Jelent-e valamit, amit papírra vetettem?

2011. 04. 08. 13:37Amikor először forgolódtál Nagyváradon, elfelejtettem megkérdezni, most megteszem: netán báróivadék vagy, felmenőd-e báró Podmaniczky Frigyes politikus, író, a Nemzeti Színház hajdani intendánsa, s rokonod-e kortársunk, a szépséges Podmaniczky Ágnes képzőművész?

Nem, nem, bár a nevünk után ítélve eleink Lengyelországnak ugyanarról a „hegyaljai” részéről származhattak. Egyszer részt vettem egy kiállításon, melyet a kiegyezés utáni Budapest fejlődésében nagy érdemeket szerzett férfiú emlékére rendeztek. A meghívottak többsége Podmaniczky volt. Egy tisztes matróna közölte velem: ideje, hogy befogadjanak a famíliába.

Tanulmányaidat a Budapesti Műszaki Egyetemen kezdted, majd két év múltán átnyergeltél a Szegedi Tudományegyetem matematika–fizika szakára, és ott szereztél tanári diplomát. Miként csábított el a reáliáktól az irodalom?

A családi hátteremben mindig ott voltak a könyvek, édesapám humán beállítottságú ember volt, és számomra elég gyorsan kiderült, hogy van valami vonzalmam ezekhez a dolgokhoz. Mielőtt megtanultam volna írni – arra nagyon emlékszem –, édesanyám egy irodán dolgozott, ahol mindenki gépelt, számokat irkált, kaptam egy gyerekasztalt, firkáltam, húzogattam a vonalakat, és időnként megmutattam anyámnak: végre jelent-e valamit, amit papírra vetettem? Ötévesen ez egy elég avantgárd tevékenység volt… Édesanyám megunta, és azt mondta: na, fiam, ennek már van értelme. Innentől datálom azt, hogy „írok”.

És aztán szegedi egyetemistaként lettél a Délmagyarország tárcaírója?

Már gimnazistaként is folyamatosan írtam. Már csak azért is, mert az osztályfőnököm a magyartanárunk is volt egyben, és én nem olvastam el soha a kötelező olvasmányokat, mert az a fajta irodalom, ami kötelező volt, nem vonzott. Ezért mindig büntető-fogalmazásokkal sújtott, ami azt jelentette, hogy kellett írnom egy négyoldalas novellát, amire mindig ötöst kaptam, és föl kellett olvasnom. Gyakorlatilag a magyarórák egy részét az én aktív felolvasó-színházi tevékenységem töltötte ki. Még műszaki egyetemistaként írtam valamelyik kis újságba egy riportot. Valahol mindig bennem volt az íráskényszer.

Annak ellenére, hogy már majdnem a bölcsőben elkezdtél írni, viszonylag későn, 1996-ban jelent meg az első elbeszélésköteted, Megyek egy kört az alvázon címmel…

Nem, nem ez, hanem a Haggyatok lótuszülésben – így, két gy-vel –, az volt az első, harmincévesen. Sokáig volt egy viszszatérő álmom arról, hogy nekem van valahol egy nulladik könyvem. Addig kutattam az emlékeimben – nem tudom, miért felejtettem el –, de valóban volt egy kötetem, amit Sík Csabánál, a Holnap Kiadónál összeraktam 1989-ben, megvolt a szerződés, ki is fizették, de végül elsikkadt, eltűnt a könyv. Viszont az anyagának egy jelentős része az abban az évben megjelent Körkép antológiában benne volt. Mindez legalább hároméves csúszást jelentett.

Párhuzamosan írtál rövidprózát, írtál verset. De sokat műfajtalankodtál, nem tartottad tiszteletben a műnemeket, a verseidben voltak prózai elemek, a prózádban verseltél…

Fel is rótták a szerkesztők: amikor verset küldtem, azt mondták, ez túl prózai, ha prózát küldtem, észrevették, hogy vannak benne rímek is…

Ez hogy jött össze? Eleve érezted, hogy így kell csinálnod?

