És nem jött el a Kánaán
2015. 12. 10. 16:45Folytatva a közép-kelet-európai tagországok EU-integrációs kényszereit és lehetőségeit latolgató beszélgetést, dr. Medve-Bálint Gergő, az MTA tudományos munkatársa Szilágyi Aladár felvetésére a regionalizmus különböző alakzataira, az intézmények iránti bizalom kérdésére, illetve a tőkebeáramlás csapdáira hívta fel a figyelmet.
A beszélgetés első részét itt olvashatják.
Bázelben és környékén megbizonyosodtam arról, hogyan működik egy mintaszerű határokon átnyúló régió, az úgynevezett Regio Trirena, melynek az egyik kezdeményezője Svájc, egy unión kívüli ország, a másik két tagja az évszázadokig egymással háborúskodó Franciaország és Németország. Ráadásul ez alulról jövő, civil kezdeményezés. Minden téren fantasztikus integráció valósult meg, a gazdaság, a kutatás, az oktatás, a kultúra, a turizmus terén, egy erős regionális tudat is kialakult. Mindez tapasztalható-e másutt, az Európai Unión belül?
Az Öresund lehetne erre még példa, a dán-svéd határvidék…
Strasbourgban jártamban egy, a határokon átnyúló együttműködés kérdésért felelős szakértő elmondta, hogy 1990-ben körülbelül egy milliárd eurót szántak erre, és 2006-ban, ha jól emlékszem, már kilencmilliárdot.
Egyik kollegámmal végzetünk kutatásokat ebben a kérdéskörben. Mellesleg nekem ez volt az eredeti témám, amikor a disszertációmat elkezdtem. Arra lettem volna kíváncsi, hogy a határon átnyúló együttműködéseknek a közép-kelet-európai térségben van-e fejlesztési hatása, amiért elvileg létrejönnek. Meg tudják-e azokat a célokat valósítani? Kiderült, hogy ez jobbára egy zsákutca, minimális a közvetlen fejlesztési hatásuk, amit igazából nem is lehet mérni, úgyhogy ezért is váltottam témát. Hogy ne vesszen kárba az a munka, amit korábban végeztem, a kollegámmal, akinek a disszertációja a határ menti együttműködésekről szólt, végeztünk egy kutatást Komárom-Esztergom megyében, a szlovák-magyar határ vonatkozásában. Azt kutattuk, hogy a helyi önkormányzatokat, amelyek belépnek ilyen intézményesített együttműködési keretekbe, milyen tényezők motiválják. A magyar-szlovák határ térsége olyan szempontból is speciális, hogy a határ mindkét oldalán magyarok élnek, és elég nyilvánvaló, hogy a közös etnikai, kulturális hagyományok, a közös nyelv fontos tényező.
Mint ahogy az Érmellék esetében is…
Pontosan, a román-magyar határ viszonylatában is ez működik. Tehát fontos motivációs tényező lehet az együttműködésre, de ettől önmagában nem történik semmi a térségfejlesztés irányában. Másik fontos motivációs tényező, az uniós források elérése, amiket határon átnyúló együttműködéseknek különítenek el. És itt kezdődnek a bajok. Ugyanis az interjúink során azt tapasztaltuk, hogy az önkormányzati vezetők döntő többsége nem akar kimaradni egy ilyen együttműködésből, és azért lépnek be, hogy hátha több forráshoz, plusz pénzhez juthatnak. Ezt úgy nevezném, hogy „instrumentális gondolkodás”, a javak, kedvezmények irányába gondolkodnak, és emiatt sokan elégedetlenek lesznek, mert nem azt kapják, amit vártak. Egy jó példa a kialakulóban lévő együttműködésre a Pons Danubii Európai Területi Együttműködési Csoportosulás. Összesen hét felvidéki és Komárom-Esztergom megyei várost foglal magában. Itt az a lényeg, hogy a résztvevők súlya nagyjából egyforma, nincs egy kiemelkedő domináns elem, hasonló háttérrel rendelkeznek, hasonló céljaik vannak, és ezért tudnak pragmatikusan együttműködni. A kevésbé jó példa, az Ister-Granum együttműködés, ami szintén ebben a megyében Esztergom vezetésével valósult meg. A város maga köré gyűjtötte a megye kisebb településeit és a túloldali, nyitrai kerületből is Párkányt, jelentős számú településsel egyetemben. Viszont annyira domináns volt Esztergom szerepe, hogy csak olyan elképzeléseket lehetett keresztülvinni, amiket Esztergom szeretett volna. Ezért a tagok jelentős része elégedetlen volt az eurorégió működésével, amikor az interjúkat készítettük.
