Belekóstoltam a fikció ízébe 1.

2015. 11. 10. 12:09

„Olyan kulisszák közé engedtem bepillantást, ahová az átlagember nem tudott betekinteni. ” Szilágyi Aladár interjúja KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN íróval, a Várad folyóirat Törzsasztal-sorozatának novemberi vendégével.

 

Az író a Szigligeti Stúdióban megtartott nagyváradi Törzsasztal-esten  Fotók: Tasnádi-Sáhy Péter

 

Olvastam valahol, hogy ifjú korodban dudásként is kerested a kenyered…

 

Az túlzás, hogy a kenyerem ezzel kerestem, de tényleg dudáltam. A dudám, az megvan. Annak idején Pécsett, a jogi karon, mint fiatal egyetemi oktató játszottam a Mecsek Táncegyüttes, a hivatalos megyei néptánc-együttes zenekarában, ahol megannyi tanársegéd, csupa fiatal tudósjelölt muzsikált. A prímásunk azóta híres munkajogász lett, mi adtuk a bőgőst is, aki kollegám volt az egyetemen. Én meg furulyás voltam, aztán kellett egy töröksípos is, elvállaltam, majd meg kellett tanulnom dudálni is… Kaptam egy zeneszerszámot az együttestől, később csináltattam magamnak egy saját kecskedudát. Rendszeresen zenéltünk különböző rendezvényeken, sőt, egy olasz turnén is, Szicíliában huszonöt helyen léptünk föl. Aztán voltunk svájci turnén, németországi turnén, mindenhol kísértük a táncegyüttest.

 

Ugyanazok a verebek azt is csiripelték, hogy az egyetemi kórus tenorja voltál…

 

Igen… Talán lakik itt, Váradon egy pécsi diák?… Volt egy diákkórusunk, karvezetővel, sőt, miután végeztünk, azután is működött a kórusunk.

 

Tehát a zene hozzátartozott az életedhez.

 

Még most is hozzá tartozik.

 

Mielőtt belekezdenénk az irodalmi dolgaidba, hadd kérdezzem meg: igaz, hogy szőlőt termesztettél és borászkodtál is?

 

Pécsen volt szőlőm, amióta eljöttem onnan, azóta nincs. Viszont gyűjtöm a borokat, foglalkozom velük, írtam is borokról, a Trüffel-regényemhez sok bortörténetet olvastam, Van ez a Top 100 bor, az aranyérmet nyert magyar borok seregszemléje, oda is meghívtak, mint írót, tehát kóstolásokon is részt vettem, és a mi döntésünk alapján került a kiadványba a 100 bor abból a több százból, amit kóstoltunk. Érdekel a bor, például nagyon figyelem, hogy mi történik Arad-hegyalján, voltam Ménesen, Balla Gézának fantasztikus borai vannak! Ebben a könyvemben írok is a ménesi kadarka-aszúról.

 

A „tisztességes” foglakozásod a filozófia, nemde filozófiatörténetet tanítottál?

 

Nem egészen, én először jogot végeztem, tehát jogász vagyok, utána végeztem el az ELTE filozófia szakát, és jogászhallgatóknak tanítottam filozófiatörténetet. Majd a rendszerváltás idején elővettem a jogi diplomámat, egy privatizációs tanácsadó céget hoztunk létre, attól fogva a jogász diplomámmal érvényesültem.

 

Meddig tartott ez a tanácsadói, majd vállalkozói periódusod?

 

1989-től 95-ig, amikor már saját számlára vettünk cégeket, és magam lettem tulajdonos, egy nagy informatikai cégnek voltam a társtulajdonosa. Később egy közért-lánc kialakításában vettem részt, tehát bizonyos vagyontárgyakra tettem szert, s azokat működtettem. Ez összesen tartott vagy tíz évet…

 

Mindezt a saját bőrödön tanultad meg, vagy közös próbálkozások alapján?

 

Egy ideig voltak társaim, de hát mindenki, mindent újra tanult. Mindazt, amit mi elsajátítottunk a jogon meg a közgazdaságin, azok az ismeretek egyik pillanatról a másikra nagyrészt érvénytelenekké váltak. Minden jogszabály új volt, gazdálkodni senki nem tudott Magyarországon ilyen méretekben. A saját bőrünkön tanultunk, néha tönkrementünk, majd fölálltunk…

 

Minderről hadd ejtsünk szót majd az első könyved, a Vagyonregény kapcsán. Előtte azt meséld el, hogyan kerültél az ORTT, az Országos Rádió és Televízió Testület élére?

