Egy kiterjesztett univerzumban érzem magam otthon

A Látó folyóirat prózarovatának szerkesztője volt a nagyváradi Törzsasztal márciusi vendége. Az eddig novellistaként jeleskedő VIDA GÁBOR nagy lélegzetű Erdély-regénnyel állt elő, az első világháború, Trianon, az impériumváltás időszakáról. Utóbbi köteteiről, prózaművességéről, redakcióbeli tapasztalatairól, a jelenkori magyar irodalom helyzetéről Szilágyi Aladár beszélgetett az íróval.

Eddigi pályádra visszatekintve mennyire érvényes rád Tandori Dezső versbe foglalt megállapítása, mely szerint „egymássá alakulhat a kettő / műfajjá az élet és életté a műfaj?”

Azt hiszem, amióta eldöntöttem, hogy prózát írok, elég prózai alkat vagyok. Nem is írtam verset már nem tudom, mióta. Mindenki verssel kezdi, csak kiderült, hogy amit én versként érzek, és meg tudok írni, az nem vers. Így lett a próza…

Ennek a választásnak volt egy, személyesebb motivációja is. Te magad vallottad be egy Demény Péternek írt levélben: gyermekkorodban beszédhibás voltál, dadogtál, ezért fontossá vált számodra, hogy „érthetően” szövegelj.

Igen, sokkal többet foglalkoztam azzal, hogy milyen szórendet vagy milyen szavakat használok, egyáltalán: hogyan fogalmazom meg azt, amit el akarok mondani. Előbb ez prozódiai kérdés volt, aztán kiderült, hogy a beszéd ritmusa a gondolkodást is alapvetően meghatározza.

Engedd meg, hogy idézzek tőled: „Azt hiszem, kijutottam a szövegirodalomból. Mindig hagyományos prózát akartam írni, magyarán szólva: történetet szeretek mondani.(…) Minden úgy van, ahogy leírtam, jótállok érte.” Elhisszük ezt a többször idézett – a divatozó kánontól való elhatárolódást tartalmazó – dacos kijelentésedet. Érdemedül róható fel, hogy világot teremtesz – a fogalom Gyimesi Éva szerinti értelmében, Ha megkérlek arra, hogy próbálj kibújni a bőrödből, kívülállóként hogyan jellemeznéd Vida Gábor világát?

Húú… feladtad a leckét… Beismerem, ez egy fellengzős mondat volt, hogy hagyományos prózát akarok írni. Olyan, mint a „hagyományos mosópor”. Az történt a kilencvenes években, hogy meglódult az elméleti világ, az emberek gyártották maguknak vagy kölcsönvettek valahonnan egyet, és döbbenten láttam, sok üres handabanda mögött eltűnik a valóság, már nem is fontos. Akkor azt mondtam: ismerem a valóságot, és nem vagyok hajlandó lemondani az élményeimről, a tapasztalataimról. Valóság az, ami élményszerűen érint meg, amit annak tartok, arról mesélek történeteket. Én medvét nem tévében láttam először, nem az állatkertben, hanem az erdőben. Láttam, megéltem valamit, utána elmesélem, azután beszélünk a mikéntről, a miértekről és nem fordított sorrendben. Olvasmány is lehet mélyen meghatározó élmény, de ahhoz úgy kell olvasni...

A dialektológusok azt mondják, mindenki, akinek köze van a nyelvhez, aki ír, beszél, a saját dialektusát használja. Te magad sokat bíbelődsz a saját „dialektusod” kialakításával?

Egyre többet. Amióta Magyarországra járok, kiderült, hogy mindaz, ami számomra egyszerű és érthető, nem biztos, hogy ott is az. És fordítva. Nagyon banális dolgokról derül ki, hogy nem úgy mondják… Éppen ma halottam egy nagyon „szép” szót, a körüljárását annak, hogy ki a kalauz: „az ember, aki benézi a jegyeket”… Vagy amikor azt kérdik, hogy „odaadod nekem a könyvet?” – Sorolhatnám tovább… Jó néhányszor rákérdeztek Magyarországon olyan dolgokra, megfogalmazásokra, szavakra, mondatszerkezeteimre, amelyekről tudom: igen, Arany Jánosnál, Jókainál, Kosztolányinál, Karinthynál „van ilyen”. Azt mondták, ez nem jó! Nem az utca embere, hanem olvasó emberek, akiknek idegenül hangzott. Kérdés, hogy a régi magyar irodalomból, a népi kultúrából vagy azokról a helyekről, ahol én ismerős vagyok, mit hozok át, és hogyan hozom át.