Annak idején felvetődött, az úgynevezett cluster-modellek hatékonysága. Hadd említsek egy banális lehetőséget: Bihar–Hajdú-Bihar Eurorégió, itt van egyik oldalt Hajdúszoboszló, mellette Hortobágy, másik oldalt a váradi fürdők, az Érmellék, a Bihari hegyek, no meg a két megyeszékhely, Debrecen és Nagyvárad kulturális kínálata. – Mindez együtt, ez a clustercsomag, hatékonyabbá teheti az együttműködést…
Igen, ezzel egyetértek. Az a nagy kérdés, hogy megvan-e a politikai szándék erre, mert végső soron ez mindig politikai döntés kérdése, a másik az, hogy mennyire tekintik a települések egymást versenytársnak, riválisnak, mert akkor nehéz az együttműködés. Jellemző egyébként, hogy azokban a térségekben szempont ez, ahol eleve szűkösek az erőforrások, nagyobb a versengés, akár a központi, akár a helyi erőforrások kihasználásáért, és ilyen esetekben óhatatlanul nagyobb lesz az ellentét is. Egyébként, ha van egy régiónak vagy egy területnek egy különleges adottsága, amire akár egy egész gazdasági szektor épülhet, és ha képesek megfogalmazni a közös fejlesztéseket, majd közösen pályáznak forrásokra, akkor akár egy márkanevet, egy régiós brand-et is fel lehet így építeni..
A változatosság biztosítása…
Igen, a változatosság. Ez működik, Nyugat-Európában erre vannak nagyon jó példák, igaz, ott ennek megvan a hagyománya, a kultúrája. Lehet, ha nálunk is eltelik még húsz év, ez megvalósul. Az említett brüsszeli konferencián volt egy díjátadó ünnepség is, a RegioStars gálaest, ahol az elmúlt esztendő legjobb, leginnovatívabb uniós finanszírozású fejlesztési projektjeit díjazták. Több mint 150 benevezett projekt közül választottak ki különböző kategóriákban hetet, és az egyik nyertes egy portugál és egy spanyol határ menti város, Chaves és Verín együttműködése lett. Az ő projektjük az Eurocity nevet kapta, melynek keretében kibocsátottak egy olyan kártyát, amit regisztráció után mindkét település polgárai megkapnak, s ezzel mindkét helyszínen bizonyos szolgáltatásokat, például tömegközlekedést igénybe vehetnek, illetve látogathatnak kulturális és sportrendezvényeket is. Egy helyi adottságra, az ásványvízforrások viszonylag gyakori környékbeli előfordulására építve turisztikai brand-et is létrehoztak. A projekt elsősorban a határ két oldalán élő emberek számára nyújt lehetőséget a gyakoribb kapcsolatfelvételre, akár üzleti együttműködésre is. Nagyon egyszerű dolgokat valósítottak meg, viszonylag kevés pénzből, alig több mint 1,3 millió eurós költségvetésből, de igen hatékonyan.
Példaértékű európai együttműködés egy portugál és egy spanyol város, Chaves és Verin Eurocity projektje. Egyszerűen, de hatékonyan
Apropó, díj… erről jut eszembe, Ön és kolleganője, Sara Svensson kapott egy bizonyos Pálfi István díjat. Ez minek volt köszönhető?
Ez éppen annak a kutatásnak lett a gyümölcse, amit a szlovák-magyar határon végeztünk. Ebből írtunk egy tanulmányt, azzal neveztünk be, ami a Határon Átnyúló Kezdeményezések Közép-európai Segítő Szolgálata, és a Pálfi István Alapítvány közös díja.
