Hogyan ír bennünket felül a valóság?

2011. 03. 09. 09:40Az erdélyi-partiumi irodalomkedvelő közönség kevésbé ismeri az Ön írói pályáját. Arra kérem, mutatkozzon be olvasóink számára…

1962-ben születtem Törökszentmiklóson, ott is érettségiztem, aztán Szegedre kerültem a tanárképző főiskolára. Mindig tanár akartam lenni, és a tanulmányaim befejeztével három éven keresztül tanítottam is, de akkor én már publikáltam verseket, novellákat, kritikákat. Egyszer jött egy felkérés a szegedi Délmagyarország szerkesztőségétől, hogy menjek újságírónak. Azóta, 1989 óta „ott vagyok” a Délmagyarnál, kolumnistaként, tárcaíróként dolgozom nekik. Közben az Élet és Irodalomhoz is elszegődtem, 1993 óta annak is munkatársa vagyok, kolumnaszerzőként. Versekkel kezdtem, de most már szinte csak prózát írok, prózában sokfélét. Húsz éve a heti három tárcától az elbeszélésen, a drámán keresztül a regényig.

Váradon is nagy hagyománya van a tárcának, Adyék korában minden lapnak legalább nyolc-tíz állandó szerzője volt. Miként jött az elő, hogy felelevenítse ezt a hajdan nagyon közkedvelt műnemet?


Én ugyan elmentem újságírónak, de soha nem „újság-író”, hanem író akartam lenni. 1989-ben még nem mondhattam magamról, hogy író vagyok, csak azt, hogy szeretnék író lenni. És ehhez az akarathoz, ehhez a vágyhoz meg kellett találnom az adott formát. A tárca az az irodalmi műfaj, amelyik egyszerre csillogtat, egyszerre használ újságírói, de írói erényeket is. Lett nekem egy másik nevem, a Szív Ernő, ezen a néven kezdtem tárcákat írni a Délmagyarországba. Abban a napilapban nagy hagyománya volt a szépprózának, különösen a hétvégi mellékletekben, ez ma már nincs így. Nagy tradíciója volt a kisprózának, a tárcaírásnak, a lap hátsó oldalán minden nap volt egy tárca, egészen tavalyig. Akkor megszüntették, most az új szerkesztő megpróbálja visszacsempészni, néha hátra rak engemet, például. Én nem akartam oknyomozó újságíró lenni, nem akartam vezérpublicista lenni, nem akartam politikai tárgyú kommentárokat írni. Engem az izgatott, hogy irodalmilag ebből a kis formából mit tudok kihozni. Jobban érdekelt a hétköznapi világnak a poétikája.

Furcsa helyzet alakult ki. Szív Ernő néven írta ezeket a tárcákat, közben Szív Ernő önálló életre kelt. Egyrészt a neve alatt jelentek meg ezek az írások, másrészt Szív Ernő is irodalmi figura lett. Ez hogyan jött össze?

Az idő a felelős ezért, az idővel való folyamatos munka. Amikor a Szív Ernőt kitaláltam, azért tettem, hogy a Darvasi nevet valamelyest óvjam a klasszikus újságírói műfajoktól. Közben Darvasi Lászlónak már jó néhány verseskötete, prózakötete megjelent, s nem akartam „gyári riportra” használni ezt a nevet. Csakhogy nem bírtam a Szív Ernővel, az egyik Szív-történet után jött a következő, a harmadik, egyszer csak Szív Ernőnek lett alakja, lett felesége, láttam az arcát, láttam a kézmozdulatait, egy-két év alatt egy karakteres személyiséget kapott. Attól kezdve már van három megjelent könyve, és öt a fiókban. A kiadóm nem nagyon szereti a tárcákat, ahhoz, hogy a tárca jól mutasson könyvben, valamit ki kell találni, mert tényleg az újságban van a helye, ott él igazán.

Tényleg más egy könyv, és más az egyszeri publikálás. Nem kínálkozott valamilyen szervezőelv ahhoz, hogy összeálljon egy-egy ilyen kötet?

