Belekóstoltam a fikció ízébe 2.
2015. 11. 12. 21:19„Azt mondtam: de jó lenne ezen a nyöszörgő Magyarországon megírni a hedonizmusnak a szépségeit.” Szilágyi Aladár, interjújának második részében KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN írót, a Várad folyóirat Törzsasztal-sorozatának novemberi vendégét a Trüffel Milán, Rükverc, a Hurok című regényekről, s persze, remek borokról is kérdezte
A beszélgetés első részét itt olvashatják.
„A korabeli finomzsurnalisztika nyelve a Trüffel Miláné” Fotó: Szűcs László
Nagy élvezettel olvastam Trüffel Milán, avagy egy kalandor élete című, harmadik regényedet. Egy bizarrul színes világot mutatsz be, a 19.-20. század fordulóját, egy szélhámoson keresztül. Hősöd sokfelé megfordul, az alvilágtól az arisztokráciáig, a börtönöktől a diplomáciai körökig. Annyira szimpatikus figura, minden vétke ellenére, hogy az ember drukkol neki. Gondolom, sokan jártak így az olvasóid közül…
Ezt is akartam! Úgy jött össze a Trüffel, hogy amikor befejeztem a Makkászt, rájöttem, hogy… nem tudok leállni, meg kell írnom a következőt. Arra gondoltam, most eltávolodhatok az én személyes tereimből. Engem mindig izgatott a hedonizmus, nyilván azért, mert van némi közöm hozzá… Azt mondtam: de jó lenne ezen a nyöszörgő Magyarországon megírni a hedonizmusnak a szépségeit. A filozófiában is érdekelt, sokat olvastam tőlük, az antik görögöktől az újkorig. Szerettem volna egy alkalmas hőst keresni hozzá. De a hőshöz egy kor is kellett. Rájöttem, hogy egy hedonista figurához a legideálisabb kor a kiegyezés utáni dualizmus kora, pontosabban a millennium utáni időszak. Budapest, a fantasztikus mondén város fellendülésének, felépülésének az évtizedei. Tudtam már, hogy Buda, illetve Pest lesz a helyszínem, s azon belül kiindulási pont a Tabán, ez a később eltűnt mulatónegyed. És kik élnek a Tabánban? Jobbára szerbek és svábok. Ezért kitaláltam egy figurát, akinek apja sváb, anyja rác. Nosza, merítkezzünk meg a századforduló világában, menjünk el a Tabánba! – ez a könyvem hat évig készült. Belefogtam, és olvastam, olvastam, olvastam…
„Ez nem Krúdy…, mégis Krúdy?
Éppen akartam mondani, hogy itt már nem „hozott” emlékekből dolgoztál. A regény változatos színtereinek megjelenítése, a gasztronómiai és ivászati élvezeteket kínáló kiskocsmáktól a luxuséttermekig, a cirkusz világától az előkelő kaszinókig, a kis sipisták körétől a nagybani kártyások világáig – ehhez minden területen kellett tapogatóznod.
Egyrészt a Szabó Ervin Könyvtárnak van egy nagyon jó Budapest-gyűjteménye, ott dolgoztam sokat. Másrészt van egy kiváló asszony, Saly Noéminak hívják, most a Vendéglátó-ipari Múzeumban dolgozik, nagyon szép kávéház-könyvei vannak, mindent tud a korról. Az ő dédnagyapja volt Saly rendőrtábornok, a millennium évében Budapest főkapitánya, akinek az volt a dolga, hogy ne történjen nagyobb bűncselekmény az ezeréves évforduló ünnepsége alatt. A nagyapja építette a Széchényi fürdőt, rengeteg építészeti könyv maradt utána. Noéminak van egy olyan magánkönyvtára, hogy… ha azt mondtam: „1910-ben vagyok, a titkos játékbarlangok érdekelnek”, erre odament a polcokhoz, és levett két könyvet. Beszabadultam Noémihez, és faltam a könyveket, valósággal tobzódtam bennük.
Hamar észrevettem, hogy a regény nyelvi világa, ahogyan beszélteted a századforduló embereit, az is igazán hitelesre sikeredett.
