Ennek a háborúnak nem lesz vége

 

Tamás Pál szociológus. „A vér nem érdekli az ukránokat”

 

Nemrég tért haza Kijevből, mit mutatott magából az egyetemi környezet?

 

Egy pici jót és sok rosszat. Jó, hogy az egyetemi folyosót azóta modernizálták. Mit modernizálták, kifestették: visszaállították az 1903-as állapotokat. Ezen az újrarendezett folyosón jutsz el a frissen elesettek táblájáig. Az egyetemeken ma már nem nagyon soroznak, az emberek igyekeznek meglógni a katonaság elől. Így is vannak, akik a frontra kényszerültek, öt ember elesett. Hogy tudjuk, miről beszélünk: nem a második világháborúban, nem a 19. században, hanem most, tavaly. Nincs márványba vésve a veszteség, egy nagy rajzlapra vannak ragasztva a fotók. Ennyi az emléktábla. Ez bizonyos értelemben drámaibb is.

 

Mennyire sikerült hozzászokni a háborúhoz az elmúlt években?

 

Pár hete jártam Kijevben, néhány havonta igyekszem megfordulni ott. Ez idő alatt azt látom, hogy ma már véletlen, apróbb „dörzsölődések” során halnak meg emberek, nincsenek nagy összecsapások. Az az ütközetsorozat, amelyben másfél év alatt, a front két oldalán tízezer ember meghalt, mára alábbhagyott. Nagyon sokakban működnek még az indulatok. A háború nem csak azért van az ukránokkal, mert nem volt békekötés. A győzelem fogalma ezekben az új háborúkban nagyon véges. A következő években sem lesz győzelem itt, mint ahogy nem lesz a Közel-Keleten sem. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy furcsa módon – tetszik, nem tetszik – az izraeli-palesztin háború a minta, ahol hetven éve nincs béke. Ott hetven éve halnak meg emberek, miközben a társadalom éli a mindennapjait, élnek a háborúban hol boldogan, hol boldogtalanul, szeretnek, utaznak, moziba mennek közben. Ugyanez történik Kijevben is.

 

Azt állítja, hogy a mai ukrán-orosz konfliktusban a szovjet háborúskodás emlékei, mintái térnek vissza.

 

Abban az értelemben, hogy a szovjet időkben, és a Szovjetunió szétesése utáni években is a második világháború emléke rendkívül intenzív volt. A különböző posztszovjet művészetekben élénken él, újra van „pucolva”, modellezve. Hetven éve ezzel az emlékkel szocializálódnak az emberek, a kérdés az, hogy ezt most meg tudják-e élni? A kezdetekben biztosan, de nem világos, hogy ez a háttér mennyi időre elég. Egy dal jut eszembe, Alla Pugacsova adja elő, az a címe, hogy Háború. Ez a legjobb háborús dal, amit Európában hallottam, errefelé inkább csak virtuális csaták dúlnak. Ukrajnában és Oroszországban ez az élmény valódi, erről szól a Pugacsova dala – oroszul. Pacifista üzenet, szovjet imázzsal. Picit macsó, sok vérrel és a győzelem ígéretével. A dal felbukkan az összes szóba jöhető orosz fórumon: portálokon, blogok ezrein. De ugyanígy osztják az ukránok is. Egy összháborús sláger lett. Az ukrán jobboldal, a Harmadik Szektor militáns vezetője is a honlapjára tűzte. Ugyanaz a háborújuk, nincs különbség, pedig a front két oldalán harcolnak.

 

Ha jól értem, a háború célja kiüresedni látszik, a háborús romantika viszont marad.