De, ki kellett találnom valamit. Az első Szív Ernő-könyvnél, amit ma már nem lehet kapni, Szeged volt a szervezőerő, olyan költőbarátok, íróbarátok, akik állandó szereplői lettek a Szív-történeteknek. Például Baka István költő barátom, aki sajnos már nem él. A második könyvnél nem került ilyen szervezőerő, de a harmadiknál már igen: a szerelem, a nők. Összegyűjtött szerelmeim – ez volt a könyv címe. A következőnél tárcafüzérekké alakítom a kis részeket. Van benne Berlini fekete füzet, van Berlini kék füzet, Berlini tengerfüzet, Amerikai piros füzet. Ez egy nagy Szív Ernő-könyv lesz, legalább hatszáz oldalas, az utóbbi tizenöt év Szív-történetei tárcafüzérré alakítva. Valamit ki kellett találnom, és ilyen módon a tárcák át is íródnak.


Elképzelhető, hogy műfaji átcsapások vannak, a tárca novellásodott?

Igen, van erre is példa. A harmadik könyvemben sok olyan tárca van, ami egyfelől a posztmodern szövegek felé mutat, akár két-három sor is csak egy tárca, vagy pedig a klasszikus novella felé megy el. Nehéz elválasztani, hogy a tárcanovella mikor válik igazi, erős novellává. Talán a dolog súlya dönti el, mert egy tárcanovella mindig könnyedebb, nem ragadja meg a világot, a novellában pedig bármilyen szörnyűség megtörténhet. Volt egy időszak a magyar irodalomban, a kilencvenes éve eleje, amikor igény támadt arra, hogy „szövegirodalom” helyett a „történet” jöjjön vissza. Én ezt tudom csinálni, mármint azt, hogy mesélek, elbeszélem a történetet, jóllehet a történetnek mindig van problematikája. Soha nem lehet tudni, hogy mire fut ki, az értelmezése lehet á, b, c, d. Tulajdonképpen az vitt bele az irodalomba, hogy a novelláimat, elbeszéléseimet jól fogadták.

Maradjunk még a rövidprózánál. Elbeszéléseit egyfajta mágikus realizmus lengi be. Furcsa helyzetek, a térnek és az időnek ködös, homályos megjelenítése mögött, ugyanakkor nagyon is reális elemek viszik tovább a történetet. Hogyan alakult ki ez az írói módszer?

Nem volt ez tudatos írói hangválasztás vagy tudatos írói világkialakítás. Ösztönösen kezdtem író módon írni, amit valóban szoktak olykor mágikus realistának nevezni. Ami mindig is fontos volt számomra, például: a titok. A szövegben legyen valamiféle titok. Mert a titok az, ami mozgásban tartja a világot, az életünket. Ha nincs titkunk, ha nincs valami kimondhatatlan, megfoghatatlan az életünkben, akkor az statikussá válik. A titok után menni kell, a titkot meg akarja fejteni az ember, még ha nem lesz képes rá, akkor is. A titok testvére a csoda. A csoda szintén fontos eleme a mágikus realizmusnak. Ugyanakkor, ha nem teszem meg a valóság reális elemeit épp olyan fontos szereplőnek, a valós történeteket fogódzónak, akkor csak mesét írok. Így talán közelebb megyek egy erőteljesebb történethez, ami már a mítosz, a legenda, vagy épp a mágikus realista próza felé mutat.

Az Ön írásművészetével kapcsolatban – főleg nagyregényei vonatkozásában – egyfajta újra és újra teremtődő világszerűségről beszélhetünk. A szavak világteremtő erejéről. Egyik novellahőse például, Fernando Asahar spanyol költő azért kerül az inkvizíció börtönébe, mert miután rádöbben a szavainak a hatalmára, nem hajlandó parancsra írni. Kiderül, hogy a szavai – Demiurgoszként – valóságot teremtenek, bármit, amit papírra vet, amit mond, az valósággá válik…

Igen, bármit mond, az megtörténik, ezért nem fog beszélni. Nem mer megszólalni, mert minden, amit mond, tragédiához vezet. S attól kezdve nem mer beszélni, s az inkvizíció pedig beszéltetni akarja. Adok neki egy lapot, arra ír folyamatosan, és aztán a börtönben ez a lap a hosszú évek során beszürkül, olyanná válik, mint amikor az Esterházy egyetlen lapra lemásolta Ottlik regényét. Egy ilyen kis játék van ebben a történetben.