Amikor kezdett jól menni a cég, elkövetkezett az a pillanat, amikor már normálisan működtek a dolgok. Számomra az mindig unalmas, ha valami már rutinszerűen működik. És akkor egy volt tanítványom felhívott, hogy a médiahatósághoz főigazgatónak keresnek valakit, akinek van az üzlethez köze, van a joghoz köze, és a művészethez, illetve ehhez a vizuális világhoz is. Tizenheten pályáztunk, és megkaptam ezt a posztot. Be kellett adni egy írásbeli pályázatot, meghallgatás is volt. Egy évig a Horn-kormány, egy évig az első Orbán-kormány idején vezettem a testületet. Utána az történt, hogy örököltem egy pert, amit még az elődöm alatt elvesztett az ORTT. Minden parlamenti pártból egy-egy tagja volt a bizottságnak, ők hozták a döntéseket, én pedig mint az apparátus főnöke végrehajtattam azokat. Döntéseket készítettem elő, anyagokat vittem be, úgy működtem, mint egy főjegyző, aki az apparátust irányítja. Én megpróbáltam szakmaisággal végezni a munkámat, de még mielőtt odakerültem volna, elvesztettek egy pert, a saját ostobaságuk miatt. Sok-sok pénzért egy ügyvédi irodát bíztak meg a felülvizsgálat elvégezésére, ez volt az egyik konklúziója a rossz döntésnek, a másik pedig, hogy javasolták: szüntessük meg a magnetofonos felvételeket a testületi ülésekről, tudniillik ott olyanokat mondtak, amiket föl tudtak ellenük használni. Én azt kértem, máskor gondolják meg inkább, hogy mit mondanak, mert a pontos, magnófelvétel rögzítette jegyzőkönyvre szükség van. Azt mondtam, hogy ha a javaslatot megszavazzák, akkor én lemondok. Volt egy szünet, felmentem az irodámba, a titkárnőmnek lediktáltam a felmondásomat. Ez egy államtitkári beosztás volt, minden jóval, szolgálati kocsival, jó fizetéssel – nem igen szoktak ilyenről lemondani. Vállalkozóként nem volt anyagilag annyira szükségem erre a tisztségre. Azt mondtam, inkább tisztességesen csinálom, vagy sehogy. Lemondtam, meglepődtek rajta, nem akarták elfogadni. És akkor kezdtem el írni.

 

Éppen arról akartalak faggatni, hogyan váltál 47 éves korodban íróvá? Tudom, a baráti körödbe írók is tartoztak, talán az ő ösztönzésükre, az ő hatásukra is történt?

 

Nem. Úgy nem, hogy Závada Pál jó barátom volt, kollégám, a szociológia tanszéken tanított a Pécsi Egyetemen. Palinál szinte mindenkivel találkozhattam a magyar irodalomból, Part Nagy Lajossal, Bodor Ádámmal, Esterházy Péterrel, Darvasi Lászlóval… Én voltam a társaságban Palinak a cimborája, akinek a „művelt olvasó” szerep jutott. Végre valaki, aki nem ír, hanem olvas… Szerették is ezt, jókat beszélgettünk, én mindent elolvastam, elmondtam a véleményem. Szerették, hogy van itt egy olvasó, akinek van pénze, hogy megvegye a könyvüket, aki el is olvassa azokat. Gyakran meséltem történeteket ebből a vagyonosodó világból, a kapitalizálódó Magyarországról. A társaságnak nagyon tetszettek a történeteim, és valaki azt mondta, ezeket le kéne írnom. Nem, nem író mondta, hanem a Beszélő folyóirat egyik szerkesztője. Talán nem is szépirodalomra gondolt. És

amikor lemondtam az ORTT éléről, úgy döntöttem, hogy írok egy könyvet, megírom, ami bennem van.

Egy év „alkotói szabadságot” kértem a családomtól, akkoriban már a feleségem vezette a céget, meg is ijedt, hogy visszaveszem tőle.

 

Ő is jogász különben?

 

Nem. Ő pszichológus. Megvolt a cég már, egy közértlánc, meglehetősen sok dolgozóval. A feleségem pszichológusi szakértelme nagyon jól jött ahhoz, hogy ezt a sok asszonykát, leánykát összefogja. Nagyon jól csinálta, szerette ezt a munkát. Ő a Lipótmezőről érkezett az üzleti világba, ami akkor már felbomlóban volt. Nagyon kemény munkája volt ott, a gyerekosztályon, ahol szörnyű eseteket kezelt. Ki is égett már annyi idő alatt, jól jött neki ez a váltás, itt meglettek a napi sikerei. Azt mondtam: adjatok nekem egy évet, ami alatt én semmi mást nem csinálok, csak írok. És akkor nekiláttam egy fikciónak, egy regénynek a rendszerváltás időszakáról. Amikor elárultam a fiúknak, hogy én most írok, nagyon megijedtek. Te jóisten, már ő is ír, milyen kínos lesz, ha valami vacakot produkál! Mondták, hogy ez nagyon rossz döntés, nem kell nekiállni 47 évesen regényeket írni…

 

Úgy tudom, végül bábáskodtak fölötte, nem?