Nekem mindig elementáris belső késztetésem volt arra, hogy írjak. Nem az irodalomtörténet felől közelítettem meg a literatúrát. Mivel matematikát tanultam, bennem semmiféle olyan műfaji megkötöttség nem volt, amihez nekem igazodnom kellett volna. Nem volt bennem olyan szakmaiság, ami előírja, hogy a novella márpedig ilyen, a vers pedig olyan legyen, hanem egyszerűen benyomásaim voltak a világról, saját magamról. A nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje nagyon kavargó időszak volt. Afféle poszthippi időként éltem meg a kort, és ebben a kavargó világban, amelyben még erősen éltek az avantgárd hagyományok, akkoriban teljesedett ki a posztmodern. Gyakorlatilag a körülöttem lévő irodalom sem arról szólt, hogy feltétlenül a hagyományos műfajokhoz kell ragaszkodni. A totális szabadság felől próbáltam megközelíteni az írást.

Arról nem is beszélve, hogy a prózáid sem hagyományos „történetek” voltak, a képiség uralta őket. És maga a nyelv, a mondat vált fontossá számodra.

Visszanézve innen, ahol most vagyok, emlékszem rá, úgy írtam, hogy akkor éreztem leírhatónak egy mondatot, amikor azt gondoltam róla: ez még nem íródott le, nem hangzott el soha. Sokszor valóban úgy éreztem, belepusztulok, amikor létrehozok egy ilyen mondatot. Úgy éreztem, ennek a fajta beszédnek olyan magával ragadó eredetisége és hevülete van, ami a másik emberben is ki tudja váltani az általam írás közben érzett erős szenvedélyességet. És amikor az első könyvem megjelent, akkor én azt hittem, ezek a mondatok életre kelnek a világban, életre kelnek az olvasóban, és képesek lesznek változásokat hozni az embereknek az életében, gondolkodásában, világszemléletében. És akkor azt láttam, hogy ez nem működik így igazán. Volt, akiben a prózám lírikussága mégiscsak beindított valamit, de valójában azt tapasztaltam, hogy nem az születik újra az olvasóban, amit én beleraktam a szövegbe.

Azt hiszem, a műítészek is gondban voltak Veled, nem tudták, hogy hová skatulyázzanak be, hová nem.

Nagyon nagy gondban voltak. Emlékszem, az Élet és Irodalom szerkesztőségétől kaptam olvasói leveleket, voltak, akik azzal fenyegetőztek, hogy lemondják az előfizetést, mert Tandorit és Podmaninczkyt nem akarnak olvasni. No meg a műítészek is, persze. Az első olyan tanulmányt, ami valóban közelít, Garaczi László írta, Szenvedélyes monológok címmel. Ami valóban arra utalt, hogy ez az ember az egójából írta ezeket a dolgokat iszonyatos nagy szenvedéllyel – szenvedést nem akarok mondani. Akkor azt hittem, az a jó, ha nem találnak rajtam fogást, nem tudnak mit kezdeni velem az olvasók. Akkor ez olyan mérce volt – legalábbis számomra –, hogy igenis ez az eredetiség ismérve. Aki csak verselget, rímelget, hagyományos dolgokat ír, abban nem sok eredetiség van. Kassák Lajosnak az életrajzi regénye kezdődik így, hogy „És kinyílt az ajtó…” Azt mondtam, ha valaki képes egy ilyen primitív mondatot leírni, az számomra nem író. Ilyet nem írunk le, ezt bárki le tudja írni. Mindent egyedi, még el nem használt mondatokba próbáltam belerakni. Olyan világirodalmi példák alapján, mint Samuel Beckett vagy Thomas Bernhard, akik nem a hagyományos drámai szemlélet katartikus ívét járták be a műveikben, hanem arra törekedtek, hogy minden egyes mondat „fönt” legyen.