Tehát ez is egyféle palimpszesztté sikeredett…

Igen. Több történetem van arról, hogy a szavaink miként erősítik meg a valóságos tapasztalatainkat, illetve hogyan ír bennünket felül a valóság. Például a Virágzabálók című regényemben van egy szülési jelenet. Klára nevű főhősöm szül, és szülés közben kiemelkedik saját magából, s mintegy látja a saját vajúdását. Ezt az élményt egy barátnőmtől kaptam, aki mesélte nekem, hogy az első szülésénél így járt. Néhány nappal ezelőtt Szolnokon voltam felolvasó esten, ezt a szülési jelenetet olvastam fel, és két női fej bólogatott: igen, igen, velem is így történt! Másik, régebbi regényem, a Könnymutatványosok legendája. Kitalálja az ember, hogy van öt figurája, akik sírnak, az egyik fekete köveket sír, a másik mézet, a harmadik vért, a negyedik lángokat, az ötödik már nem is tudom mit. Ugye, ez milyen fantasztikus dolog. És egyszer csak adnak nekem egy újsághírt, hogy Indiában van egy kisfiú, aki köveket sír, mert valami olyan epe- vagy veseproblémája van, hogy hatalmas fájdalmak árán kövek ürülnek ki a könnyei által. Bármit kitalálhatunk, a valóság utánunk jön, és azt mondja: „édes öregem, én is tudom!”









Rendkívül széles, tágas az a világ, amelyet teremt, illetve amelyben mozog. Hiszen szerzőként „eljutott” Kínába is. Ez hogyan történt?

Mindig érdekeltek a szélsőségek. Maga a teremtés is, amit csak legendákkal, illetve mítoszokkal tudunk megfogni. Engem mindig érdekelt, hogy egymással ellentétes vagy egymásnak nagyon ellentmondó poétikai vagy valóságelemeket hogyan tudok párba állítani vagy összehozni. És Kína ugye, egyszerre óriási, brutális, gonosz, másfelől olyan finom, mint a rizsszemre karcolt leányarc.

Tehát nem véletlen, hogy ezekben a kínai szövegekben van olyan is, amelyik hosszabb lélegzetű, de van akár egyetlen leheletnyi terjedelmű is.

Játszottam a formával, mert azok ilyen példabeszédek-szerű, kis filozófiai töredékek, illetve minitörténetek volnának, amelyeknek – szándékaim szerint – lennének valamiféle gondolati kisülései. Igen, nem véletlen, hogy olykor nagy mese váltakozik kis mesével.

Ez a műfaji sokoldalúság teher, vagy a szabadság nagyobb foka?

Nekem szenvedélyem az írás, és kicsit épp úgy szeretek írni, mint nagyot. A kilencvenes évek közepén, amikor már látszott, hogy elég sokféle formában meg tudom magam mutatni – pedig a legnagyobb formában, a nagyregényben akkor még nem mutattam meg –, Balassa Péter kritikus figyelmeztetett arra, hogy „vigyázz, Laci, vigyázz, te túl jól mesélsz, ebből még bajod is lehet!” Ez valami olyasmit jelentett, hogy ottragad az ember a kis formáknál, és elfecséreli magát. Aztán csak sikerült azóta két nagytestű regényt megcsinálnom, de azt is tudom, reményeim szerint, Szív Ernő örökké élni fog, addig fog élni, ameddig én élek, én nem fogom megölni őt, mint ahogy Kosztolányi megölte Esti Kornélt.

Éppen rá akartam kérdezni: ugye, van párhuzam Szív Ernő és Esti Kornél között?

Nyilvánvaló, hogy Esti Kornél hatott Szív Ernőre. Kosztolányinak a kis tárcairodalma is hatott rá. Volt egy olyan pillanat, amikor abbahagyhattam volna a tárcaírást. De nem tudtam. Nem tudtam, mert az egyik énem pontosan úgy figyeli már a világot, a világnak kis, apró eseményeit, történéseit, a guruló üveggolyóit, hogy ha azok nincsenek meg, akkor rosszul érzi magát.

Hadd essék több szó a két nagyregényéről. Az első a Könnymutatványosok volt. Annak legalább tizenöt kulcsfigurája van, sok szálon fut a cselekménye. Ez még inkább érvényes a másodikra, a Virágzabálókra. Az olvasót is megizzasztja, mert az nem úgy van, hogy simán fut egy-egy szál, hanem egymásba gabalyodnak. A regényépítés során hogyan alakult a mű, eleve így szőtte a cselekményt, vagy előbb egy-egy szálat igyekezett grosso modo végigvinni, s aztán valamilyen titkos írói szándékkal összezilálni azt?

