Egy kultúrát sem szabad lenézni
2015. 09. 24. 20:35DR. MAGYARI SÁRA nyelvészt, egyetemi oktatót A nyelvi világkép a magyar és a román nyelvben című, a Partium Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötete kapcsán Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte.
Magyari Sára (a kép jobb szélén) könyvbemutatója A nyelv közösségi perspektívája című nyelvészkonferencia nyitónapján. (fotó:erdon.ro)
Nyelvész szemmel mit jelent a világkép?
A kutatásaimmal kapcsolatban mindig nagyon fontos, hogy az ember és a közösség felől közelítve adjak tudományos választ bizonyos problémákra. Számomra a világkép egy tudásrendszer, folyamatosan mozgó szempontokkal, melynek célja, hogy meghatározza az ember helyét a világban, az ember képét önmagáról. A világkép egyes elemei és a köztük fennálló hierarchia rengeteg mindentől függenek: a politikai rendszertől, az aktuális gazdasági helyzettől, a vallási környezettől, az egyes ember iskolai végzettségétől.
Ezen gondolatok mentén állítottam fel a saját vizsgálati szempontjaimat is, olyan kérdésekkel, mint a férfi, illetve nő szerepe a világban, ami tovább bontható férj-feleség, apa-anya-gyermek csoportokra, miként viszonyulunk a munkához, a pénzhez. Olyan központi elemeket kerestem, ami köré az értékrendszerünket építjük.
Ha áttérek a nyelvi szempontokra, akkor már objektívebb definíciót tudok adni, hiszen mondhatom, hogy a nyelvi világkép a nyelven keresztül meghatározható tudás összessége a világról, világban elfoglalt helyünkről, önmagunkról.
A nyelvi világképről beszélgetve adódik a kérdés, mitől lesz egy nép az, ami, mitől magyar a magyar, román a román?
Nagyon óvatosan kell ehhez közelíteni, mert a sztereotípiák könnyen munkába lendülnek. Karácsony Sándor mondja, hogy azt nem tudjuk, mitől magyar a magyar, de azt tudjuk, hogy létezik magyar nyelv, bár ennek sajátságait is nehéz meghatározni, hiszen a nyelvekben rengeteg a közös vonás. Vannak hangok, szavak, mondatok, nagyon hasonló feladatokat látnak el. Karácsony azt mondja, hangzásában magyar a magyar nyelv, de ezt az állítást is érdemes átgondolni. Szerinte például e sajátos hangzás jellegzetes eleme a hosszú és a rövid mássalhangzók váltakozása, de erre például a görög nyelv is képes.
A közgondolkodásban azért van számos gondolat a magyar nyelvről, ami nem hogy megkülönbözteti, másoktól, de föléjük is emeli. A magyar nyelv a legszebb, a leggazdagabb, magyarul lehet a legválasztékosabban káromkodni. Mit gondol ezekről a nyelvész?
Ami a sajátom, azt mindig jobban szeretem, jobban féltem. Ha románnak születtem volna, az lenne számomra a legszebb és a legnehezebb nyelv. Utóbbiban egyébként van egy érdekes önmeghatározás: a magyar nyelv a legnehezebb, de nekem ez az anyanyelvem, én képes vagyok megtanulni, más viszont nem képes rá.
De a nyelv ennél részletekbe menőbben is árulkodik a világképről, hiszen a világ reális elemeiről a nyelvek különbözőképpen számolnak be. Bizonyos kifejezések együttélésében egyfajta értékrendszer, hagyomány is megjelenik.
Mondok példákat. A magyar nyelvben a cékla és a cukorrépa két teljesen különböző néven él, míg a románban mind a kettő „cékla” csak az egyik vörös, a másik cukor. Nem rendszertani szempontból közelítve érdekes kérdés, miért alakult ez így. Magyarul a bolha csíp, románul szúr. Nagyon sokat elárul, hogy egy nyelv mit és hogyan kódol az igékbe.
A könyvbemutatón elhangzott, hogy jellemzően főnevekben gondolkodunk, miközben, mint említette, az igék fontosabbak.
Ha megnézzük, az ember miként válik tudatos lénnyé, azt látjuk, hogy a kisgyermek először nagyon gyakran a tárgyakat nevezi meg, vagy kérdez rájuk: az mi az? A mit csinál kérdés ritkán fordul elő. Először a tárgyakat és jellemzőit észleljük, azután a mozgását és annak irányát. Mindeközben az élet szavunk maga cselekvést jelent, cselekvésorientált.
Mivel Ön a magyar és a román nyelv világképét hasonlította össze, talán érdemes beszélnünk egy picit az utóbbihoz fűződő viszonyáról. Én ennek két fontos elemét ismerem: bánsági, illetve magyar nyelvet oktat idegen nyelvként románoknak.
Valóban Temes megyében születtem, ma is ott élek nagyobbrészt. Gyerekkoromban Nagybodófalva, ahol éltünk, színmagyar falu volt, így nem mondhatom, hogy a román nyelv ismeretét kora gyermekkoromból hoztam volna magammal. Szüleim révén viszont sokszor kerültem román társaságba, és láttam, hogy „ők mások, mint mi”, persze nem tudtam volna megfogalmazni a különbség mibenlétét.