Volt, aki nem pejoratív, tehát nem negatív értelemben állapította meg, hogy „gyökértelen” vagy a magyar irodalomban. Tényleg, vannak-e a magyar irodalomban előzményei annak, amit te csinálsz?

Hát a mostaninak vannak, amiket most írok. A régebbi dolgaimnak nem igazán találtam meg, nem is kerestem az előzményeit. Ami nagy hatással volt rám a magyar prózában, az Tandori világa. Õ az az író, aki létre tudott hozni egy teljesen koherens saját világot, ő számomra mindig inspiratív volt. Amikor ilyen műveket olvastam, úgy éreztem, nekem is meg kell szólalnom. Ilyen volt abban az időben Esterházy prózája. De azt hiszem, rám legerősebben Beckett, Bernhard és a francia szürrealisták hatottak.

Nálad funkcionális a címadás. Nagyon sok írónál nem az. Így fogalmaztam magamban: Podmaniczkynál szinte külön műfaj, műnem a címadás. Így van ez?

Igen. Az én könyveimnél így van. Nemde, az irodalom megkülönbözteti a cím funkcióit: a jelzést, a tartalomra való utalást, én viszont úgy gondoltam, az úgynevezett tartalmi utalgatás nagyon egyszerű módja a címadásnak. Nekem viszont egy külön címjegyzékem volt a fejemben. Például a Két kézzel búcsúzik a leopárd című könyvnél hamarabb volt meg a cím, mint maga a regény. Egyébként kedvenc festőm, Magritte életrajzában olvastam, hogy volt olyan képe, amihez kétszáz címet jegyzett föl, azok közül választott. Más címmel teljesen más értelme lett volna a képnek. Ilyen vonatkozásban fontos aktus a címadás.

Oda-vissza hat…

Így van. Mondjuk, a képnél más, mint a prózánál, de azért ott is lényeges.

Sokat dolgozol egy-egy munkádon, lett légyen szó bármiről, a mininovelláidtól a regényig?

Maga az effektív munka ott kezdődik, hogy oda kell rakni a poharat a csap alá, és eltelhet öt év, míg maga a téma bennem eljut odáig, hogy kihordom, és már nem bírom tovább magamban tartani, akkor le kell ülni. Van egy előtöltekezési időszak, melyben maga a téma, amivel foglalkozni akarok, lehetőséget kap arra, hogy minden információt, jegyzetet, elképzelést – akár képit, szövegeset vagy zeneit – össze tudjak gyűjteni magamba, aminek köszönhetően olyan erővel rendelkezzek, hogy már azt tudom mondani: most hozzáfoghatok! Amikor hozzáfogok, akkor általában már nagyon gyorsan megírom.

Ez így van a terjedelmesebb szövegeidnél is?

Mondjuk, a Szép Magyar Szótár, ami a maga több mint hétszáz oldalával „terjedelmesnek” számít – bár pár soros szövegekből állt össze –, évekig tartó, szisztematikus munka volt. De nevezzük „terjedelmesnek” a Két kézzel búcsúzik a leopárdot – az háromszáz oldalas regény, mindössze három és fél hónap alatt írtam meg.

Járt nálunk olyan kollégád is, aki párhuzamosan több mindennel foglalkozik. Te viszont ráösszpontosítasz valamire, és akkor csupán azzal bíbelődsz?

Nem, nem, mennek párhuzamosan színdarabok, filmötletek, könyves ötletek, regények, novellák. Most indítottam egy olyan versblogot a honlapomon, ami egy egészen sajátságos dolog. A műfajokat egymás mellett tudom művelni. Az viszont biztos, hogy amikor az egyiket írom, akkor csak abba jó beleszabadulni. Az utóbbi években nem írok tárcákat. A tárcaírásnak a mindennapi készenléte rengeteg csapot kinyit az emberben, és rengeteg energiát – nem mondom azt, hogy pazarol – elenged. Ráadásul azt a hatalmas szakmai öntudatot szüli az emberben, hogy én bármikor leülök, bármikor tudok írni negyven sort úgy, hogy még azt is megszabhatják nekem, hány karakter legyen a terjedelme.

