Küldöttgyűlés karanténban

Egy tudósító tudósítson, ne nyavalyogjon – ez számomra fontos szakmai parancs volt egész újságírói életem során. Most mégis olyan körülmények közé csöppentem néhány napja Csíkszeredában, amelyek bevallom őszintén, teljesen összezavartak, pedig benzin is volt, internet is, a szállodában is fűtöttek. Márványi Péter írása az Erdélyi Riport 2012/9. számából.

Jó korán érkeztem a Csíki Játékszín épületéhez, több mint egy órával a meghirdetett néppárti küldöttgyűlés előtt, pedig gyanítom, én jöttem legmesszebbről. Szeretem, ha ilyen eseményeken hamar túlesünk a formaságokon. E-mailen jó előre kértem akkreditációt, hogy mire a tartalmilag fontos mozzanatok megindulnak, én már szépen előkészülve, felszerelt laptoppal figyeljem és jegyezzem a dolgokat. Nos, azt tudtam, hogy az ülésterembe nem szabad bemenni, de arra nem számítottam, hogy a Press feliratok külön a sajtónak szánt bejáratot is jelölnek az épület oldalán, vagyis ott be sem mehettem a házba, ahol a küldöttek. Oké, ez is érthető valahol, gondoltam, de hamar kiderült, hogy arról szó sem lehet, hogy az épületen belül bárhová elmászkálhatnék. Ott vagyunk a kamarateremben – egy nagyobb szobát mondanék inkább – és punktum, mint később kiderült, pisilni is csak a nagytermet védő zsiliprendszer középső szakaszán lévő vécében volt lehetséges, még erre is gondoltak a szervezők, hogy eme testi szükségletek kapcsán se keveredhessen politikus és újságíró.

Magában a sajtóteremben-szobában odaérkezésemkor egy nagy tévéképernyő és egyetlen, munkára használható asztal volt, amit a bennfentesebb kollégák elfoglaltak már, úgymint a Néppárt saját sajtómunkatársnője, az MTI és a Duna tévé. Amikor először szóvá tettem, hogy asztalok nélkül elég nehéz lesz jegyzetelni, tudósítást írni, laptoppal dolgozni, először meglehetősen durva elutasításban volt részem. Aztán ahogy kezdtek szállingózni a kollégák, úgy tűnik, mások is szóvá tették a körülményeket, ráadásul a nagyhangú román kollegina is. Ezek után a szervezők, akik addig többször azt mondták nekem, hogy ez van és kész, mégiscsak mozgásba lendültek: a teasütemény és az ásványvíz átkerült a bennfentesek asztalának végére, és még valahonnan sikerült előkeríteni egy, még a Ceauºescu-korszakot idéző méretes íróasztalt is, valami komoly nagyelvtársi darab lehetett fénykorában, nos, oda is elfértünk vagy négyen-hatan.

Mielőtt elkezdődött volna a munka, kamerával-fényképezőgéppel öt percre beengedtek a biztonságiak a terembe, éreztetvén, hogy ez komoly engedmény, még az üres színpadra is felmehettünk, hogy onnan szembefotózzuk a várakozó küldötteket, majd – micsoda megtiszteltetés – közelről végigvehettük a párt eddigi és jövendő vezetőinek, valamint a jeles külföldi vendégeknek az érkezését és azt, ahogy leültek az első sorba. Aztán ismét határozott kiterelés, és tovább: szigorú karantén.