Számomra az egyik legizgalmasabb szöveg, amit öntől volt szerencsém olvasni, a Boda Zsolttal készített elemző tanulmánya, melynek a munkacíme, Ki szegényebb, jobban bízik? Felmérték a gazdasági fejlettség és a jövedelmi egyenlőtlenségek hatását az intézményi bizalomra Kelet-Közép-Európában. Kérem, vázolja fel a kutatás konklúzióit.
Én a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóintézetében dolgozom hat éve. Az osztályvezetőm Boda Zsolt, vele közösen végeztünk kutatásokat az intézményekbe vetett bizalom mintázatairól. Ez az ő kutatási területe, és megkért, hogy az empirikus adatok elemzésében vegyek részt. Azt vizsgáltuk meg, hogy milyen tényezőktől függhet az, mennyire bíznak az emberek az állami intézményekben. Különösen kíváncsiak voltunk arra, hogy a szubjektív módon megítélt jövedelmi helyzet, illetve a gazdasággal való elégedettség általában mennyire határozza meg azt, hogy bízik-e az illető állami intézményekben, vagy sem. A parlamentbe, a bíróságokba, a jogrendszerbe és a pártokba vetett bizalomból állítottunk össze egy bizalmi indexet, ami jó közelítését adja annak, hogy összességében mennyire bíznak az államban az emberek. Azt találtuk, hogy – a szakirodalomnak megfelelően – az,
aki elégedettebb a saját helyzetével és az ország gazdasági állapotával, jobban bízik az intézményekben.
Ezt úgy is szokták emlegetni, hogy „a győztes hipotézis”. Tehát azok az emberek, akik minden szempontból az átlagnál jobb helyzetben vannak, magasabb iskolai végzettségűek, magasabb a jövedelmük, jobban bíznak az intézményekben. Ebben semmi meglepő nincs. Viszont ami meglepő és érdekes, egyfelől, hogy a közép-európaiak bizalmi szintje lényegesen alacsonyabb, mindent egybevetve, mint a nyugat-európaiaké. Tehát, ha összevetünk egy teljesen hasonló paraméterekkel rendelkező közép-európai polgárt egy nyugat európaival, (mondjuk, ugyanolyan életkorú, végzettségű, jövedelmű városi lakos), előbbinek sokkal alacsonyabb lesz a bizalmi szintje. Az jó kérdés, hogy miért. Ezen mi is gondolkoztunk: vajon a rendszerváltás öröksége, az, hogy az emberek az állami intézményeket eleve korruptnak ítélik meg, eleve nem bíznak bennük, avagy más tényező következménye – ez további kutatások tárgya. A másik meglepő dolog az volt, hogy az egyéni jövedelmi helyzet Közép-Európában nem befolyásolja a bizalmi szintet. Itt ebben az egy tekintetben nem érvényes a nyugat-európai „győztes hipotézis”: a magasabb és az alacsonyabb jövedelmi szintűek között – ha minden más tényezőt változatlannak tekintünk – nincs különbség. Mi ezt azzal magyaráznánk, hogy a térségben sokkal nagyobb az elvárás az állam felé, hogy a jövedelmi különbségeket csökkentse. Különösen az alacsony jövedelműek vannak rászorulva a szociális transzferekre, ezért ők azok, akik a legkiszolgáltatottabbak az állam gondoskodásának. Talán ezért is, ha csak a jövedelmi helyzetükben különböznek másoktól, akkor nem bíznak kevésbé az állami intézményekben, mint a többiek. Az adatainkkal azonban ezt a feltevést nem tudjuk kellőképpen alátámasztani, további vizsgálódások szükségesek.
Mások is, önök is megállapították, hogy – ez így van a magyar, illetve a román társadalomban is – a rendszerváltást sokan kudarcnak ítélték.