Törzsasztalunk egyik vendégével, Krasznahorkai Lászlóval beszélgetve elmondta, hogy ő gyakran van úgy a könyveivel – nyilván, az ő írói világa más, mint a tied –, mintha valaki állna a háta mögött, és diktálna, úgymond elveszti az uralmat a szövegei fölött. Te íróként megélsz ilyen dolgokat?

Igen, igen. Főleg novellák esetében, regényben más a helyzet. Van egy ötletem, egy történetem, leülök megírni, és nem tudok semmit kezdeni vele. Lesz egy csonk, néhány mondat, az eltűnik valahol. Nem tudom, mi lesz vele, hónapok, akár évek múlva egyszer csak előjön. Készen van. Leülök és leírom. Nem kell már gondolkoznom az elején, a közepén, a mondatokon. Kész van. Történt valami belül, tényleg olyan, mintha valaki tollba mondaná. Regényben is előfordult. Vannak passzusok, amelyek beindulnak, nem kell gondolkoznom azon, hogy honnan jöttek.

Beszélgessünk három legutóbbi könyvedről. 2007-ben látott napvilágot a Magvető novellárium sorozatában a Nem szabad és nem királyi című elbeszélésköteted. Ezeknek az írásoknak nagy része összefüggő, egymásba átnyúló szöveg, s az egész olyan Erdély-szagú, Erdély-gyanús novellafüzér. Nem kísértett meg, hogy ebből regény kerekedjék?

Mindegyikből lehetett volna regényt írni. Akkor már sokat gondolkoztam azon, hogy Erdély-regényt fogok írni, nagyszabású történetet valamiről. Nem is valamiről, hiszen pontosan tudtam, miről. Le is kellett hántanom, hogy nem ez, nem ez, nem ez – azokból lettek a novellák. Akkoriban fedeztem fel magamnak újra az anekdotát, amikor ezeket a novellákat írtam. A krúdys, mikszáthos, jókais hangot. Igen, a magyar prózának egy jelentős része anekdotákra, zsánerfigurákra épül.

Gyakori elem nálad a rejtély, a csodák sora, nem természetes jelenségek bukkannak fel lépten-nyomon. Pedig neveztek téged hiperrealistának is. Hadd tegyek fel egy naivnak tűnő kérdést: hogyan jön össze ez a kettő?

Úgy, ahogy Arany Jánosnál a Tengerihántás című balladájában „Magasan a levegőben / Repül egy nagy lepedő fenn: /Azon ülve muzsikálnak, / Furulyálnak, eltűnőben.” Arany is jegyzetet fűz hozzá: „Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük áthúzódó kísértetes zenét hallani... ” Amit egy racionalisztikusan fölfogott világban lehetetlennek gondolunk, azt az erdőjáró, mezőjáró emberek, akiknek másfajta tapasztalataik vannak, nem tartják lehetetlennek. A hiedelmeink benépesítik a világunkat. Legyen az mítosz, legenda, urban legend, bármi. Ezek itt vannak körülöttünk. Hogy van-e erre nyitottságunk, tudjuk-e ezeket használni, vagy sem, az más kérdés. Egy ilyen kiterjesztett univerzumban érzem magam otthon, hogy mindez számomra adott, igen, azt vállalom.

Nálad a rejtélyeknek, mitikus elemeknek mindig funkciójuk is van. Hogy egyebet ne említsek, egyik novellád szerint a bizonyos „nem szabad és nem királyi” városban a torony elkezd emelkedni…

Van pár ilyen tornyú városháza, ahol a tornyot mintha csak úgy mellé rakatták volna az épületnek. Várad is, Marosvásárhely is ilyen. Talán Dosztojevszkijnek van egy ilyen mondata, mely szerint Pétervár egyszer felszáll a köddel. De arra nem emlékszem, hogyan lett az ötlet.