Igen, a regényhez nyelvet kellett találnom. Később Máté Gábor olvasta fel a Trüffelt a Kossuth Rádióban. Szilágyi Ákos, az író-költő belehallgatva felfigyelt arra, hogy megy ez a szöveg. Gondolkozott rajta: „Ez nem Krúdy…, mégis Krúdy? Olyan, mintha, de mégse az! Mi ez a nyelv?” Én nagyon sok korabeli újságot olvastam. Felfedeztem a magam örömére és hasznára egy olyan finom zsurnaliszta nyelvet, amit akkor műveltek. Ekkoriban sokan írtak újságot, Adytól kezdve Kosztolányiig.
Vagy például, a publicista Tábori Kornél…
Igen, Tábori, ő még kötetekben is kiadta a legkiválóbb cikkeit. De szinte mindegyik jelentős író, költő az újságírásból élt. Ezeknek a cikkeknek emelkedettebb a szövegük a hétköznapi beszédnél, de mégis valami huncutság, sok zsargon elem is van bennük. „Újdondász” – aposztrofálják magukat némi öniróniával. Egy csomó argó van benne, egy nagyon izgalmas nyelv. Úgy érzem, annyit olvastam ezeket a szövegeket, hogy egy idő után ez a nyelv elkezdett nálam is működni, és ezen a nyelven írtam meg a regényt, ami ugyan nem olyan magasztos, mint a korabeli írók nyelve, de mégis meg van emelve. Azt mondanám, a korabeli finomzsurnalisztika nyelve ez. Ami étel- vagy vendéglősnév szerepel benne, az mind valóságos. Erre nagyon vigyáztam. Nem mintha valaki megszólhatna miatta, de ha leírtam, hogy a Mélypincében ez volt a főpincér, akkor tényleg az volt. Kutattam az ételeket és étlapokat, ez nagyon jó szórakozás volt. Hál’ istennek, nem az irodalomból élek, hanem a korábbi életemből. Ha valaki rákérdezett: ma milyen haszontalanságot olvastál, mit tudom én, a borkészítés módjáról a Délvidéken, arról, hogy hogyan tapossák ott a szőlőt… Valóban, rengeteg haszontalan dolgot összeolvastam.
Fontos művészet a cirkusz
Hadd említsek még két témát: hogyan ismerted meg a korabeli cirkuszok, illetve a börtönök világát?
Ugyancsak könyvekből. Találtam fantasztikus börtönnaplókat. Például egy papét, akit bezárnak, aki gyönyörű szépen ír arról, hogy milyen szenvedéseket él át, és hogyan gondolkodik. Könyvtárban találtam olyan könyveket, amiket senki nem olvas már, hiszen ezek irodalmilag nem értékesek. Sokat olvastam a vándorszínészetről is. Van egy csomó ilyen visszaemlékezés, amit saját kiadásban adtak ki, senki nem olvassa őket, de valahol a könyvtárak mélyén megtalálhatóak. Belőlük nagyon jó ötleteket meríthet az ember. érdekes cirkusztörténeti adalékokat találtam egy cseh író, Eduard Bass, A Humberto cirkusz című regényében. Aztán elmentem a budapesti artistaképzőbe, ahol egy tanárnő a doktoriját cirkusztörténetből írta, ez is rendkívül érdekes volt.
Végeredményben a cirkusz világának is sok kultúrtörténeti hozadéka van…
Így van. Egyébként regényírás közben értettem meg, hogy mi a lényege a jó cirkusznak. Hogy milyen fontos művészet a cirkusz – ma is úgy gondolom. Bevallom: előtte lenéztem ezt a műfajt, azóta járok, sőt időnként író barátaimat is elcsalom a Fővárosi Nagycirkuszba, egy-egy jó előadásra.
Ez a pikareszk műfaj nagyon alkalmas az egésznek a megjelenítésére. A kivénhedt szélhámos visszatér Pestre, a 30-as években, miért, miért nem, elkezdi megírni az emlékeit, közben még egy utolsó, nagy dobásra készül, ami végül nem jön össze. Időnként ezt a nagy-nagy mesélőkedvet megállítod egy-egy rendőrségi dokumentum közléséig.