Is-is. Már az elején tudtam a Könnymutatványosokról, hogy mozaikos szerkesztésű regény lesz. Egy-egy nagy fejezetet aztán tovább vagdostam. És különböző helyeken raktam bele a regénytervbe, akkor, amikor már a végleges formáját kerestem az elkészült szövegnek. A regényben van egy jelenet, ahol emléket állítok Mészöly Miklósnak, egyébként neki is ajánlottam a könyvet. A jelenet egy Mészöly-novellából való, egy rác apáca Buda visszafoglalása után egy kiesett ablak mozaikjait próbálja a keretbe szépen visszaillesztgetni. Amikor tizenöt fontos szereplőt vonultatok föl a regényben, akkor az ő sorsuk, az ő életük egy-egy ilyen mozaik. S aztán – reményeim szerint – végül összeáll az egész. Valóban, nagyon sokszálú, sokrészletű, nem lineáris szerkesztésű regényről van szó, ahol egy-egy történet olykor száz, százötven évet is ugrik a másikhoz képest. De hát ez abból is fakad, hogy az öt figurám, az öt könnymutatványos, akik között van bosnyák, szerb, dalmát, magyar, zsidó, időn és téren keresztül vándorolnak, Buda elfoglalásától Buda visszafoglalásáig játszódik a regény. Térben is időben fel s alá vándorolnak. Magyar életek között, zsidó életek között, Erdélyben, Váradon is előfordulnak.

Regényében alapvető funkciója van az elbizonytalanított téridőnek. De ahhoz, hogy valamit el lehessen bizonytalanítani, nagyon is meg kell konstruálni. Sokat olvasott hozzá, míg mindezt összehordta?

Anélkül nem megy. Hogy mást ne említsek, az erdélyi emlékírók irodalmát alaposan átolvastam, a váradi vár ostromával is komolyan foglalkoztam. A Könnymutatványosokhoz száz, százötven forrást használtam. Még többet a Virágzabálóknál. Az ember, amikor egy ilyen nagyregényt ír, akkor tulajdonképpen beiratkozik egy egyetemre. Én nem jártam soha egyetemre, csak főiskolára, de a két regényemmel két egyetemet végeztem el. Az egyetemre beiratkozol, jársz a fodrász szakra, a ruhatanfolyamot kijárod, hadászati ismereteket sajátítasz el, politikatörténetet, meg nyelvészetet, botanikát. Ezeket a kurzusokat el kell végezni. Az álmodozó is két lábon áll. Én csak úgy tudok álmodozni, hogy közben tudom, hogy mi van alattam.

Ugyanakkor írásai nagy részét egyfajta rafinált naivitás is jellemzi, nemde?

Főképpen a korai novellákat. Amelyekhez olyan hősöket találtam, akik többnyire a bűnbeesés és az ártatlanság határhelyzetébe kerülnek. Olyanok, mintha nagyon egyszerű, ártatlan lelkek lennének, de mégis valamiféle szörnyű dolgok kapcsolódnak hozzájuk. Igen, szokták ezt mondani az írásaimról. Azt hiszem, a Virágzabálók már nem ilyen. Ott már nincs naivitásról szó, ott a naivitás elvész. Hát idősödünk…

Ezek a regények nagy tereket, nagy időket átfogó kompozíciók. Ugyanakkor rengeteg olyan elemet használ minden figura, minden helyzet felépítéséhez, amely abszolút mikrorealisztikus jellegű. Eleve kicédulázza a dolgokat, és belerakja mindazt, ami oda kívánkozik, vagy menet közbe jönnek elő ezek a segédeszközök?

A cédulázás, a kutatómunka, az párhuzamos. Nem úgy van, hogy előbb elolvasok mindent, aztán elkezdek írni, hanem rengeteg minden jut az ember eszébe írás közben is. És ahhoz képest megyek az antikváriumba vagy a könyvesboltba, vagy most már az internetre, és keresem a dolgokat. Mindez párhuzamosan megy, ugyanakkor nem csak az ad inspirációt a regénynél, hogy mi jut az ember eszébe, hanem az, hogy éppen mi történik vele a valóságban, aktuális világunkban. Nekem a Virágzabálókban van egy besúgóm, egy újságíró. Az 1850-es évek elején hozza létre az első modern besúgórendszert, titkosszolgálatot a bécsi kormány. Rengeteg a besúgó Magyarországon. Az alapelvek még most is onnan erednek. Amikor elkezdem írni a regényt, akkor a besúgás problémája épp telehabozza a mai magyar társadalmat is. Megpróbálom beleágyazni magam egy besúgónak a lelkiállapotába. Akkor, amikor megírok egy 19. századi újságíró-besúgót, akkor nem csak őt írom meg, hanem azt a barátunkat, aki sajnálatos módon azzá vált.