A címeid is fontosak, akár kötet, akár novella élén állnak, a beszélő neveid is, amelyek meghatározzák a figurát. Ezek mind alapvető építőelemei ennek a világnak. Művészien pontos megjelenítői egy-egy emberkategóriának. Talán általánosabb érvényűek, mint egy egyszeri és egyedi történetnek a hősei.

Nem gondolkoztam, hogy jönnek létre. Amikor kész van a szöveg, akkor már nem elmélkedem azon, hogyan élnek ezek a figurák tovább. Nem nézem vissza a dolgaimat, egy idő után már nem szoktam újraolvasni a szövegeimet.

Ugyancsak a Magvetőnél jelent meg a Kétely meg a hiába, tizenegy novella van benne. Az előző kötethez képest ebben kevesebb az összekötő szál, de ugyancsak Erdélyből merítkező, Erdély-szerű világ. Érdekes dimenziója az időelem. A közelmúlt, a félmúlt, az éppen most múló jelen. És maga a térképzés. Mintha időtlenség jellemezné, ugyanakkor bizonyos korok rányomják a bélyegüket.

Szerintem megelőző korok elemei belelógnak a jelenbe. A múlt bizonyos tárgyai, eszközei, terei, képzetei még aktuálisak. Ez a világ nem nullázta le az előzőt. Azért fordulhat elő, hogy a juhok zavartalanul mennek át a „nem szabad és nem királyi” városon. Kolozsváron is előfordult, hogy a pásztorok Funar elleni felháborodásukban több ezer birkát hajtottak keresztül a városon fényes nappal.

Feltételezem, ilyen előzmények után kikerülhetetlenül sodródtál a regény, a nagyregény felé. Ez az Erdély-regény, Ahol az ő lelke, szerintem az utóbbi évek irodalmi termésének egyik legfontosabb könyve. Az első világháború, Trianon, az impériumváltás, a világban szétszóródó, aztán a Kolozsvárra hazatántorgó hősök – bizonyára sokáig írtad ezt a regényedet…

Igen, évek munkája volt. Magát a szöveget ebben a formában 2010 nyarán kezdtem el, akkor írtam meg az első ötven oldalt, elég gyors tempóban. A témával való foglalkozás hamarabb elkezdődött. Volt egy alaptörténetem, ami a valóságban a második világháborúban játszódott, de én azt átkomponáltam az első világháború idejére. Kiderült, hogy nem értem, nem ismerem ezt a kort, ezt a világot. Mi volt, hogy volt, mi történhetett, mi nem. Az alaptörténetemből indultam ki, abból, hogy van egy elásott kincs, amit keresünk. Ez a második világháborúban egyféleképpen hatott, és áttettem az első világháborúba. Ez változott, változott, jöttek a szereplők, jöttek a melléktörténetek. És az, hogy vannak a… románok. Mit csináljunk a románokkal? Az erdélyi magyar prózának egyik nagy problémája, hogy állandóan olyan szövegek íródtak, mintha itt románok nem is élnének. Van egy vakfoltunk, a románok ott vannak valahol. Sztereotip figurák, beszéltetni, mozgatni nem tudjuk őket, semmit sem tudunk róluk.

Regényed egyik legfontosabb, talán legtöbbet idézett mondata: „Nem tudom, hogy miért hagytuk elveszni Erdélyt, attól tartok, nem volt rá szükségünk.” Ez nem csak meghökkentő, de súlyos megállapítás, rengeteg igazság van mögötte. Mondanál-e néhány szót ennek az állításnak az igazságfedezetéről?