Spiclijelentések ezek…
Eredeti szövegek, vagy csak abban a stílusban fogalmaztad meg őket?
Bevallom, sokat keresgéltem a 30-as évekbeli spicli jelentéseket, de csak politikaiakat találtam. A formát, azt, hogy hogyan nézett ki a fejléc, azt átvettem, de a szövegeket magamnak kellett kitalálnom. Azért volt rá szükségem, mert ez a fickó saját magáról ír, és magát feltolja az égbe. Kellett azért egy ellenpont, hogy egy kicsit kopottabb a ruhája, mint ahogy azt ő érzi magán. Kellett egy kis szemlélő, aki néha elmondja, hogy őurasága időnként azért hazudozik ám.
Gondolom, nem az „írói teljhatalom” megnyilvánulása, de úgy érzem, Trüffelben jó adag önirónia is van, nem?
Igen, főleg amikor a fiatalkori önmagát nézi, öregkori önmagához képest már nem igen. Van annyira ostoba, hogy elhiszi: ezt a nagy csalást, amit eltervezett, képes lesz megcsinálni. Több szélhámos életét megnéztem. Magyarország bővelkedett ebben az időben ilyen figurákban. Szinte mindenki hallott Strasznof Ignácról, Jellinek Mortonról, Horváth Menyhértről. Elolvastam az életüket, ezek mind közepes vagy jómódú családból jönnek, jó iskolákat végeznek, majd valami miatt kipottyannak a környezetükből. Rájöttem, nagyon sok meleg volt közöttük, s ezek az előkelő famíliák nemigen viselték el a meleg fiuk bohémságát. Utalok is rá, amikor leírom, hogy a hamiskártyások, akik finom olajokkal puhítják a kezüket, akik az elegáns helyeken, luxushajókon megkopasztják a gazdagokat, nagyrészt melegek voltak.
Könyvedben egy-egy villanás erejéig a kor híres személyiségei is megjelennek, olyan írók, mint Szabó Dezső vagy Thomas Mann, akár az illuzionista Harry Houdini. Erre amiatt volt szükséged, hogy hitelesebbé tegyed: hősöd valóban ebben a korban élt?
A pikareszk adta lehetőség, talán elvárás is, hogy a regény hőse, aki jár-kel a nagyvilágban, találkozik híres emberekkel. Valahol mindegyik pikareszk regényben megvan ez a lehetőség, hogy villanásnyira egy-egy híres ember is megjelenjen benne. Ezek az alkalmak adódtak, hiszen Thomas Mannról kiderült, hogy nem csak akkor járt Budapesten, amikor az a híres József Attila vers született, hanem jóval korábban, az első világháború előtt is. És mit írt akkoriban? A szélhámos vallomásait, a Felix Krullt. S amikor az én hősöm Budapesten van, Mann éppen ott tartózkodik, és a Felix Krullból olvas fel egy részletet. Vagy Trüffelt azért vittem el Amerikába, hogy összehozzam Houdinival, aki egy fantasztikus figura volt, ő is egy nagy csaló. Hogy találkozzon a két szélhámos egymással, legyen egy furcsa beszélgetésül. Ráadásul Houdini magyar, magyar zsidó, tehát… Amikor olvastam a korról, akkor nem lehetett kihagyni ezeket a poénokat.
A női figurák is roppant izgalmasak. Az ő megformálásukban a saját fantáziádra szorítkoztál, avagy egyiknek-másiknak volt korabeli pandantja is?
Volt egy korabeli: Mágnás Elza. Aki előbb egy alacsony sorú kurtizán volt, később úri metressz lett, kitartott, Krúdy is sokat járt hozzá. És tényleg úgy halt meg, ahogy a regényben megírtam: a szolgálólányának a péksegéd kedvese ölte meg, rablógyilkosság volt. Krúdynak is van egy nagyon szép írása Mágnás Elzáról. Ő valóban a kor leánya volt. Azon kívül az erotikánál „saját, hozott anyagból” is dolgoztam…
Ha jól emlékszem, Tarján Tamás írta a könyvről, hogy „minden fejezete élvezet, ám a fejezetei külön-külön nagyobb élvezetet nyújtanak, mint az egész.” Erről mi a véleményed?