Tehát mindenütt, mindenen átvérzik a jelen…

Át kell, hogy vérezzen. Kell valami kapcsolódáspont. Az nem véletlen, hogy a Könnymutatványosokban annyi halál, annyi vér van. Amikor írtam, akkor zajlottak a jugoszláviai háborúk a szomszédban.

Sokféle korban, helyzetben, számos figura jelenik meg a szövegeiben, hősei sokféleképpen szövegelnek. Az írói narratíva keretében a nyelv ereje, fontossága kerül lépten-nyomon előtérbe. Regényeiben sokféle stiláris elem váltakozik, kavarog – egyik méltatója szerint ez a sokféleség válik Darvasi László prózájában „a stílussá”. Így van ez?

Azt nem tudom, hogy az összességük válik-e stílussá, ez úgy van, hogy szeretek belebújni másoknak a bőrébe. Én szívesen vagyok 16. századi zsidó kereskedő, 19. századi cigány ember, ha úgy tetszik, erdélyi magyar nemes a 17. századból…

Vagy akár román mutatványoslány…

Igen, akár román mutatványoslány. Nálam ez nem is annyira stiláris gond, mint világnézeti kérdés. Van egy ilyen kérdéssorozat a Magyar Nemzetben arról, egy antológia is készül róla, hogy mi a magyar? Számomra, amikor zsidó leszek, amikor cigány leszek, amikor szerb leszek, az éppen arról a kísérletről szól, hogy meghatározzam: mi a magyar? Hogy mi vagyok én, mint magyar? A magyarságélményt szeretném alternativitásként látni. Szeretném megmutatni a sötét oldalait, a kényelmetlen oldalait is, megmutatni azt, hogy a „magyar”, az mindig reláció, mindig valamivel párba állítható. Ugye, „Dunának, Oltnak egy a hangja”, tehát soha nem önmagunkban vagyunk. Az is a „magyar”, ahogy a román, a szerb, a lengyel lát bennünket. Ezek bonyolult kérdések, és amikor ilyen sok szereplőt mozgatok, ilyen sok nációt, sok nyelvet használok, a magyarságfogalmat szeretném tágítani. Lehet, hogy ez sokaknak nem tetszik, sokaknak az érzékenységét bántja.

Olvastam valahol, hogy túl azon, hogy folyamatosan publikál a Délmagyarországban, színpadi szerzőként nem igazán lehetett próféta Szegeden, a saját városában, viszont most, hogy a legújabb regénye, a Virágzabálók megjelent, és azzal egyidőben előző nagyregényét is újra kiadták, Szeged városa konferenciát tartott az írásművészetéről. Hogy volt ez?

Nekem valóban ambivalens volt a viszonyom Szegeddel. Szeged egy furcsa város. Egy időben, főként, amíg ott éltem, gyepáltam is rendesen, „be-beszóltam” a városnak. Ez egy nagy történelmi hagyománnyal, nagy kulturális múlttal rendelkező város. A határ közelsége és a szocializmus bénító hatása miatt lezárták, Jugoszlávia miatt kiszorult az ország sarkába, Szeged szellemi élete partikularizálódott, miközben ott volt az egyetem. De amióta eljöttem onnan, Szegedet nem bántom, szeretem azt a várost, mert nagyon sokat köszönhetek neki. Nem véletlenül szerepeltetem annyit a regényeimben. A konferencia meg úgy jött össze, hogy az egyik jóbarátom, Mikola Gyöngyi irodalomtörténész szervezésében két napon keresztül a Virágzabálókról beszéltek. Én ugyan ott voltam, de be se mentem, nem hallgattam meg az előadásokat, részint, mert úgyis megjelennek írásban, tehát el tudom olvasni, másrészt engem feszélyez ez a dolog.

Egyéb művei mellett két meseregényt is elkövetett. Ezek felnőttek számára is íródtak, vagy kimondottan gyermekeknek?