 

Amikor már olyan szintre került a dolog, hogy megunhattam a szövegeket, akkor Pali elkezdett belenyúlni a mondataimba, „Závada-ötletei” voltak, és látták, hogy azért lesz ebből valami. Olyannyira, hogy a legjobb kiadónak, a Magvetőnek javasolták kiadásra. 2001-ben meg is jelent.

 

Mindig szakítok arra időt, ha valakivel a könyveiről akarok beszélgetni, hogy amennyire lehetséges, a recepcióját is nyomon kövessem. Nos, feljegyeztem pár dolgot. Például, a Heti Válaszban azt írta valaki, hogy „ha a Vagyonregényben van érték, az mindenképpen szociológiai jellegű, mert ami a művészi megformálást illeti: Kerékgyártó István nem tartozik a nyelvzsonglőrök közé.” Szerintem ezt később alaposan megcáfoltad!

 

Abban van igazság, amit a kritikus mond, hiszen ez egy tanulási folyamat. Ha a semmiből, minden előzmény nélkül elkezdek írni egy regényt…

 

Azért már publikáltál előtte valamit, filozófiai szöveget, esszét, egyebet…

Igen, de az egészen más, mint a szépirodalom. Azt mondták, hogy… ebben a témakörben „Balzac jobb”, persze, hogy jobb. De butaság engem hozzá mérni, hiszen ez az első kísérletem volt. Ahhoz képest ez a könyv több kiadást megért, nagy sikert ért el, ma is tanítják, például szociológia szakon. A Közgazdasági Egyetemen meg Király Júlia mondta, hogy ő gazdaságtörténetből tanítja. A Vagyonregény egy fontos dokumentummá vált, valóban, nem elsősorban szépirodalomként, de örülök neki, hogy van egy ilyen utóélete kötelező, vagy ajánlott olvasmányként.

 

Amúgy a regény néhány szereplője a saját nevén bukkan fel, mások felismerhetően, vagy vannak olyanok, aki sejtik, hogy „ez én volnék”. Általában hogyan reagáltak az „érintettek”?

 

Érdekes kérdés. Két embert nevezek néven. Az egyik a Kunos Péter, az Agrobank botránynak a főszereplője, akiről pozitívan írok. Ő nagyon szerette, nagyon örült ennek. A másik az a Suchmann Tamás, aki nem pozitív, de nem is túlzottan negatív hős, ő nagyon rám támadt. Őt még Pécsről ismertem, tanítottam is az egyetemen. De igazából az volt érdekes ebben, hogy

ez úgy volt kulcsregény, hogy akik „ismerték a kulcsot”, azok vissza tudták kódolni, hogy ki, kicsoda.

Attól féltem, hogy ezt visszakódolja mindenki, és ők esetleg beperelnek, megveretnek. Van nekem egy jó barátom, Kéri László szociológus, politológus, vele voltunk egy olyan fogadáson, ahol a szereplőim nagy része jelen volt. Mondtam a Lacinak, ezek most itt rám támadnak… Erre egyenként jöttek, „de jó, hogy megírtad, olyan öröm volt olvasni, hű de klassz!” Nem értettem: miért örül ez ennek, Kéri magyarázta meg nekem, hogy azért, mert nem név szerint írtam ki őket, nem vádolom bűncselekménnyel, de valahol talán ő is el szerette volna mondani. Egyfajta konfesszió, vallomás volt ez a számára, amit ő mutathat: „igen, ez volt, nézzétek, mi ezt így csináltuk! Ez volt az őskapitalizmus, a vadkapitalizmus kora Magyarországon, én is ebben voltam benne, ilyen nehéz volt, ilyen szörnyű dolgok történtek!” – Tehát egyfajta konfessziónak, vallomásnak tekintették ők is, úgy, hogy ez mégsem válik rendőrségi üggyé.

 

Bizonyos lelki terhet vettél le a vállukról?

 

Pontosan. Én se gondoltam, nem hittem volna el, ha nem látom, hogy hányan jönnek oda hozzám, olyanok, akik elég csúnya dolgokat csináltak, és le is írtam. Nem hinném, hogy lelkifurdalásuk támadt volna, de azt mondták, de jó, hogy megírtam, szeretik a könyvet.

 

Végül is a Vagyonregény egyfajta kézikönyvvé vált, nem csak történeti dimenzióiban, hanem bizonyos pragmatikus haszna is lett?