A román nyelvhez fűződő viszonyom inkább az Ön által említett második tételhez, a magyar, mint idegen nyelv tanításához tudnám kötni, egyébként ez hozta magával, hogy az anyanyelvemre is tudok kívülről nézni. A korábbi viszonyom a román nyelvhez nem volt feltétlenül pozitív, ami a tudás hiányából fakadt. Nagyon nehéz a másik embert, a másik kultúrát befogadni, valamennyire természetes is az ösztönös ellenállás, hiszen így védjük, ami a sajátunk. Magyar-román viszonyban ez hatványozottan igaz, mert van egy kisebbség többség viszony. Bár én sok helyen el szoktam mondani, személy szerint egyáltalán nem érzem magam sem kisebbségben, sem szórványban, de nagyon sok ember pont a kisebbségi lét miatt nem tekint a román nyelvre és kultúrára ajándékként, plusz lehetőségként. Határozottan állítom, hogy egyetlen kultúrát sem szabad lenézni, mert mindegyiknek megvannak az értékei, legfeljebb nem ismerjük azokat. Én szerencsés vagyok, hiszen tanítás közben rácsodálkoztam, hogy a román nyelv egyszerre logikus és játékos, éppen ezért megszerettem, és a kultúrát is, ami hozzá tartozik.
Most az jut eszembe, hogy talán az is megszülhette Önben az igényt a két nyelv világképének összehasonlítására, hogy a nyelvtanítás közben önkéntelenül is hidakat kellett vernie különbözőképpen közelített fogalmak között.
Amikor 2007-ben elkezdtem ezzel a témával foglalkozni, már eljutottam odáig, hogy képes vagyok román anyanyelvűeknek megtanítani a magyar nyelvtant, és tudnak boldogulni, viszont nem tudom őket megtanítani magyarul gondolkodni. Mivel nem vagyok sem agykutató, sem pszichológus, kénytelen voltam a nyelvben keresni ennek okait, illetve a megoldásokat. Elkezdtem figyelni és észrevettem például, ők azt mondják, „ott áll a szekrény”, és nem értik, hogy nálunk miért „van”. Érdekelni kezdett, miért van ez így…
A van egy elvontabb, az áll pedig praktikusabb megközelítés?
Igen, illetve a román nyelv az áll igét kopulaként, segédhelyzetben használja, általában fontos neki, hogy az adott tárgy mozgásban van-e, illetve milyen a mozgása, pozíciója.
Másik példa: volt egy feladat az egyik tankönyvben, pozitív jelzőket kellett keresni a férfihoz, illetve a nőhöz, és rendszerint nagyon sztereotip válaszok érkeztek. Évekig szembesültem vele, hogy náluk a nő mindig elsősorban szép, a férfi pedig mindenekelőtt gazdag. Aztán ugyanezt a tesztet magyar fiatalokkal is elkészítettem, akik más jelzőt használtak, a férfinél a kedves és udvarias jutott legtöbbször a tanulók eszébe, a nőnél pedig a szépség mellett az, hogy gondoskodó. Akkor kezdtem sejteni, hogy a sztereotípiák egész gondolat- illetve értékrendszereket határoznak meg a nyelv mögött.
A férfivel és a nővel kapcsolatos értékrendszerek a könyv egyik fejezetét teszik ki, ha már idáig jutottunk, kérem, meséljen a könyv szerkezetéről, módszertanáról!
Módszertanilag több forrásból merítettem. Az egyik Lera Boroditsky és Anna Wierzbicka módszere, akik bevezették a kulturális forgatókönyv fogalmát. Ezt azt jelenti, hogy egy-egy nyelvi elemmel kapcsolatban megnézzük, megtalálható-e az értelmező szótárban, részét képezi-e a mindennapi életnek. Meg kell vizsgálni, milyen összefüggésekben szerepel közmondásokban, irodalmi alkotásokban. Illetve meg kell nézni, miként toldalékoljuk, milyen szavakat képezünk belőle.
A másik felhasznált módszertani elemet Bańczerowski Janusz lengyel származású magyar kutatónak a nyelvi világképpel kapcsolatos kutatásai képezik. Bańczerowski azt mondja, az ember kizárólag metaforákban gondolkodik a világról, tehát érdemes megnézni, hogy egy-egy fogalom milyen metaforarendszerekben működik, milyen profilt képez.
Én a könyvben 13 fogalommal foglalkozom, ebből 11 főnév és két ige. Ilyenek szerepelnek közöttük a már említettek mellett, mint élet, halál, barát, ellenség, munka, pénz, idő. A két ige az az áll és a csinál. Az előbbiről már beszéltem, miért érdekes, az utóbbi pedig azért, mert az egyik legaktívabb szavunk, az élet szinonimájaként is értelmezhető.
Milyen különbségeket észlelt a két nyelv csinál igéhez való viszonyában?
