessen külföldre is utazni, és félelem nélkül beszélni a szomszéddal, munkatárssal. Arra senki nem gondolt, hogy milyen a piacgazdaság, milyen a kapitalizmus, hogy felszámolják a gyárakat és szélnek eresztik az ott dolgozókat. Merőben szokatlan élethelyzetek jöttek létre. Lehet, hogy két mérnök közül az egyik milliomos vállalkozó lett, a másik pedig kapusként tengeti az életét, ha egyáltalán van munkája. Lehet, hogy valaki többszáz hektár mezőgazdasági területet bérel ugyanabban a faluban, amelyben a szomszédja az uniós segélyprogram lisztadagjait gyűjtögeti. Az egykori, jórészt egyenlő szintről induló társadalom széthasadozott és a hasonló folyamatokkal mindig együtt jár a bűnbakképzés. Mindezt tetézi a Magyarországról átáramló megosztottság, annak egész fogalomtárával egyetemben.

Az Ön gyűjteménye mintha csak az élet sötét oldalának a jellemzőit gyűjtené, mégsem „összefércelt gyászjelentés” a kötet.

Az egészséges erdélyi magyar közéletben elengedhetetlenül fontos szerepe van a felszín alá és a közhelyek mögé nézésnek. Hiába van ugyanis Erdélyben immár három magyar párt, mégis híjával vagyunk a demokratikus közéletnek. A helyi közösségek elmennek ugyan választani, de azt követően már mit sem törődnek azzal, mit is tesznek a vezetőik, akik nem egyszer valós gazdasági-társadalmi átalakítások helyett nemzetieskedő pótcselekvésekkel vagy különböző kommunikációs halandzsákkal szúrják ki a szemüket. Ha ezen nem változtatunk, ha nem használjuk ki a nyitott világ lehetőségeit, ha nem tudunk létrehozni egy alkotó, lépést tartó, versenyszellemű kis erdélyi magyar világot, ha mindig olyan témákon rágódunk, mint a dán királyfi, akkor a románok elvágtatnak mellettünk. Õket már kevésbé érdekli Decebál, de még Mihály vajda sem. Az utolsó éves bukaresti közgazdászok jelentős része Amerikában tanul, a román festők Párizsban adják el a munkáikat, a Duna-menti Tulcea pincérképző szakközépiskola diákjai Berlinben, a Lufthansánál gyakorolnak catheringet, miközben a mieink egy jurta mellett próbálnak nyilazni.

Valamiféle általános szennyezettség képe tárul elénk: szennyezett a természet, szennyezett a társadalom, szennyezettek a lelkek, el vannak bizonytalanodva, elvesztették az egyensúlyuk. Úgy tűnik, Ön más posztkommunista érát álmodott, és most csalódott.

Valóban, számos tekintetben, nem így képzeltem el az új rendet. Mi a könyveket valamikor kizárólag a szépirodalom hordozójának tekintettük, ma már tudjuk, hogy nem azok. Mi valamikor azt gondoltuk, hogy az írók, a költők a sorok között is vezetik a világot, ma már tudjuk, hogy legtöbbször ők maguk szorulnak a világ könyöradományaira. Mi valamikor úgy gondoltuk, hogy a sajtó legalább néhány fokkal fennebb kell álljon a közgondolkodásnál, ma már tudjuk, jóval alatta van. Mi valamikor arra gondoltunk, hogy az emberi szellem értékei és a becsülendő emberi jellemvonások szerint igazodik a világ, ma már tudjuk, hogy nem így van. Mi valamikor arra gondoltunk, hogy visszaszorul vagy eltűnik a nacionalizmus és európaiként élhetjük az életünket, ma már tudjuk, hogy tévedtünk. A romániai változások után arra gondoltunk, be kell dobnunk magunkat a közéletbe, hátha saját képünkre alakítjuk a világot, de ma már tudjuk, jóval több benne az ismeretlen, mint az egyenletek száma és ez már az ógörögök számára is megoldhatatlannak bizonyult. Voltaképpen nem történt más, mint veszítettünk az ábrándjainkból és kijutottunk arra a talajra, amelynek felszínét a mélyből, valahonnan a vakondoksorból nem ismertük kellőképpen.

Ha jól értem, igazán azokat becsüli, akik nem papolnak, nem emlékműveket emelnek, hanem a maguk helyén építkeznek. Nem őrt állnak, hanem teszik, amit tenniük kell.

Magyarnak lenni természetadta állapot, ez nem átok és nem érdem. Az embernek magának kell rátennie a többletet. A székelységet az otthonukról, a családjukról való gondoskodás tartotta meg és soha nem a nagy szavak. A csatákról nem is beszélve. Mindezeken el lehet érzékenyülni, mindezekre lehet és érdemes emlékezni, de az időben megkapaszkodni csak munkával lehet.

És akkor hadd tegyem fel az utolsó kérdést: milyen színű a székely virág?

Tudom, hogy mire céloz. Egyik írásomat azzal indítottam, hogy egy járókelő megbotránkozva nézte a sárga virágot a kezemben: az nem székely, hanem román. Nos, a székely virág számomra mindenekelőtt vadvirág. Gyakran járom a természetet, tavasztól őszig. Majd minden virágot ismerek és tisztában vagyok vele, hogy a Székelyföldön minden elképzelhető színváltozat előfordul. Nem egyformák, akárcsak az itt élő emberek.