Egymással kijátszható tragédiák

2016. 04. 06. 08:19

Schein Gábor regényében, a Svédben a halálra készülő Grönewald úr, svéd diplomata kutatja nevelt fia, Ernő magyarországi gyökereit. Budapesten 2006-ban bukkannak fel a lipótmezei elmegyógyintézetben kezelt anyja, Stiller Anna nyomai 1956-ból. A szerzővel Parászka Boróka beszélgetett.

 

Schein Gábor író, a Svéd című regény szerzője    Fotó: Litera.hu

 

Ernő gyerekkén került Ausztriába, majd Svédországba, ötvenéves emberként válsággal küzd: válás után van, nem tudja, hogyan folytassa életét. Meddig vezetnek a budapesti nyomok, és mire elegendőek azok a válaszok, amelyeket Stiller Anna életéből megtudunk?

 

Stiller Anna a maga módján korrekt, a hatalomhoz lojális állampolgárként megpróbálta megtenni azokat a lépéseket, amelyeket a mindenkori színeváltó hatalom elvárt. A Kádár-kori hatalomhoz próbál úgy lojális lenni, hogy közben emlékezik a Nagy Imre-kormányhoz való lojalitására (és arra, hogy ennek a kormánynak tagja volt maga Kádár is), és emlékezik a Rákosi rendszerhez való hűségére. Mindezek után kialakul benne egyfajta patológia, őrület, így kerül a lipótmezei elmegyógyintézetbe. Ő azonban nem tekinti magát betegnek. Nem is lehet eldönteni, hogy amitől szenved, az személyes őrültség, vagy a korszak betegsége. Azt gondolja, egyszerre küzd benne két erő, a múlt és a jelen. Az amerikai befolyás és a kommunista lojalitás. Teljes mértékben felőrli ez a harc, és így önfeljelentést ír maga ellen. A ma Magyarországán, a nagyon erős antikommunista ideológia által irányított emlékezetkultúrában ez a tapasztalat nem kaphat nyelvet, szavakat. A jelenünk számára ez nagyon komoly veszélyeket rejt. A regény ehhez a kettősséghez vezet közel.

 

Mit jelent a lojalitás? Ez a regény számomra állít egy nagyon súlyos dolgot: azt, hogy a hatalomhoz való lojalitás, vagy azzal való azonosulás törvényszerűen patologikussá válik.

 

Ha Stiller Annát kérdeznénk, nem használná ezt a szót, hogy azonosult valamilyen hatalommal. Mindez valahol „belül játszódik” benne, álmában jelennek meg különböző valós történelmi személyek. Gerő Ernő, Rajk László például. A belső és a külső között elmosódnak a határok, ellenőrizhetetlenné, befolyásolhatatlanná válik mindaz, ami ebben az átmeneti térben zajlik. Az is lehetetlenné lesz, hogy a hatalommal, mint hatalommal találkozzon. Mindenre megoldást jelentett a saját életében, amit ez a nő belevetített a pártba. A holokausztra is: ebben a rendszerben nem kellett többé zsidónak lenni, és ő nem is volt többé az. A Párt volt a válasz a magánélet hiányára is – Stiller Annának volt ugyan gyereke, de nem tudni, hogy volt-e férje. A hatalommal élt együtt. Közben elveszítette a személyiségét, az integritást, a nyelvét. Ez törvényszerűen patológiához vezet. Ma is így végződne valószínűleg egy hasonló folyamat, így érthető, miért nehéz leválni a hatalomról.

 

Stiller Anna valós személy, Kovai Melinda kutatásai vezettek el hozzá. Aztán regényhőssé vált.

 

Stiller Anna az egyedüli valóságos személy, akinek a feljegyzései tényleg megmaradtak. A regényben az ő szavait halljuk. Erről a nőről csak annyit tudunk, amennyi a 18 oldalas önfeljelentésében felmerül. Az életéről semmit sem árulnak el ezek az iratok, ami körülötte kirajzolódik a regényben, az fikció. Az is, hogy volt egy gyereke, akit 1956-ban a húga vitt Ausztriába, és aki onnan került Svédországba. A befogadó szülők is kitalált figurák. Nem hiszem, hogy egy regénytest szempontjából különbség lenne fikció és valóság között. Ezek a történetek ugyanúgy hozzánk tartoznak, a jelenhez kapcsolódnak. A „jelen” most a regény idejét, 2006-ot jelenti. Ez az év mentalitástörténeti fordulópont lehetett a mi generációnk életében.