Hát… Ha Tamás így látja, akkor egészségére! Van benne valami, az, hogy én olyan formákban gondolkodom, a későbbiekben is, a Rükvercben is, de a Hurokban is, hogy valahol egy-egy fejezet majdnem egy novella. Tehát legyen egy-egy kerek történet, és ezek adjanak ki valami minőségileg új egészet.
A magyar irodalomban ez régóta bevett gyakorlat…
Igen, így művelte Mikszáth is, például a Jó palócok esetében. De gondoljunk csak Kosztolányi Esti Kornéljára. Ami a jelenkort illeti, számomra a magyar irodalom csúcsa Bodor Ádám. Ádámnak a Sinistra körzete fölfogható akár novellaciklusként. Magam is úgy gondolkodom, hogy egy-egy fejezet önmagában is megálljon, és ha úgy látta Tarján Tamás, hogy neki egyenként többek, akkor erre bólintok, más meg másképpen látja.
Viszafelé az időben
Negyedik könyved, a Rükverc, nagyon érdekes írói trouvaille. Egy lecsúszott egzisztenciáról szól, amelyben a kronológia visszájára fordul, az okok a történések után következnek, utólag derülnek ki. Ezt végigviszed a könyvön. Leegyszerűsítve a dolgokat: a történet a főhős halálával kezdődik, és a születésével ér véget. Ez jó kis munka lehetett…
Nagyon szeretném azt mondani, hogy egyszer csak úgy gondoltam: milyen érdekes az, hogy egy emberben mi minden van benne, és így megírtam. De nem, minden a véletleneken múlik. Nem illúzióromboló-e, ha elmondom a valóságot? A valóság sokkal prózaibb: én a Trüffelt akartam folyatni. Van egy jó barátom, Cserna-Szabó Bandi, akivel néha főzünk egymásnak, és…
… ő is ült nemrég ezen a vallató kanapén…
…ezt most csak neked árulom el: azt mondta, hogy nagyon szereti a Trüffelt, most olvasta el harmadjára. Bandi azt mondta, folytassam, szülessen egy fia, kitaláltuk, hogy ő eljön Magyarországra, és az ötvenes-hatvanas években forgolódik itt. Benne voltam, hogy megírom. És azt vettem észre, hogy nem haladok vele. Ekkor történt az, hogy Magyarország leszakadt Európától, kezdtünk lecsúszni, megjelent a negyven százaléknyi, szegénységben élő réteg, egyre több koldussal találkoztam, tehát nagyon rossz kedvem lett. Rossz kedvem lett, mert elkezdték lebontani a magyar demokráciát, az intézményrendszert, annyira rossz kedvem lett, hogy nem tudtam folytatni a hedonista lakomákat, meg a mit tudom én, miket. Ekkor talált meg egy telefonhívás, bizonyos Fritz Péter keresett. Közölte, hogy Charles Bukowski emlékére, az ő szellemében lesz egy kötet, amibe magyar írók írnak, hozzak belé én is egy novellát. Mondom magamnak, mi közöm nekem ehhez a tömény hangú, kellemetlen fickóhoz? Amúgy szeretem a műveit – főleg a Trüffel után. És akkor elkezdtem gondolkodni, van-e ehhez valami közöm, de az ember úgy van vele, ha fölkérik, akkor általában igent szokott mondani. Eszembe jutott, voltam én pincér, egy éjszakai bárban dolgoztam egyetemistaként, és az micsoda világ volt. Nekiálltam, és Majom lila szmokingban címmel írtam egy novellát, mert úgy éreztem, ez nagyjából Bukowskinak a világa. Majd a megrendelő eltűnt, nem hívott, dühös voltam, kinyomoztam a számát, elég zagyván és durván reagált, összevesztem vele, le is csaptam a telefont. Tíz perc múlva felhívott, majd újból és újból vagy háromszor, hogy küldjem el neki. Elküldtem este tíz óra tájt e-mail-ben, reggel életem legnagyobb dicséretét olvashattam a gépben, hogy Bukowski, ha most élne, csak ilyeneket írna, efféle szuperlatívuszokban földicsérte a szövegemet. Az ember hiú, azt kérdi: mi tetszett neki ennyire? Nem egy értelmiségiről van szó, ez egy lekopott világ. És elkezdett izgatni: mi történhetett ezzel a fickóval ezután? Fiatal gyerek volt, biztosan elvitték katonának, és írtam egy katonatörténetet, aztán még egyet. De mi lehetett előtte? Írtam egy ifjúkori történetet róla. Majd elkezdtem összevissza írogatni, és amikor láttam, hogy itt van egy lyuk: egy évtized hiányzik az életéből, akkor abba is írtam valamit. Újabb és újabb novellák születtek, de még nem volt sorrend, semmi nem volt. Följegyeztem egy papírra, hogy mik ezek a témák, és akkor elkezdtem rakosgatni.