Van ugye egy mondásunk, a magyar ember három dolgot csinál: forradalmat, gyereket illetve a wc-ben a dolgát. Ehhez képest a román nyelv folyamatosan dolgozik ezzel az igével, sokkal kevésbé konkrét a cselekvések tekintetében, mint a magyar. Mi szinte minden cselekvést igével fogalmazunk, a román emberek viszont segédigés szerkezetekkel operálnak sokszor.
Érintettük már a férfi és a nő viszonyát, viszont nem bontottuk ki teljesen. A könyvbemutatón szóba került, hogy ezzel a témával kapcsolatban erősen érződik a vallás szerepe…
A két nyelv egyértelműen másként kezeli a két nem szerepét, és ennek egyik oka érezhetően a vallás, mint a világkép sok más elemében is, még akkor is, ha az emberek egy része nem gyakorolja.
A román ortodox templomban csak a férfiak szólalhatnak meg, közülük is csak a kiválasztottak, többszörösen hierarchikus rendszer, amiben a nő hozzávetőleg a gyerekkel van egy szinten.
Ez a nyelvben is érződik, hiszen azt mondják egy nőre adott esetben, hogy nem szófogadó. Mint ahogy az ortodox házassági ceremóniában is a nők kötelességéről sokkal több szó esik, mint a férfiakéról. Hallottam egyszer egy ortodox pópától feddő szöveget, hogy a nők mennyire nem tisztelik a férjeiket, miközben azok hogy harcolnak értük a parlamentben. Ebből egyértelmű, hogy a közügyek intézése is férfi feladat.
Ha maradunk a vallásoknál, akkor a katolikus vallásban sincs a nőnek megszólalási joga, a gyereknek viszont egyes alkalmakkor van, például bérmáláskor. A protestáns vallásokban a nők akár lelkészek is lehetnek.
Az mondjuk mind a két nyelvre jellemző, hogy vegyes házasság esetén többségében a nő adja fel a nyelvét, ő idomul, hiszen ő megy férjhez. Magyar oldalon jó példa erre az asszonynév képzése, valamilyen -né lesz.
Ha viszont a népi kultúrát vizsgáljuk, mindkét kultúrkörben a férfi és a nő nagyon is egyenrangú helyzetben voltak. Románul például a soţ és soţie kísérőt jelent, alá- fölé rendeltség nélkül, mint ahogy a feleség is inkább mellérendelő jellegű, egyenlőségre utal. A magyar kultúrkörben ott vannak az okos lány típusú mesék, románoknál pedig idézhetjük a Doinákban azokat a szerelmi dalokat, melyekben a nők átkot szórnak, még a szavuk is komoly misztikummal ruházódik fel. Vagy mind a két nyelvben ott vannak a csúfolódók, ahol egyszer a férfi szólal meg, másszor a nő, felváltva. A népi tudás azért a nyelvben mindig átsejlik a valláson, politikai dogmákon.
Azt hiszem, az együttélés gyakorlati szempontjai szerint fontos témakör a barát és az ellenség felfogása a két nyelvben. Van ebben különbség?
Van, méghozzá kézzelfogható. A román nyelvben az ellenség dominánsan a szomszédból lesz, tekintet nélkül arra, hogy ez tényleges területi szomszédságot, szomszédos vallást vagy etnikumot érint. A mai magyar adatok (többségében romániai magyar adatok) alapján az ellenség a másik politikai oldal tagja, ezt bizonyítja, hogy baráti körök, sőt családok bomlanak fel ellentétes politikai nézetek miatt.
Sok mindenbe belekóstoltunk, talán feltehetem a kérdést, mennyire kompatibilis egymással a két világkép?
Úgy látom, nagymértékben, olyannyira, hogy egy temesvári magyar és román között világképileg kevesebb a különbség, mint mondjuk egy temesvári és egy nagyváradi magyar között. Viszont mégis fontosak, a nyelvi szinten is kimutatható világképi különbségek, hiszen egészen hajszálnyi eltérésből is lehet vérre menő konfliktus.
Az én kutatásom erre nem tér ki, de hozhatom példának a nemzet fogalmához kapcsolódó különbségeket a két gondolkodásban. A román közeg számára a nemzet az egy ország lakóinak összessége, míg a magyarban nyelvhez, kultúrához kötött.
Ez a meglátás elég jól használható lenne az alkotmánymódosítással kapcsolatos vitában a nemzetállamról…
Szerintem is, ezért szoktam azt hangoztatni több fórumon, hogy mielőtt a politikum meghozza a saját döntéseit, érdemes lenne szakemberekkel konzultálnia. Teszem hozzá, a szakember nem az, akit kineveznek, hanem aki az adott témát kutatja, abban elmélyedt. Több felkészült kolozsvári tanárom mesélte, hogy a nyelvi jogok kapcsán az életben soha senki meg nem kérdezte őket.
Nemrégiben azért kért számon valaki, hogy Nagyváradon az utcanév táblák sokszor helytelenül vannak felírva, hogy lehet ez. A válasz nagyon egyszerű, tudtommal szakembereket nem kérdeztek meg, a fordítást hivatalban ülő laikusok végezték, miközben a tanszéken szívesen, ingyen és bérmentve rendelkezésre álltunk volna.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