 

Stiller Anna az az anya, akinek öröksége a pszichopátiás torzulások. Honnan eredeztethető ez a hátrahagyott kórtörténet? Ez az ő személyisége? Vagy mindez a korabeli történelemhez, rendszerekhez kötődik?

 

A Kárpát-medencében ritka pillanatok voltak azok, amikor a személy emancipálódhatott volna a vele szemben álló hatalmakkal. A mindenkori hatalommal eleve vesztes személyként áll szemben itt az ember.

 

Az elmúlt száz évben kialakuló diktatúrák inkorporálták állampolgáraikat, bekebelezték, irányították az életüket. Ennek megvannak a hosszú távú szociálpszichológiai következményei. A Svéd szereplői azonban nem ebben a közép-európai térben élnek, Stiller Anna fia más rendszerben nő fel. A problémáktól mégsem szabadul, a gondok ismétlődnek. Miért?

 

Ez a „bekebelezés” látszólag kívülről, erőszak hatására történik, valójában az emberek belső szükségből adják át magukat ennek. Számomra sokat jelentettek a Mitscherlich házaspár ötvenes évek elején, Németországban végzett kutatásai. A háború után azt tapasztalták, hogy a patológiás tünetek mögött, a hitleri rezsimmel való szembenézésre való képtelenség mögött az apa iránti vágy húzódik meg. Az apa trónfosztásának lehetetlensége. Azt látjuk, hogy a kelet-európai rezsimekben a hatalom tradicionálisan apai pozícióban lépett fel. Az apa iránti vágy a belső definiálatlanságból adódik. Stiller Anna fia, Ervin, valóban eljut Svédországba, családba kerül. A „befogadottság” azonban – ami konkrét helyzetben sikerülhet akár nagyon jól is – azt jelenti, hogy a szeretet-viszonyok művileg előállítottak. Hiányosak, és ezeket a hiányokat ki kellene tölteni. Ernőnek nincsenek fényképei a gyerekkorról, bizonyos életszakaszairól nem tud, mert nincsenek információk.

 

A hézagos történelem bosszulja meg magát?

 

Az, hogy nem születik meg az a gyerekkori intimitás utólag, amely védelmet jelent a külvilággal szemben. Valóban, ez egy hézag. Ez a fiú így kiszolgáltatottá válik. Ervin maga sem tanul meg szeretni. Az apának, ennek a svéd diplomatának tárgykapcsolatai vannak. Érdekes módon gyűjti ezeket a tárgyakat. Történeteket talál ki ezekhez, élettörténeteket ajándékoz velük. Tulajdonképpen íróként működik. A könyv itt egy kicsit talán magára is lát, az irodalom is tárgyként viszonyul a saját figuráihoz. Tévedés, hogy a múltunkat meg tudjuk ismerni, és helyreállítható a hézagok folytonossága. A múlt darabjairól lehet tudni, de maga a múlt nem válik feltárhatóvá. Ervin csak svédül tud, Stiller Anna önfeljelentése viszont magyarul van – így a megmaradt dokumentumok számára nem érthetőek. De még egy magyar olvasó számára sem értelmezhető ez a dokumentum, mert elveszítettük a Kádár-rendszer nyelvének megismeréséhez szükséges hermeneutikai készletet. Egy pszichológusnő az, aki valamennyit megért Stiller Anna történetéből. Ha ettől a kudarctól el is tekintünk, marad a kérdés:

mit jelent egy fiú számára a kétezres évekből megérteni az anyja ötvenes évekbeli történetét.

Nem segít rajta semmit. A magyar irodalmi hagyomány olyan történteteket talált ki az elmúlt évtizedekben, amelyek arról szóltak, hogy a múlt folytonossága kereséssel helyreállítható. A múlt feldolgozható. Csak mi ebbe eddig kevés munkát fektettünk, és ennek köszönhető az, ami ma van. Ez így valószínűleg nem igaz. Nem igaz, hogy a múltunk feldolgozható. Sok mindent megtudhatunk, de hamar eljutunk az őrületekhez, amelyek felszámolják a megértés lehetőségét.

 

Ha a múltkorrekció nem működik, akkor marad a múlt megszenvedése a jelenben. Újra és újra. Ez a regény az 1956-os forradalom és a 2006-os zavargások közé ékelődik. Nincs kiszállás?