Így alakult ki egyfajta szövegszervezési elképzelésed a regényről?
Ez úgy alakult ki, hogy egyre-másra gyűltek a papírok, de még nem volt meg a hősöm születése és halála. Előbb megírtam a halált, és a legeslegvégén a születést. Megint rakosgattam, és rájöttem, hogy ez visszafele jó. Megkértem Parti Nagy Lajost, nézze át az így, a fordított időrendbe felépült szerkezeteket, és mondjon véleményt róluk. Azt mondta, hogy visszafelé, egyértelműen visszafelé kell megmódolni. Még dolgoztam rajta egy kicsit, még tettem bele átkötéseket, ha most említek valamit, azt később meg fogja érteni az olvasó.
És így haladtál az okozatoktól az okok felé.
Ez a gyakorlat nem idegen dolog ma. A mai, tetthelyes krimikben is adott a hulla, és a bűnügyi technikusok elkezdik visszafejteni, hogy mi történhetett. Valahol ehhez hasonló ez a játék…
A Rükverc utóélete sem érdektelen…
Említettem, hogy Máté Gábor olvasta fel a Trüffelt és a Makkászt is a rádióban, jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Kérdezte, mit írok most. Egy mai tárgyú könyvet – válaszoltam. Ha mai, akkor érdekel – mondta. És még kefelenyomatban volt, úgy adtam be a Katona József Színházba. Másnap azt mondta Gábor, ő ezt nem regényként, színdarabként olvasta, ősszel bemutatja. Az, hogy a Katonában, az ország első színházában színpadra viszik, méghozzá Máté Gábor rendezésében, Bán Jánossal a főszerepben, az nagyon nagy dolog volt. Negyedik éve megy ez a darab, már a hetvenvalahányadik előadásnál tartunk. Kassán is bemutatták, jövőre Kaposváron, tehát egy sikeres darab lett belőle, pedig nem annak írtam. Ez a siker egy nagy impulzust adott, és feltettem magamnak a kérdést: miért ne írjak egy színdarabot is?
Egy regény előélete
Legújabb regényed a Hurok. Olvastam, nagyon kegyetlen könyvnek tartom.
Hát… igen. Még rosszabb kedvem lett a magyarországi viszonyokat látva. Mivel korábban sokat forgolódtam politikusok között, láttam, hogyan viselkednek és beszélnek. De hadd áruljam el neked: ahogy a Rükvercnek utóélete, a Huroknak előélete is volt. Az előbbi színpadi sikere egy nagy impulzust adott: nosza, próbáljak meg darabot írni. És kértem dramaturgoktól kortárs szerzők sikeres színdarabjait, hogy lássam: mi bennük a mai, mi a korszerű? Van egy szerzőpár, a Presznyakov testvérek, hihetetlenül jó darabjaik vannak. A Terrorizmus című drámájukat olvasva elhatároztam, hogy írok egy darabot, és nekiálltam a Hurkot megírni. Viszonylag gyorsan megszületett, mutattam színházaknak, de nem merték bemutatni. A nemrég elhunyt kiváló színikritikus, Koltai Tamás azt mondta, „a Hurok marhajó, a színházak nem vállalják, de én lehozom a Színház folyóirat mellékleteként, csakhogy várjunk még egy kicsit, a szerkesztőség most remél valamilyen támogatást, félő, hogy a Hurok miatt esetleg nem kapjuk meg.” Így eltolták a közlését még három hónapig. Meg is jelent Puzzle címen.