És ez veszélyes?

Borzasztóan veszélyes… Mert akkor az embert középszinten tartja, méghozzá egy olyan középszinten, amelyen bármikor bármit képes megtenni. Már nem fog tudni megszületni az egyedi írásmódnak az a drámája, amikor – mondjuk – egy négyflekkes novellához egy hónapig keresem magamban azt, hogy miként tudnám megszólaltatni. A tárca nem adja meg ezt az esélyt. Semmi sem szimmetrikus a világban vagy az ember életében. Egyik nap kevésbé vagyok alkalmas arra, hogy írjak, de a tárcánál akkor is „profi módon le kell ülni”, még ha csak két órát aludtam, és szétesik a fejem, akkor is meg kell tudnom csinálni. De ha nem ezt a módszert követi az ember, hanem megvárja, míg igazán megérik az anyag benne, akkor azt veszi észre, hogy teljesen más nyelvet kezd használni. Más lesz a ritmusa a szövegnek…

Különben pályafutásod során nemcsak műfajt, nemcsak hozzáállást, hanem nyelvet is váltottál…

Az első könyvemben szinte költőként írtam a prózát. Azt állítottam, hogy amit én költőként tudok a világról, azt nem a világról tudom, hanem magamról. Tehát a legelső és leghitelesebb forrásom én magam vagyok, amit én élek át a nyelv által. Ez erősen csak belülről táplálkozó valami volt. És hát ennek az olvasata nyilván nehezen jön létre a másik emberben, mert nem tartom magam semmiféle olvasói konszenzushoz, csak saját magamhoz. Viszont hosszú évek óta dolgozik bennem Kaffkának az a mondata, hogy „közted és a világ között álló harcban a világot támogasd”, és én azelőtt mindig magamat támogattam. Állandóan az egómmal voltam elfoglalva, s amikor rájöttem a Hutchinson rugói című könyv írása közben, hogy mit jelent ez a mondat, akkor érett meg bennem: nem csak én vagyok feltöltve olyan tartalmakkal, amiket érdemes leírni, hanem maga a világ is olyan írói tartalmakat produkál, amik – most már mondhatom – maximálisan élvezetesek számomra.

Megírtad a gyermekkorodból táplálkozó Idegpályám emlékezetét is. Gondolom, ez nem afféle egyszerű memoár, a történetek eszközök voltak számodra, ürügyül szolgáltak ahhoz, hogy megírd azt a könyvet…

Ez azért érdekes, mert nagyjából egy időbe esett azzal, amikor huszonöt év után visszamentem abba a faluba, ahol a gyerekkoromat töltöttem, ahol tizennyolc éves koromig laktam. Szokták mondani, hogy valakinek „milyen nehéz gyerekkora volt”. Mi szoba-konyhában laktunk, kint, hátul volt a budi, így éltünk albérletben. De ezt én soha nem vettem elő, körülöttem páfrányok voltak, szépasszonytenyere, fenyőfák, engem inkább egy ilyen párás dzsungel vett körül, mint ez a szocioháttér. Viszont akkoriban, amikor ezeket elkezdtem írni, szembesültem gyerekkoromnak az iszonyú nagy távolságaival. A könyvem egyfelől ezekből az élményekből táplálkozott, másfelől azokkal az eszközökkel írtam meg, amikkel most rendelkezem, és nem ahogy egy gyerek képes ezt elmesélni.

Az első regényed a „Leopárd” volt. Van két főszereplő benne és egy narrátor. Miként alakult ki az a struktúra, hogy mikor és mennyit beszélteted az egyik hősödet, mikor és mennyit a másikat, és mikor avatkozik be a narrátor? Ennek a dinamikája hogyan alakult?