Azt gondolom, jóval az első világháború előtti években a magyar politikusok, a közemberek is sokat beszéltek arról, hogy „a románok Erdélyt akarják”, a románok is beszéltek arról, hogy ők mit akarnak, hogyan képzelik ezt a dolgot. Az nem volt kérdés, hogy a románoknak Erdély kell. A magyar politikai elitnek semmilyen ötlete nem volt arra, hogy mihez kezdjen a románokkal, sem az erdélyiekkel, sem a királysággal. Nem értették a problémát, ahogy azóta sem. Tisza megpróbált tárgyalni a románokkal, a szökevények, az illegálisan Romániába költözők, a különböző ügyek kapcsán. Tiszát időről-időre hazaárulózzák azért, mert az erdélyi románokkal bármiről is egyeztetni próbál. 1916-ban, amikor a románok megtámadják Erdélyt, mindenki fel van háborodva, mekkora hitszegés történt! A románokat visszaszorítják, de továbbra se történik semmi. Egy erőd sem épül. Semmi. 18-ban a románok megint bejönnek, megint elcsodálkozunk; átlépik a demarkációs vonalat; hallatlan! Vix ezredessel, Berthelot-val, az antanttal levelezgetünk, senkinek nincsen egy ép ötlete. Nem állítunk katonaságot, tüzérséget, nem állítjuk meg a benyomulókat, hogy aztán az antant az előállott helyzetben mondjon, amit akar. A román hadvezetés sokáig el sem hiszi, hogy nincs komoly ellenállás. Talán ez volt az alapkérdésem, hogy miért nem csináltunk semmit?

Fontos része a regényednek az impériumváltás utáni Kolozsvár megjelenítése. Bár már többen írtak róla, mégis az utód számára, aki messze nem élte meg ezt a korszakot, mennyi megírni való maradt…

Igen, alaposan utána kellett járnom. Amikor a román hadsereg elfoglalja Erdélyt, bevonul Kolozsvárra, onnantól kezdve nincs sajtó, nincs gyülekezési szabadság, nem lehet levelezni: emiatt kortárs dokumentum viszonylag kevés maradt arról, hogy mi történt. Tudunk botozásokról, tudunk erőszakoskodásokról, de közben zajlik az élet, az interregnum eltart másfél-két évig, 1918 karácsonyától a trianoni döntésig. Az emberek élnek, üzletelnek, menekülnek, minden zajlik. Kettős pénz van, zavaros viszonyok, hol elcsapják a hivatalnokokat, hol visszaveszik őket. Nagyon szerettem például azt, hogy tilos héber nyelvű levelet írni: nincs héberül tudó román cenzor. És 1922-ben még a Magyar Királyi Posta bélyegzőjét használják Temesváron, és egy újságíró elfilózik, hogy az ortodox román király hogyan invesztálhat katolikus püspököt... Rengeteg anyagot bányásztam elő, s bár megpróbáltam a lehető legtöbbet bepasszírozni a regénybe, sok dolog kimaradt.

A regénynek, ennek a nagy szövegtömbnek a megmódolását úgy végezted, hogy nem tagoltad fejezetekre, szinte alig szakítja meg egy-egy párbeszéd, ez-az. Mi indokolta azt, hogy így dolgozz?

Az elején volt egyfajta tagolás, de egyre rövidebbek lettek azok az egységek, ahol akár grafikailag, akár fejezetcímekkel, bármilyen módon tagolni lehetett volna, s ez nem tetszett. Az előre-hátra beszédek, az egymásba átnyúló helyszínek, idők, elbeszélésszintek kérdésessé tették, hol, hogyan vágjam el.

Végeredményben az ember, ha figyelmesen végigolvassa a szöveget, egy nagy, összefüggő folyamattal szembesül…

Igen, összeállnak ezek a darabok, egymást kötik, mindig vannak benne reprízek. Mondjuk, ott ülünk Pesten, de arról beszélünk, hogy mi volt Kolozsváron; vagy Afrikában arról beszélünk, hogy most mi van Kolozsváron; itt ülünk Kolozsváron, és arról beszélünk, hogy mi van Moldvában. Már a regényírás közepén túlhaladva láttam, hogy milyen elbeszélési technikákat használok. Utána ahhoz kellett igazodnom, ami úgy jött létre, hogy nem terveztem, hanem csak raktam össze a darabokat egymásra.