A regény „rovott” múltjára, színműi előéletére utal, hogy rengeteg párbeszéd van benne. Talán túl sok…
Valóban, eredetileg színdarabnak írtam, nem vállalta senki. Azt mondtam: le vagytok szarva, színházak! És regényt írtam belőle, kétszer akkora terjedelemben.
Ez általában fordítva szokott történni, regényt gyúrnak színpadra alkalmassá…
Igen, fordítva szokott lenni… De mit ad isten, kaptam egy levelet a regény megjelenése után három hónappal egy stuttgarti művészszínháztól, ráadásul a fődramaturgja magyar származású, azt írta, elolvasta a regényt, szerinte „benne van egy színdarab”, hadd csináljon színdarabot belőle. Elküldtem neki az eredetit, be is mutatták, rendezőnek meghívták Bagossy Lászlót. Stuttgartban most is megy a darab. De jó, hogy megvan a regény is, mert Bagossy egy csomó dolgot átvett belőle, és narrációként hasznosította.
Ez a fajta kemény, mondhatni, durva verbalizmus, ahogy a regény szereplői fentről lefelé beszélnek, az a rengeteg inzultus – a mai magyar köznyelvben tényleg ennyire gyakori?
Ennél még durvább! De Lengyelországban is nemrég lebuktak bizonyos politikusok, kávéházban társalogtak, és valaki fölvette magnóra, hogyan beszélnek egymással, ott is ez történt. Miről van szó? Az erősebb letapodja a gyengébbet, a hatalommal való állandó visszaélést szörnyűnek tartom. És ennek nyelvi formát is adnak, a börtönviselt bűnözők legdurvább nyelvét. Ez jellemző Magyarországra is.
Minden regényed más-más prózaírói, szövegszervezői fogásokkal él. A Hurok története körbezárul, legfentebbről indul, miniszteri szintről, eljut az államtitkárig, majd lejjebb, lejjebb, a kisemberek, sőt, a prostituáltak világáig, végül a legfelső szint találkozik a legalsóval, ott következik be a zárlat. Ez a megoldás az elején kialakult, vagy menet közben jutott eszedbe ez a végkifejlet?
Hamar kialakult az alapkoncepció, tudtam, hogy a következő szinten a megalázott lesz a megalázó, az újabb megalázott a következő megalázó, és így tovább – ez már átszövi a teljes magyar társadalmat. Már az elején tudtam, hogy a főmegalázó is megalázott lesz a végén. Ennek van egy előképe: Arthur Schnitzler Körtánc című darabja. Ott ugyanez történik, a társadalom minden rétegén áthaladva, csakhogy azt az erotika viszi végig. Ezt a drámát Korniss Mihály „megmagyarosította” Körmagyar címmel, a nyolcvanas évek végén, az aktussorozatot a kor társadalmának figuráival vitte végig a Vígszínház színpadán. Ugyanezt teszem itt, csakhogy nálam nem a nemi aktus, hanem a kiszolgáltatottság, a megalázás, meg a pénz mozgatja a dolgokat. Elegánsabb volna kijelenteni, hogy a Körtáncot olvasva megcsináltam a Hurkot, de be kell vallanom: amikor ezt megírtam, még nem olvastam Schnitzlert. Megmutattam író barátaimnak, akik helyeseltek: „milyen jó, ahogy itt Schnitzlert feldolgozod!” Kiderült, hogy megvan a könyvespolcomon, lekaptam, és sűrű káromkodások közben azon bosszankodtam, hogy ezt nem én ötlöttem ki. – Hogy föltaláltam a melegvizet…
Ennek a regénynek milyen a recepciója?
Jó, elég jó, bár sokan megérezték mögötte a darabot. Egyébként most egy szlovák-cseh produkcióban tévéfilm készül belőle, a prágai RTL-klub is támogatja.
Szerintem biztosan jó lesz, ha cseh kézbe kerül… Befejezésül hadd kérdezzek rá: mostanában mit gyárt Kerékgyártó István?