Akkoriban elég sok forgatókönyvön dolgoztam, s volt egy ilyen érzésem, hogy ezek a filmes snittek jól tudnának működni könyvben is. Nem én voltam az első, aki ezt fölfedeztem, de ez az első olyan munkám volt, amiben próbáltam a filmes vágásokat alkalmazni, aminek egyébként az lett a következménye, hogy novellafüzérnek vélték, annyira különállónak tekintették az egyes írásokat. Holott ugyanazok a szereplők jöttek-mentek bennük. Nagyon erős elképzelésem volt arról, hogy fölépítsek magamban egy világot. Azt is mondhatnám, ha én tudnék makettezni, felépítettem volna maketten. Arról volt szó, hogy mi van akkor, ha az ember felnőtt fejjel – mondjuk, ötvenévesen – visszaköltözik a szülői házba, visszavásárolja azt. A gyerekkor emlékeivel szembesül a mai látásán keresztül. Ez volt az alapszituáció.

A másik regényed, az Időn túli hétméteres voltaképpen trilógia, három öntörvényű könyv. Azoknak a szövegeknek feltétlenül egymás mellé kellett kerülniük, vagy csak úgy adódott, hogy egy kötetbe rakd őket?

Olyannyira szervesülnek, hogy még a könyvek között is csináltam ilyen snitteket. Ezek kisregények, és én úgy képzeltem el, van az olvasónak annyi bátorsága, ereje, hogy közöttük összefüggéseket tételezzen. A Két kézzel búcsúzik a leopárdban van egy szerelmi történet, a regény utolsó oldalain találkozik egymással a Férfi és a Nő. Az Időn túli hétméteresben azt gondoltam, hogy ennek a fiúnak a fantázia-gyerekkorát írom meg, ennek a lánynak is a fantázia-gyerekkorát, majd a harmadik rész, ami Ork és Orka címmel jelent meg a kötetben, a találkozásuk utáni idő, a felnőttkor eseményeit dolgozza föl. Mocorgott bennem egy ilyen regénynek az építkezése, de a részeit nem olyan sorrendben írtam meg, ahogy megjelentek. Volt olyan ügyes kritikus, aki belevetette magát, és megtalálta azokat a minimális utalásokat, amiket belétettem. Ma már belátom, hogy irgalmatlan olvasói energiákat igényel, hogy tízmillióból talán egy ember tudja ezeket a szövegeket így olvasni.

Ha megkérdeznék, és én most megkérdem: Podmaniczky Szilárd tud-e valamilyen olvasói stratégiát ajánlani a műveihez, ami megkönnyítheti a dolgukat?

Hááát… a régi könyveimre azt mondhatnám, hogy… olvassák részegen.

Ami a Szép Magyar Szótárat illeti, elegendő beleolvasni akárhol, pár kortyot megkóstolni ahhoz, hogy az ember rákapjon az ízére…

A Szótár megírásakor én az olvasóktól tanultam. Amikor ez a könyv született, magam sem tudtam, mi lesz belőle, hogyan kell fogadni. Egyszer egy ültömben elolvastam belőle húsz oldalt, és láttam: itt olyan világ alakul, amiben azonosíthatók a szereplők, mindez egyetlen világon belül játszódik, annak ellenére, hogy nem hagyományos írói eszközökkel megírt mű.

Van valamilyen nyomon követhető íve?

Egy univerzuma van, inkább úgy mondanám. És ez az univerzum – valószínűleg – élmény- és gondolatvilágom határait rajzolja ki. És bár pusztán ennyi előfeltevésem, előgondolatom volt erről, a könyvbemutatón találkoztam olyan olvasókkal, akiknél tapasztaltam azt, hogy a könyvnek különböző földolgozási módjai lehetnek. Van olyan olvasói stratégia a Szótárhoz, hogy oldalanként este szemezgetnek belőle. Találkoztam egy sráccal, aki hátizsákban hordja magával, és amikor eszébe jut egy bizonyos szó – és tudja, milyen szavak szerepelnek benne –, akkor megkeresi, hogy ebben a helyzetben miként értelmezze. De találkoztam olyan fiatalokkal is, akiket egyenesen arra inspirált, hogy így lássák a világot, és így gondolkodjanak. Egy jogásztól kaptam egy levelet, amiben megkérdezte: van-e annak szerzői jogi akadálya, hogy ő is efféléket írjon?