 

Ez a két dolog számomra szimbolikus. A 2006-os események résztvevői úgy tekintettek magukra, mint az 1956-os események örököseire. Ami történt, az valójában csak valami egészen borzasztó paródia volt. Ez az 56-ra való emlékezést is egy időre megnehezítette. A zavargások évében szüntették meg a lipótmezei elmegyógyintézetet is. Úgy is mondhatnánk, „normálisnak” minősítik az országot”. Ez a két esemény nem függ össze, de egymást kiegészítő szimbólumokká lesznek. Korszakhatár, csőd és kudarc jelzőivé. Nem tudom, hogy mit lehet mindezzel kezdeni. Talán

nem is biztos, hogy az irodalomnak az volna a dolga, hogy leírt recepteket adjon.

Történeteket állítson elő, amelyen keresztül ki-ki eljuthat ahhoz, hogy mit tehet. Sok mindenben tévedtünk. Abban, hogy lehet közös múltunk, s hogy ez feltárható és közös. Kérdés az, hogy magához a „közöshöz” el tudunk-e jutni másképpen, mint a múlt által. Azt gondolom, ez a „közös” nem a múltra, hanem a jövőre vonatkozik, amely a képzelet révén elérhető. A huszadik században különböző személyes és családi történeteken keresztül, egymás ellen kijátszható tragédiákon mentünk át. Ezek a tragédiák nem versenyeztethetőek, mindegyik nyelvét meg kell szólaltatni. Egyik sem maradhat elnémított. Arra van esély, hogy a társadalmi képzelet a jövő felől értelmezzen, a szolidaritás nyelve és gyakorlata által.

 

A múlt és a jövő is csak metafora. A metaforákon túl pedig azzal szembesülünk, hogy vannak nem racionalizálható helyzetek, vagy olyanok, amelyeknek nincs nyelve. Ha van nyelv, akkor pedig minden megfogalmazás állásfoglalás, és általuk előbb-utóbb elérkezünk az át nem léphető határokig. Ezt hogyan lehet megélni, és „megírni?”

 

Én tanítok is, és azt tapasztaltam, a rendszerváltás környékén született generációk abban reménykednek: már nem a történelemben élnek. Azt gondolják, az „utódszületettség” megvédi őket. Abban bíznak, már nem is kell gondolkodniuk, mi a közös? Úgy tudják, hogy személyes feladatuk a személyes boldogságuk.

 

Számukra sincs tiszta lap?

 

Ha bárki számára kétséges volt, van-e, 2006-ban kiderült, hogy nincs. Aki akkor bekapcsolta mondjuk a CNN-nt, hirtelen nem a távoli országok távoli tragédiáit nézhette a békéből, hanem azzal kellett szembesülnie, hogy most az ő városa ég. Azt tapasztalhatta, hogy nem érti azok nyelvét, akikkel együtt él. Távolivá váltak a hozzá közel lévők.

 

Paródiának nevezte, ami akkor Budapesten történt. Sokan vannak, akik ezt nem így látják, vitatnák a minősítést. Az viszont vitán fölül áll, hogy erőszak történt akkor az utcákon.

 

Az erőszak idején felfüggesztik az emberek a maguk és a másik megértését is. A paródia alatt azt értem, hogy az ember olyasmit tesz, amit nem pontosan ért. A környezet, a szituáció, a történelem tölti fel jelentéssel a cselekvést. Ebben az esetben nyilvánvalóan ilyesmi történt. Ezzel nem az akkori magyar kormányt, vagy ellenzéket véleményezem. Csak az állítom, hogy

2006-ban világossá vált, hogy nem értjük magunkat, és nem is vagyunk képesek megérteni.

 

Ez az erőszak valóban példanélküli?

 

Budapest utcáin nyílt erőszak természetesen volt. És ma is nagy mértékű agresszió hömpölyög erre. De nyílt erőszak nem volt 1956 óta. Nem kell megijedni attól, ami 2006-ban történt. Valószínű, hogy ebben a pillanatban megint játékszereivé váltunk olyan hatalmaknak, amelyeket nem ismerünk. És mivel ezeknek a napoknak a dokumentumait hosszú időre titkosítottak, nem is fogjuk megérteni, miközben benne élünk, cselekszünk.

 

Schein Gábor könyve 2015-ben jelent meg a Kalligram kiadó gondozásában.

A szerző 2016 júniusában a nagyváradi Törzsasztal sorozat évadzáró vendége lesz.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!