Felénél vagyok egy rendszerváltó regénynek. Visszatérek a Vagyonregény világához, most más eszközökkel. Elegem van már ebből a rosszkedvből, inkább nevetek az egész szörnyűségen, ami nálunk van.
Bizonyára ebben a könyvedben több lesz az irodalmiság, mint a tényszerűség?
Igen. Kölcsönzök a Trüffel iróniájából, de benne lesz a Hurok szomorúsága is.
Ha valamivel elkészültél, tartogatod? Szükséged van-e bizonyos időbeli distanciára, hogy újból ránézz: mit is csináltál egyáltalán?
Amit ma megírtam, holnap reggel újra megnézem. Aztán elteszem, előveszem egy hét múlva, egy hónap múlva. Amikor a könyv részei már megértek, egészben is „meg kell írni”. Akkor megmutatom a barátaimnak. Az íróbarátok elolvassák, esetleg adnak ötleteket, belenyúlok, ez egy hosszabb folyamat.
Kerékgyártó István a felénél tart egy rendszerváltó regénynek Fotó: Tasnády-Sáhy Péter
Szürkemarha, ménesi kadarka
A családod felmentett egyebek alól, szó szerint szabadúszó író vagy. Ez egy szigorú napi menetrendet jelent, órarend szerinti foglalatosságot, vagy a diszpozíciódtól függ, mikor, mennyit foglalkozol vele?
Ha nincs betegség vagy utazás, akkor az a jó, ha az ember reggel, friss aggyal az előző napit kijavítja, délelőtt utána újat ír, ebéd, két deci jó bor, aztán egy kis alvás, utána megint beül, megint ír, és utána olvas…
Hadd kanyarodjunk vissza beszélgetésünk elejéhez három kérdés erejéig: zenében, borban mit szeretsz a legjobban? Tudom, nem csak szereted, űzöd is a gasztronómiát, áruld el: mi a kedvenc ételed, amit te magad szoktál elkészíteni?
Zenében Bartók és Sosztakovics áll hozzám a legközelebb. A klasszikusok közül Mozart és Bach. Járok a kaposvári Kamarazene Fesztiválra, szívesen hallgatok kortárs zenét is. Nem értek igazán hozzá, de izgalmas tud lenni egy Ligeti György, egy Eötvös Péter, de aki igazából megrendít, az Sosztakovics.
És boritalban?
Én úgy iszom, ahogy eszem. Múltkor csináltam Cserna-Szabóval egy szarvas-hátszínt, amit előtte sokáig pácoltam. A szarvas-hátszínhez nagy vörösborok kellenek. Magyarországon erőltették a cabernet sauvignont, pedig az nem minden évben jó. Én azt mondom, magyar földben a cabernet franc nagyon szép tud lenni. Olyan kadarkát viszont, amit itt, nálatok, Ménesen remekelnek, sehol sem találni. Egy nagytestű ital, nem a mindennapok bora. Nagyon szeretem a pinot noirt, amit Magyarországon ritkán tudnak jól csinálni. Ha biztos, jó borra akarok menni, akkor egy szekszárdi, villányit vagy egri cabernet frankot választok. Ebédhez egy könnyebb fehér bort fogyasztok; mivel Neszmély közel van a házamhoz, és Hamvas azt ajánlja, lehetőleg azt a bort igyuk, ami közel terem. Olyanokat, mint a cserszegi fűszeres, az irsai olivér, de nagyon jó a neszmélyi chardonney is, illetve a legszebb fehérborok egyike a siklósi olaszrizling.
Végül ami az ízművesség művészetét illeti?
Apám nagyon jó bográcsfőző volt, amikor már idős ember lett, én mindent végigfőztem vele, eltanultam tőle, amit tudott. Van egy olyan marhalábszár-pörköltöm, amit a „magyar irodalom” elég jól ismer, minden majálisra összetoborzom az író barátaimat. Legutóbb szürkemarha lábszárból sikerült pörköltet remekelnem. Nagyon szeretem a vadakat, kedvencem a vadas mártás szarvasból, zsemlegombóccal, és gyakran csinálok magamnak currys rákot.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