Aztán folytak a dolgok a maguk medrében, elhangzottak a beszédek, a tökéletes egyetértés jegyében, bízvást mondhatom: a küldöttgyűlés egyetlen komoly konfliktusa az újságírók és a szervezők között volt. Később a sajtóteremben-szobában is elcsitult a hangulat, kollégáim láthatóan belenyugodtak a helyzetbe, és fegyelmezetten jegyzeteltek tovább, csattogtatták a klaviatúrát. De ez engem nem vigasztalt. Úgy szerettem volna dolgozni, ahogy máskor, más rendezvényeken, például a 2010-es decemberi EMNT-gyűlésen is, ahol elhatározták a párt megalakítását: leülni-állni egy zugban résztvevőkkel, interjúkat készíteni, személyesen beszélgetni, exkluzív anyagokat összehozni a különböző témák különböző felelőseivel, szakértőivel: ezért érdemes oda is menni egy ilyen gyűlésre, a találkozások, a külön riportok kedvéért. Milyen remek interjúkat készíthettem például 2010 decemberében ilyen módon. No, ez az, ami itt gyakorlatilag lehetetlen volt: a doorstepek, sajtótájékoztatók nem helyettesítik az interjúkat, a tájékoztatók végeztével esetleg akkor kaphatok két percet valakitől, ha sikerülne ennek érdekében három tévétársaság teljes súlyát és agresszivitását áttörnöm – ez általában elég reménytelen.

Vagyis miután több rendező-külsejű úriemberrel folytattam hosszabb-rövidebb tárgyalást a helyzetről, és mindegyik szigorúan ragaszkodott az újságírói karanténhoz, valamikor ebédszünetig kialakult bennem a kép, hogy nekem túl sok keresnivalóm már nincs Csíkszeredában. Talán az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor mégiscsak találkoztam egy-két ismerős küldöttel, akik ebédelni igyekeztek, de ők ugyanúgy széttárták a karjukat, mondván, nem tehetnek ez ügyben semmit. Próbáljak interjúzni a Játékszín és az ebédlő között sétálva – no ez megint csak nem stílusom. A szervezők egyike ráadásul azt mondta, hogy ezt a rendet „a magyarországiak” írták így elő. És ez érezhetően már valóban megfellebbezhetetlen érv volt. Ja, ha a magyarországiak ezt így akarták, nekem sincs más hátra, mint hazamenni Magyarországra.

Én magam sosem vetemedtem arra, hogy magyarországi magyarként romániai magyaroknak mondjam meg, mit csináljanak, maximum, ha arra kértek, tartsak előadást, tanfolyamot szakmai ügyekről. Most azért mégiscsak tanácsolnék a nem magyarországi néppártiaknak valamit: ne így szervezzék a sajtó dolgait. Kezdjük azzal, hogy egy választási évben egy párt, amelynek egyik legfontosabb célkitűzése, hogy meggyőzze a választókat valamiről, és ehhez a legfontosabb csatorna mégiscsak a tévék, rádiók, sajtótermékek hálózata, ne kezelje le ennyire a meggyőzés eszközeit. Jómagam szószólója vagyok a szerepek szétválasztásának, az újságíró nem politikacsináló, de az, hogy valaki pontosan tisztában van a szerepével, nem jelenti azt, hogy ne lehessen normális kapcsolata a politikusokkal. Az alárendeltségnek, a lekicsinylésnek ez a nyilvánvaló megnyilvánulása azonban nem teszi épp barátságossá az újságírót. És az az érzésem, a romániai magyar politikai porondon egyelőre nincs egyetlen olyan hatalmas politikai erő sem, amely megengedhetné magának, hogy maga ellen fordítsa a sajtót. Még akkor sem, ha van lehetősége arra, hogy a sajtó egy részének a rokonszenvét valamiképp garantálja maga mellett.

Merthogy az újságírók karanténja valami mást is feltételez, sugall: vajon az új párt politikusai tartanak a sajtótól? Tartanak azoktól az újságíróktól, akik egy röpke tájékoztató tömegjelenetein túl kérdeznének és visszakérdeznének? A küldöttgyűlés mondandója láthatóan végiggondolt és kimunkált volt, annyira kell félni attól, hogy valaki szintén alaposan, de az előre kidolgozott üzenetek mögé is próbálna kérdezni? És ha igen, ez feltétlenül rosszindulatot, támadást, ellenségeskedést jelent? Magyarországon ilyen ügy láttán rögtön a sajtószabadságot emlegetnék, arrafelé elég kényesek mostanság az efféle jelenségekre, én viszont csak annyit kérdeznék óvatosan: lehet, hogy igazából nem is az újságírók, hanem inkább a küldöttek kerültek karanténba Csíkszeredában? Én a helyükben ennek nem örülnék, bármiképp is szervezik a dolgokat a magyarországiak.