Az író azért ír mesekönyvet, mert egyszer csak valamilyen oknál fogva gyereke születik. A kisgyerek felnő, s az író azt reméli, hogy az lesz a gyerek életében az első könyv, amit el fog olvasni. Az enyém még nem olvasta végig, pedig már 17 éves, de talán az unokámnak majd el fogja olvasni. Az elsőnek ez volt az indítóoka, utána rájöttem, egyáltalán nem könnyű, de nagyon jó dolog mesekönyvet írni. Most a fiókomban várakozik a harmadik. Majdnem kész van, de valami gubancot éreztem vele kapcsolatban, és beraktam pihentetni. Eltoltam magamtól, s majd bizonyos idő múltán sokkal bátrabban tudom húzni, alakítani. Az, amit annyi felnőtteknek szánt könyvemben megteszek, hogy nagyon sok vér folyik, nagyon sok háborús helyzetet keresek, nagyon sok bűn történik, annak pontosan az ellenkezőjét mutatom fel a mesekönyveimben. A nagy mitikus történeteknek, a nagy meséknek, amik visszahozták a gyerekeket az olvasáshoz, ilyen a Harry Potter, annak is vannak horrorisztikus elemei, a Gyűrűk Urában is rengeteg halál van. Ehelyett én olyan mesekönyveket írtam, ahol egy pofon se csattan el, de azért erősen szó van bennük félelemről, szorongásról, harcolni kell a jóért, de a háború tökfőzelék-háború…

Ami a színpadi próbálkozásait illeti, rendszeresen foglalkozik drámaírással?

Tíz színdarabom van. Színpadi szerzőként Debrecenben debütáltam, ott négy drámámat is játszották. Két olyan darabom van, amit még nem mutattak be, az egyik várakozik, a másikat, egy Bajor Gizi utolsó tíz évéről írott drámát éppen most bírálják. Most dől el a sorsa, hogy kell-e az adott színháznak. Nagyon szeretek színdarabot írni. A prózai mondat az olyan szöszölős, sok jelző, sok szín, sok élénkség, sok sötétség kelletik, nagy mélységek adódnak. De amikor színműre váltok, az élő nyelvet hallom, olyan felszabadító érzés, hogy rövid, velős mondatokban kell vagy érdemes dolgoznom. Nem tudok túl sokat a színházról, nekem a színház kirándulás, az író életében mákony. A regényírás nagyon magányos, intim műfaj, órákat, napokat, éveket lehet egyedül eltölteni, de ami a színházat illeti, még a portás bácsi is beleszólhat a szövegbe. Nagyon intenzíven látjuk megszületni azt, amit mi az íróasztalnál kiötlöttünk.
százaléka át lett írva. Ebből nagyon komoly konfliktus kerekedett.

Megjelent egy fociról szóló kötete is. Ennek mi a története?

Az Élet és Irodalomnak volt egy ironikus sportrovata, a lap hátsó oldalán közöltek mindenféle sporttárgyú írásokat író kollégák, köztük én is. Egy idő után összegyűlt annyi focitárgyú írásom, amiből éreztem, hogy összeállhat egy könyv. Magam is futballoztam, kapus voltam, mint Vladimir Nabokov, bár Nabokov nagyon nagy író. 18 éves koromig ifiként játszottam, aztán sokáig a szerkesztőség csapatában. Jött a 2006-os világbajnokság, gondoltuk, erre az alkalomra megcsináljuk ezt a focis könyvet, németül is megjelent akkor. Ebben reális történetek keverednek a legszürrealisztikusabb eseményekkel. A foci alapélményeit próbálom egyfelől körbejárni, mit jelent a gólöröm, mit jelent az, amikor a játékos megveri a bírót, mit jelent az, amikor a bíró veri meg a játékost, mit jelent az, amikor az anya feláldozza magát az „ügy” érdekében, s elcsábítja az ellenfél egész csapatát, hogy fáradtak legyenek másnap, amikor a fia csapata ellen játszanak…

Hogy szeret és tud játszani, annak beszédes bizonyítéka az az epizód, amikor egy kolleginának, Kiss Noéminak küldött levelet, amelyben felajánlotta, hogy írjanak együtt, s a levél vége felé már egyfajta szerepcsere-ajánlat is megszületik, hogy Noémival nemet váltsanak. Ez „egyedi eset” volt, vagy lesz folytatása?

Az a szöveg egyszeri alkalomra született. A Literának volt egy estje, ahol arra kértek fel öt-hat írópárost, hogy írjanak egymáshoz szerelmes levelet, csábító szöveget. Már nem emlékszem a levél tartalmára, de hogy jó szórakozás volt, arra igen…

A versírást teljesen abbahagyta?

Gyakorlatilag igen. Mondjuk úgy, hogy a költői képek beleköltöztek a prózába. Én nagyon szeretek érzéki módon írni, láttatni. Ha egy tűzről írok, akkor érezni annak a melegét, arra törekszem, hogy az empíria jöjjön be a szövegbe.


Fotók: Szűcs László



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!