„El kell ezt tolni legalább százig”
2016. 03. 15. 08:43A hetven éves marosvásárhelyi intézményesített magyar színház múltját felidézők vasárnap a református és a katolikus temetőben kopjafát avattak az ott nyugvó művészek emlékére, a zsidó temetőben pedig Harag György emléke előtt tisztelegtek. Előző este előadások hangzottak el, darabot főzött Székely Csaba drámaíró, táncolt Bartis Attila regényíró, mesét olvasott Gáspárik Attila főigazgató, s lehetett tanulni és játszani Csehov Sirályában. Simon Judit Arkagyina szerepére vállalkozott, de hajnal felé az álmosság legyőzte az exhibicionizmusát, cserébe interjút kért KERESZTES ATTILA rendezőtől, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatójától.
Keresztes Attila, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója A szerző felvételei
Hol tart most a marosvásárhelyi magyar színház?
Mint minden színháznak, ennek is voltak hullámvölgyei, de nem tisztem megítélni, hogyan alakult az elmúlt 70 év, majd a színháztörténészek megírják. Én négy éve vagyok a társulatnál, látom a fejlődést és nagyon büszke vagyok rájuk. Történelmi pillanatnak értékelem azt, mind Alina Nelega, a Liviu Rebreanu Társulat művészeti igazgatója, mint jómagam megtehetjük, hogy saját színházcsináló ízlésünket és terveinket érvényesítsük. A vezérigazgató úgy irányítja a Nemzeti Színházat, hogy
két külön világú, jellegű, ízlésű társulat és repertoár fut egymás mellett,
sőt számos közös produkció is létrejön. Ez eddig nem így volt, valahogy mindig dekázták a dolgokat, ha valaki elszaladt, visszahúzták, ha valamelyik elsüllyedt, a másik is követte. A volt igazgatók találkozóján csak panaszokat, „jaj, milyen nehéz volt” kezdetű mondatokat hallottunk. Nekem nem nehéz. Voltam olyan színházban is művészeti igazgató, ahol egy évadban költhettünk annyit, mint itt egy nagy produkcióra. Én ott sem panaszkodtam, tudjuk, színházat lehet csinálni, csak akarni kell. Természetesen a minisztérium által támogatott teátrumok jobb helyzetben vannak mind infrastruktúra, mind költségvetés szempontjából.
Ha jól értem, nem ért egyet azzal a felvetéssel, ami többek között néhány volt igazgató részéről, de más fórumokon is elhangzott, hogy önálló intézménnyé váljon a Tompa Miklós Társulat, és egyben megszűntetni a nemzeti színház státust. A felvetők szerint célszerűbb lenne, hogy két, a megye vagy a város fenntartásában működő önálló magyar és román színház jöjjön létre.
Nem, mert én tudom, hogy működnek a város vagy a megye által fenntartott színházi intézmények. Nagyon gyatrán, mert ott annyi a színház költségvetése, amennyi megmarad a többitől.
A színház ma nálunk nem élvez prioritást, nem annyira fontos, mint egy futballcsapat.
Nem annyira fontosak a színészek. Mi abban a jó helyzetben vagyunk Marosvásárhelyen, hogy a minisztériumhoz tartozunk, így hatványozottan nagyobb költségvetésből gazdálkodhatunk, mint a megyék vagy városok által fenntartott színházak.
Másrészt, ebben a pillanatban egy intézményen belül gyakorlatilag két színház működik. Ez megfelel nekünk, hiszen nem kell kompromisszumot kötni, azt csinálunk, amit akarunk, akár külön, akár együtt, ugyanis számos közös projektünk is van. Arról nem is beszélve, hogy az esetleges különválást mindenképpen a magyar fél, teszem azt a Tompa Miklós Színház sínylené meg.
A repertoárt tekintve, nagyon színes a Tompa Miklós Társulat kínálata. Magyar és világirodalmi klasszikusok, magyar és külföldi kortárs szerzők szerepelnek a plakátokon. Következik a művészeti igazgatóknak szánt klasszikus kérdés: mennyire szereti a közönség az előadásaikat, mennyire töltik meg estéről-estére a nézőtereket, illetve ön törekszik-e arra, hogy a műsorterv, az előadások minden ízlést kielégítsenek?
Azt nem gondolom, hogy minden ízlést ki kellene elégíteni, mert képtelenség. Bárki megpróbálná, hamar belebukna, káosz teremtődne a nézők és a társulat tudatában. Ellenben a darab és az alkotók, a rendező megválasztásánál nagyon fontos, hogy tudomásul vegyük: repertoár-, vagy ha úgy tetszik, népszínház vagyunk. Ezért szilveszterkor nem fogok Beckett drámát műsorra tűzni, de január 10-én már bemutatom. Már nem az lényeg, hogy mi a címe az előadásnak, hanem az, kik az alkotók, milyen igényességgel készül, hogyan állnak hozzá a színészek. A színházban nagyon fontos, hogy a színészek mit gondolnak a színművészetről, mert a legmélyebb filozófiai hátterű darabot is el lehet rontani, ha nincs, aki eljátssza. Nem szabad alábecsülni a színpadi aktust, figyelni kell az emberi lélekre. Én úgy vélem, egy művészeti vezetőnek elsősorban az a dolga, hogy lelkileg közel kerüljön a társulathoz, mert akkor a legkönnyedebb vígjáték is igényesen játszható.
Könnyű önnek – mondhatnánk. Mohácsi János, a jeles budapesti rendező Molnár Ferenc darabot állított színpadra, ő az, aki akárcsak ön, drámai előadást alkotott a nagyoperett Csárdáskirálynőből.
A társulat úgy épül, úgy lesz művészileg egyre értékesebb, hogy értékes emberek vetnek fel fontos problémákat különböző drámai anyag kapcsán. Én nem csak azért hívom meg ide Mohácsit, Radu Afrimot, a jobbnál jobb rendezőket, hogy jó előadások legyenek, hanem azért is, hogy a színészeim jól és értelmesen dolgozzanak.
A bukástól sem kell kétségbe esni, annak is kell lennie.
A színházban nem minden előadás sikerül, de nem mindegy, mit célzunk meg, nem mindegy, mi és miért nem sikerül.
A bukásról csak annyit, hogy a Radu Afrim rendezte Nyugalom című előadás a három legfontosabb UNITER-díj várományosa.
Igen, mert jó kísérlet volt. Az Ördög próbájával kezdtük az együttműködést, az ebben nyújtott alakításáért Berekméri Katalin lett UNITER-díjas. Kialakult valamiféle kapcsolat a társulat és rendező között, ami után eggyel feljebb léptünk Bartis Attila regényének a színpadi változatával, amit a legjobb előadásnak, legjobb rendezőnek és legjobb női főszereplőnek járó díjra jelöltek. Ez jól megérdemelt elismerés, hiszen kemény munka eredménye. Büszkék vagyunk magunkra.
Milyen lesz a 71. év, azaz hogyan tovább?
Dolgozunk, el kell ezt tolni legalább százig. Megyünk tovább az értelmes kísérletek útján, próbálunk újra és újra megújulni.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