Többször is érintőlegesen emlegetted a filmet, forgatókönyveket is írtál, több kísérleted volt ebben az irányban is. Ebből mi valósult meg?

Hát, ha még azt is tudnád, hogy Nagyváradról is van forgatókönyvem! Dutka Ákos könyvének a fölhasználásával írtam, Réz Pál volt a szaktanácsadóm, dramaturgiai tanácsadóm Csiki László, és Kántor László a producer. Így álltunk neki, mai napig megvan ez a forgatókönyv, sajnos, végül nem lett film belőle. Egy fiktív szálra van fűzve a váradi századelő, szerintem egy gyönyörű dolog sikeredett belőle. Ugyancsak Kántor Lacinál csináltuk az Új Budapest Filmstúdióban Török Ferenc filmrendező barátommal a Szezon című filmet, az olyan fiatalemberekről szól, akik a kabai cukorgyár környékén laktak, onnan indultak meghódítani a Balatont, ott pincérkedtek.

Apropó, a legfrissebb, 2010-ben megjelent könyved a Balatoni világok címet viseli…

2007 óta a Balatonnál lakom. Gondolkodtam azon, hogy tudnám megfogni íróként ezt az új környezetemet. Gyerekkoromban sokat időztem a Balatonon, tehát voltak emlékeim, de úgy véltem, az nem lehet annyira érdekes, amire én emlékszem. És akkor elkezdtem beszélgetni emberekkel, és kiderült: döbbenetesen gazdag életanyag rejlik az ottaniakban. És kiválogattam olyan tematikát, hogy kilencvenéves halászmester… kiderült, a balatonboglári tűzoltóparancsnoknak olyan anekdotakincs van a fejében, hogy azt le kell írni, találkoztam egy hajóskapitánnyal, akinél az volt az érdekes, hogy életében csupán egy évig volt hajóskapitány, de ő a mai napig „a kapitány”. Aztán találkoztam véletlenül – mert eljártam kocsmariportokra is – egy olyan emberrel, aki vitorlázó, és a szelek színéről tudott beszélni. A közelünkben lakik egy tanítónő, aki már nem lát, szintén elmúlt kilencvenesztendős, de aki úgy kezdte a mesélést, hogy „hetvenévesen fárasztottam utoljára pontyot”… Szinte kimeríthetetlen tárház. És volt bennem egy ilyen kodályi szándék, összegyűjteni ezeket a gyöngyszemeket. Az anekdotákon, az élettörténeteken keresztül bejárható a Balaton környékének egész múlt százada.

Létezik egy nevedhez kötődő alapítvány is. Miért és hogyan működik?

2005-ben kaptam egy svájci ösztöndíjat. Nagyon érdekes volt ez a fél év, mert… elmúlt bennem az irónia. Egy olyan élet vett körül, amiben már nem volt a mindennapok megélhetésének eszköze az az alapállás, hogy én iróniával nézzek a világra. S ez egy olyan változást hozott bennem létre, ami a Hutchinson rugóiban is benne van már. Akkoriban jelent meg a Gumiharangok című könyvem, együtt emlegették Spiró Fogságával, mert egy időben jelentek meg. Az övéből több tízezer példány fogyott el, az enyémből – tudomásom szerint – százötven. Akkora trauma volt a számomra, hogy azt mondtam: ezt újra kell gondolnom, ez így nem megy. Milyen író az, akinek nincsen olvasója? Így nincs értelme tovább csinálni, és azt mondtam magamnak, hogy abbahagyom… Nem írok tovább. Aztán beláttam, ehhez az én radikalizmusom kevés, ezt a csapot én már nem tudom magamban elzárni. Maradt a másik megoldás, hogy belemegyek a könyvszakmába. Megnézem, miért van az, hogy százötven példányban fogy a könyvem, mi hogyan történik. Könyvek kiadásához létre kell hozni valamilyen jogi személyiséget, s úgy döntöttem, legyen egy ilyen alapítvány, mivel Svájcban azt láttam, hogy a magánművészeti életet alapítványok működtetik. 2006-ban létrehoztuk az alapítványt, és elkezdtem a saját könyveim kiadását. Azóta mások könyveit is kiadtam, Hartay Csabának a Nyúlzúg című verseskötetét, tavaly Györe Balázs Hová mész Budapest? című könyvét, amihez társítottuk hét fiatal fotóművész munkáit.