 

„Ez egy furcsa háború, ahol nincs jelen a front”

 

A háborús romantika absztrakt módon van jelen. A vér nem érdekli az ukránokat. A romba dőlt házak, a szerteszét heverő hullák nem foglalkoztatják az embereket. Ez nem látszik a tévében, nincs jelen. De a kijevi harmincas értelmiségi nők hétvégenként marhahúslevest főznek, és elviszik a katonai kórházba a sérülteknek. Lembergben a háborús hősök tiszteletére a „megmossuk a lábatokat” rítusú misét rendeztek. Ha sebesült vagy – bent vagy a médiában. Ha hulla – nem látszol. Ez egy furcsa háború, ahol nincs jelen a front. Sokan dolgoznak a front nyomainak elpucolásán.

 

Mi a tétje ennek az így esztétizálódó háborúnak?

 

A legfontosabb tétje, hogy nagyon lassan kezdik beismerni – tanulságul a többetnikumú kelet-európai államok számára – hogy

történelmi tévedés volt felszámolni a multietnicitást

(az ukrán állam kiválása után ez konszenzus volt) Tizenkilencedik századi, homogén nemzetállami keretben gondolkodtak évekig. Két évvel ezelőtt ez az elképzelés robbant fel, az ország egyik fele nem volt hajlandó a másik felével élni. Milliós ukrán nagyvárosok választanak olyan polgármestereket, akik a jelenlegi nemzeti egységkormány ellenzékét jelentik. A mai ellenzék a multietnicitást képviseli mindenhol. Az állami vezetés még mindig nem hajlandó ezt belátni, és amíg nem fogadják el, addig nem lesz béke.

 

Amikor ez a háború elkezdődött, nagyon erős volt az Európa iránti kijevi bizalom. Azóta Európában is mélyült a válság. Most milyen az Unióhoz kötődő viszony?

 

Ezt nem bizalomnak nevezném, hanem naivitásnak. Az ukrán állami médiumok sugallták, hogy Európa a megváltás, a nagykapu, amin keresztül a boldogságba jutunk. Az Unió semmi ilyesmit nem ígért. Az ukránok azt gondolták, ha nem írják alá a társulási egyezményt, akkor elvesznek. Amerikai beavatkozásra ezt a kormány még mindig fújja külföldön, de az országon belül ilyen remény már rég nincsen.

 

Az uniós válságot, megrokkanást, a tavalyi év kríziseit mennyire érzékelik Ukrajnában?

 

Rendkívüli módon, mert éppen emiatt Európa nem volt abban az állapotban, hogy bárkit hitegessen a csatlakozással. Az ukránok azt hitték, nyitva van egy kisablak, és azon keresztül be tudnak csúszni. És kiderült, nincs ilyen rés. Ugyan január elsejétől érvényes a szabadkereskedelmi egyezmény, de ez csak azzal fog járni, hogy jönnek az olcsó európai áruk. Ma már nem hisznek a Kánaánban, inkább úgy vélik, ez egyfajta neokolonializmus.

 

Visszakoznak?

 

Visszakozni nem tudnak és nem is akarnak. Abban reménykednek, hogy helyreállítják az ipari vagy agrárkapacitásaikat, és akkor valamit Ukrajna is a piacra tud vinni. Már olyan fokig konfrontálódtak Oroszországgal, hogy ma már nem ukrán-orosz háborúról, hanem Oroszország amerikai visszaszorításáról van szó. A jó érzés, hogy majd egyszer a Nyugathoz tartozhatunk, elmaradt. Ezt váltotta fel a kiszolgáltatva vagyunk ezeknek is, meg azoknak is érzés. És ez nem jó.

 

Közben Oroszország újabb háborús konfliktusba kezdett Szíriában. Ez hogy érinti az ukrán-orosz háborút?