Pár évvel ezelőtt végeztünk egy kutatást a Közép-európai Egyetemen, több visegrádi országbeli partnerintézménnyel közösen. Arra a több mint meglepő eredményre jutottunk, hogy Magyarországon volt a legnagyobb az elégedetlenség, a legkevésbé voltak megelégedve a magyar válaszadók a demokrácia működésével, általában a rendszerváltással. Az már aligha meglepő, hogy a legkevésbé is bíztak a jövőben. Tapasztalhatunk egyfajta kiábrándultságot, amit én visszavezetnék oda – nyilván, nem szeretnék mindent az Európai Unióra fogni –, hogy a rendszerváltás után minden közép-európai ország kitűzte zászlajára az európai integrációra való törekvést. Ezt a célt viszont a lakosság felé a politikai elit leegyszerűsítve úgy kommunikálta, hogy az uniós csatlakozás megold mindent, jólét lesz, bőség, magas életszínvonal, eljön a „Kánaán”… A lakosság jelentős része ezt a nézetet magáévá is tette. De ez nem egészen így működik, s a kiábrándultság ebből a szempontból indokolható. Az, hogy miért éppen Magyarországon a legerősebb? Magyarország helyzete azért speciális, mert a 2000-es évek elejéig viszonylag magas gazdasági növekedést produkált.
Medve-Bálint Gergő: „Lassan mítosszá válik, hogy a térségben magasan képzett a munkaerő” (A portrék Szűcs László felvételei)
Hiszen a 90-es években Magyarország felé szinte annyi volt a nyugati tőkebeáramlás, mint a többi volt szocialista országé együttvéve…
Igen, Magyarország szinte teljes mértékben a külföldi tőkére alapozta a gazdasági növekedését, ez a 90-es évek végéig nagyon látványos felfutást eredményezett. A nagy mértékű privatizáció révén is rengeteg külföldi tőke került az országba, a maga előnyös és hátrányos következményeivel. A 2000-es évek elejétől kezdve a régiós versenytársak is elkezdtek a külföldi működő tőkére alapozni, így a külföldi tőke már nem csak Magyarországra érkezett. Igaz ugyan, hogy a 2000-es években a gazdasági válságig bezárólag még mindig Magyarország számított az egyik legnépszerűbb célpontnak a külföldi befektetők számára, azonban ez a gazdasági növekedésben nem feltétlenül jelentkezett. A 2000-es évek közepétől viszont relatív értelemben fokozatosan csúszott le Magyarország a térség többi államához képest. Sokáig „éltanuló volt” az uniós elvárások teljesítésében, aztán a gazdasági növekedés megtorpanásával lejtőre került. Szlovákia például megelőzte az egy főre jutó GDP-ben, a csehek régóta előttünk járnak, és Lengyelország is közelít. Ez a tendencia nehezen vált irányt, a 2008-as gazdasági válság is tovább sújtotta Magyarországot.
A jelentős tőkebeáramlás nyomán felfutás volt, de Magyarország nem esett-e a ló túlsó oldalára azzal, hogy egyrészt az állami ipar visszafejlődött, míg a kis- és a középszintű magánvállatok hátrányos helyzetbe kerültek.
Igen, ezt lehet így mondani. Én a problémát abban látom – és ez nem csak Magyarországra igaz, hanem a térség többi országára is –, hogy lényegében nyakló nélkül, elképesztő mértékben adják a kormányok a támogatásokat, a szubvenciókat a külföldi beruházóknak. Az EU ezt a befektetés-ösztönzési versenyt persze igyekszik korlátozni, hiszen az uniós versenypolitika értelmében nem lehet célzottan támogatni egy-egy beruházást – kivéve, ha az hátrányos helyzetű térségben valósul meg. Igen ám, de itt minden ország „hátrányos helyzetű”, tehát szinte minden régióban adható bizonyos mértékű célzott támogatás egy-egy beruházónak… Nagy probléma, hogy szinte duális gazdaságok alakultak ki: az elég jól teljesítő, külföldi tőkére alapozó, exportra termelő gazdasági ágazatok, és mellettük a hazai kis- és középvállalkozások pedig – ahogy ön is említette – lényegesen kisebb figyelmet, kevesebb támogatást kapnak. Ha már a külföldi működőtőke beáramlás hátrányairól beszélünk: az egész térségben megfigyelhető, hogy elsősorban az alacsony hozzáadott értékű, olcsó munkaerőre alapozó beruházások telepedtek meg ezekben az országokban, s egymással ebben a szegmensben versenyeznek. Főként összeszerelő üzemek létesültek, amelyek a termelési láncban az egyik legalacsonyabb hozzáadott értéket jelentik, viszonylag nagy munkaerőigénnyel. Mivel a magyar munkaerő az európai átlaghoz képest olcsó, és az országban viszonylag jó az infrastruktúra, ez komoly vonzerőt jelent egyes külföldi beruházók számára. Ugyanez érvényes Csehországra, Szlovákiára, Lengyelországra is, Romániában talán még hatványozottabban. Tehát