Ha Nagyváradról hazamész, mihez kezdesz?

Először is megnézem a www.librarius. hu-t, a körtárs irodalmi univerzumot, ami egyik fontos eseménye az utóbbi fél évemnek. Ugyanis elindítottam egy online irodalmi magazint. Ez abból indult ki, hogy figyeltem alapítványunk honlapját, a www.podmaniczky.com-ot, és hiába vezettünk rajta hárman-négyen blogot, nem tudott fölmenni a látogatottsága. Márpedig látogatottság nélkül egy médium nem létezik, miközben azt is tapasztaltam, hogy a saját dolgaimat, filmeket, színházat a mai magyar sajtóban nem tudom megjeleníteni. A kulturális események maximum programfüzetbe férnek bele, az, hogy magát az eseményt érdemben tálalja a magyar média, elképzelhetetlen. Ezért úgy gondoltam, megpróbálok létrehozni egy saját médiumot, és most ott tartok, hogy vagyunk vagy tizenketten, bár nincs egy fillérünk se. Azt mondtam, gyerekek, itt a lehetőségünk arra, hogy összerakjunk egy olyan nyilvánosságot, amelynek lehet látogatottsága. A koncepciót én próbálom kialakítani, ami nem feltétlenül primer irodalomról szól, hanem arról, ami éppen foglalkoztat bennünket. Például Darabos Enikő írónő kollégánk babablogot ír, mert gyereket szült. Van svédországi írónőnk, aki az ottani atmoszférát írja meg. Minden műfajban próbálkozunk, ami idáig nem volt szokásos. Most már ott tartunk, hogy volt, amikor kétezer-ötszáz látogatónk volt egy nap, volt, amikor kétszáz. Mivel én sokat dolgoztam tárcaíróként meg szerkesztőként újságnál, tudom, hogy a magazin, az irodalmi magazin eltűnt a vidéki sajtóból, miközben bulvársajtó lett belőle. Gondoltam, teszek egy ajánlatot a vidéki, a megyei sajtónak, méghozzá online változatban, hogy ingyenes tartalomszolgáltatásként visszahozom nekik az irodalmat. Úgy látszik, kelendő tárgy lettünk.

A Podmaniczky Alapítvány legközelebb milyen Podmaniczky-művet ad ki?

Az a címe, hogy Kisgyerekek emlékiratai. Legutóbb, 2010 őszén megjelent egy könyvem, aminek az a címe, hogy Döglött kutyával őrzött terület. Ebben férfiak és nők bizalmi vallomásai olvashatók. Abban a könyvben már volt két olyan kis írásom, amiben gyerekhangok szólaltak meg, és ebben ezt folytatom. Elég furcsán hangozhat ez a perspektíva: halott gyerekek beszélnek az életükről, hogy az a világ, amiben ők éltek, hogyan alakult. Hogyan alakult az ő életük, és ezt ők mondják el. Ez számomra új, megrázó perspektívát kínál a prózai beszédre. S hogy mi lesz az első dolgom, ha hazamegyek? A Poronty című internetes lapnak fogok írni egy kétoldalas ajánlást arról, miért érdemes a gyerekeknek olvasniuk, hogyan olvassanak, mert a következő héten iskolás gyerekek fogják megkritizálni a felnőttek mesekönyveit.




Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!