 

A szíriai beavatkozás azt a célt szolgálja, hogy helyreállítsa a kapcsolatokat a Nyugattal, és Moszkva ismét nagyhatalomként lépjen fel. Ebben az értelemben ez sikeres. Nyugaton ma Oroszországot a szomszédnál melegebb, a szövetségesnél hidegebb módon kezelik. Ez az ukránokat még jobban elkeseríti. Ukrajna ebből a két évből nem csak a háborúban megnyomorodott emberek ezreivel kell elszámoljon, – a modern háborúban minden halottra három-négy sebesült jut, harminc-negyvenezer sérült viseli magán az összecsapások nyomait – hanem azzal is, hogy mindennek nem volt valódi értelme. Erről nem lehet beszélni. Ma a felejtés, az elfojtás működik. A hétköznapok tanulsága, hogy a társadalom hetven százaléka felejteni akarja a veszteségeket. Élelmiszer még van, bár nagyon drága (harmadára esett vissza a hrivnya értéke a dollárhoz képest). És mindenkiben ott zakatol a nemzeti televíziózás üzenete a „mi szent Ukrajnánkról”.

Mindenki próbál úgy élni, mintha minden rendben volna:

még tele vannak a kávéházak, a kifőzdék. Nyáron eljárnak a strandra: katonákat is láttam kint fürdőzni, nyakukban a dögcédulával. Két éve tart ez a cirkusz, az embereknek akut boldogságigényük van. Békeigényük is van, éppen azokon a vidékeken, például a galíciai nagyvárosokban, ahonnan az ukrán radikális nemzetiek kikerülnek. Arrafelé sorozási problémák vannak, az emberek nem jelentkeznek katonának, nem akarnak harcolni. Ma dezertőrnek lenni társasjáték. A kijevi értelmiség nyíltan azon meccsel, hogy hogyan kerüljék el a háborút.

 

Aki követte a délszláv háborút, az jól ismerheti ezt a „társasjátékot”.

 

A polgárháború egyik áldozata. Virág, emlék, ragasztószalag

 

Valóban, de tegyük hozzá, hogy a volt Jugoszláviában a szerbek, sőt, a vajdasági magyarok egy része is szolidáris volt a szerb állammal, Miloseviccel. A híres horvát-szerb csatákban, Vukovár környékén ott voltak a szerbek – és a magyarok is (kivéve azt a körülbelül ötvenezer embert, akik pont a háború elől menekültek Magyarországra). Erről nem illik beszélni. Hasonló történik Ukrajnában is. A különbség az, hogy a frontról hazaérkezők két részre oszlanak. Van, aki be meri vallani, hogy polgárháborúban vett részt, ahol ölt, és ahol őt próbálták megölni, amelyben rablás volt. A hazatérők másik fele pedig hallgat, mint a sír. Nem osztja meg a történetét. Ők nem bíznak abban, hogy az élmények érthetően átadhatóak. Az amerikai veteránok Vietnámból hazatértek, ők sem tudtak mesélni. Hogy meséljen arról, hogy bedrogozva öldökölt a rizsföldeken? Sehogy. Hasonlóan ahhoz, ahogy nem lehet mesélni a Donyeck vidékén történtekről. A legveszélyesebbek azok, akik „érdekből emlékeznek”. Nem az ő lábuk szakadt le az aknákon. A sérültek hallgatnak. Azok, akik megúszták sérülés nélkül, azok azonnal kapni akarnak valamit a háborúban való részvétel miatt. Politikai előnyöket várnak a „véresszájú veteránok”. Ők vittek haza embertelen mennyiségű fegyvert leszereléskor. Így derült ki, hogy az ukrán szélsőjobboldal – itt a román-ukrán határ közelében – fel van fegyverkezve. A donyecki fronttól sok száz kilométerre. Ukrajnában tehát nincs béke. De elsősorban az emberekben nincs nyugalom. Önmagukkal van bajuk: azzal, hogy milyen országban, hol és hogyan élnek, kihez tartoznak, mi a nemzetiségük. Ilyen kérdésekben nem tudnak megegyezni.

 

Ezt azért elég sok más európai országról is el lehet mondani.

 

Igen, de azokban az országokban kevesebb vér folyt. Az ukrán tanulság lényege: nagyon könnyű elkezdeni egy konfliktust, de nehéz abbahagyni.