egy olyan szegmensben versenyeznek egymással ezek az országok, amellyel a fejlettségbeli hátrányukat rögzítik,
mert nem tudnak tovább lépni egy olyan lépcsőfokra, amely meghaladná egy összeszerelő üzem szintjét. Ez az egész térség problémája: túlságosan függ a külföldi tőkétől, akár a bankszektor, akár a termelői szféra, még a szolgáltatói szektor egy része is, és ez a függés azt jelenti, hogy nem tudja meghaladni azokat a korlátokat, amelyekbe a közép-európai elit vezette be. Azt nem tudom megmondani, hogy mindez elkerülhetetlen lett volna-e. A disszertációm témavezetője, Greskovits Béla professzor és társszerzője, Dorothee Bohle egy egész könyvet szentelt a kelet-európai országokban kialakult különböző kapitalizmus típusok részletes vizsgálatnak. Igen rangos nemzetközi tudományos díjat elnyert munkájukban többek között bemutatják azt, miként vált Szlovénia az egyetlen olyan rendszerváltó országgá, amelyik nem a fent vázolt utat járta. Ott egész más gazdasági modell alakult ki, de mostanában ők is bajban vannak. Szlovéniában a bankszektor nagyrészt még mindig állami kézben van, a termelővállalatok nagy része is hazai tulajdonú. Olyan összefonódások keletkeztek a szlovén gazdaságban, amelyek ezt a modellt életképessé tették, egészen addig, amíg a vállalatoknak kihelyezett hitelek be nem csődöltek. Nagy kérdés azonban minden közép-európai kapitalizmus modell esetében, hogy meddig lesznek fenntarthatóak?
Kampányrendezvény a szlovén fővárosban. Más utat jártak be, mégis bajban vannak
Gondolom, minden államnak, minden volt szovjet csatlósnak gondja van a munkaerő-politikával, a foglalkoztatás-politikával is.
Pontosan így van. Az lassan egyébként mítosszá válik, hogy a térségben magasan képzett munkaerő található. Olcsónak olcsó, de egyre kevésbé magasan képzett. Azok a szakemberek, akik még a rendszerváltás idején valóban annak nevezhetőek voltak, vagy nyugdíjba mentek, vagy kifelé áramlanak a munkaerőpiacról. A szakképzés – legalábbis Magyarországon – nagyon leépült, a felsőoktatásra is egyre kevesebb forrás jut, nem látni azt a kitörési pontot, ami hosszú távon lehetővé tenné a jelenlegi fejlettségi szint meghaladását. A felsőoktatásba és a szakképzésbe kellene jelentős mértékben beruházni, de ez nem történik meg.
Eddig történészek ültek itt sorra velem szemben. Önről és kollegáiról viszont el lehet mondani, hogy a „jelenkor történészei”, elvégre korunk történések sorából áll…
Igen… a jelenkort próbáljuk megérteni. A társadalomtudományokban ez a szép. Vagy nem szép, hiszen semmit nem lehet biztonságosan kijelenteni, nincsenek annyira jól, egzakt módon meghatározható összefüggések, mint a természettudományokban. Igen, mondhatjuk azt is, hogy a jelenkor történészei volnánk. Bár számomra ez egy kicsit furcsa, áthallásos besorolás. A történelmi perspektívák is fontosak, és történelmi perspektívába is kell ágyazni mindazt, amivel foglalkozunk.
Köszönöm a beszélgetést!
Engedelmével, nekem is lenne egy kérdésem: Bálint Márta neve mond-e önnek valamit? Bálint Márta, marosvásárhelyi színház…
Igen, igen. Hallottam, legutóbb Pesten Marina Vlady alakját vitte színpadra nagy sikerrel, A megszakított repülés, avagy szerelmem, Viszockij című monodrámában…
Ő az édesanyám…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