 

Feltétlenül. Mert én olyan kulisszák közé engedtem bepillantást, ahová az átlagember nem tudott betekinteni. Sejtettek ezt-azt, de nem tudták, hogyan történt valójában. Ugye, egyik pillanatról a másikra egyik szomszédomból munkanélküli lesz, a másikból pedig tőkés. Pénze szinte senkinek nem volt, nem arról van szó, hogy a gazdagok vettek cégeket, hanem akiknek voltak kapcsolataik, ügyesebbek voltak, sok-sok minden kellett hozzá. Itt van egy csomó, átlagosan szegény ember, az egyik nagyon magasra felfut, a másik meg nagyon mélyre kerül. Hogy történt ez, nem értették az emberek.

 

Bár az imént azt mondtad, hogy a Vagyonregény megírásakor még nem vitted annyira tökélyre a prózaírói munkát, de úgy vélem, irodalmi műként mégis hatékonyabb volt, mintha csak tényirodalomként, mondjuk, tényfeltáró riportsorozatként írtad volna meg.

 

Én is úgy gondolom, hogy többekhez jutott el, több mint hatezer példány fogyott el belőle. És egy könyvet nem csak egy ember olvas, tehát többen olvasták, mintha egy szakkönyv lett volna.

 

Már a vagyonregény megszületésekor tudtad, hogy nem fogod abbahagyni az írást, igaz?

 

Hát ez nagy izgalom, mert azt szokták mondani, „egy könyv mindenkiben benne van, leírja a saját dolgait.” S ennek a könyvnek az első része, az inkább „tényvilág”. A felénél kezdtem megérezni az írónak az örömét…

 

…ott, ahol kettéválasztottad az egyik hősnőd sorsát?

 

Igen, igen, és elkezdtem érezni, milyen érdekes ez, hogy az író, mint egy isten alkot, embereket megöl, sorsokat bonyolít, tehát belekóstoltam a fikció ízébe, ami nagyon kellemes volt, eldőlt, hogy ezt fogom csinálni. Az írók mindig úgy vannak, hogy élvezik ezt, szeretik csinálni, izgatja őket, s ha van ötletük, ha nincs, írnak. – S ezért van annyi rossz könyv. Mert egy „író” állandóan „ír”.

 

Beszéljünk második könyvedről, Makkász az Olajfák hegyéről. Ekkor érted el az ötvenedik életévedet. Az olvasóink számára mondom, hogy ez a regény 1961-ben játszódik, a Kádár-korszakról szól, egy kiskamasz életéről, az ő szemével láttatja a világot, Ez már az ítészektől is elég sok kedvező kritikát kapott. Azt írta valaki, hogy a szerző magánmitológiáját lélektani pontosság, kamasz báj, néhol finom, máshol kacagtató irónia, hiteles alakok, megelevenedő környezetrajz, hömpölygő mesélőkedv jellemzi. Sokat dolgoztál ezen a könyvön?

 

Kerékgyártó István az Erdélyi Riport szerkesztőségében   Fotó: Szűcs László

 

Ez nagyon tudatos volt. Azt mondtam, hogy én írni akarok, akarok írni tanulni, akarom magamat gyakorolni ebben. Hogy az írásra tudjak koncentrálni, egy olyan világot kerestem, amiben otthon vagyok. Ez a világ Kaposvár külvárosa volt, a Cukorgyár környéke, ahol fölnőttem. Azt mondtam, legyen biztos talaj a lábam alatt, olyan helyre megyek, amit ismerek, s olyan figurákat szólaltatok meg. Az volt a lényeg, hogy a helyszín nagyon ismert legyen számomra, s akkor „csak” a nyelvvel kell foglalkoznom, a könyv nyelvével, s nem kell kutatnom hozzá, nem kell adatokat gyűjteni. Kaposvár külvárosában, ahol a nagyszüleim is éltek, otthon vagyok. És itt kerekítettem egy történetet, ami már fikciós, de nagyon sok, általam ismert figurát tettem bele. S ez által alakult ki maga a nyelvezet. Én talán azzal lettem íróvá, amikor Márton László azt írta az Élet és Irodalomba, hogy bár nem lehetett tudni, mi lesz ezzel a Kerékgyártóval, de ezáltal a könyve által író lett belőle.

 

Igen, ki is írtam magamnak: „Ez egy regény, Kerékgyártó első igazi regénye. (…) Kerékgyártóval az történt, ami a középkorú autodidakta írókkal ritkán fordul elő: írás közben feltámadt benne az érdeklődés az írói mesterség iránt, és ennek felkészültségéhez illő tárgyát is megtalálta.”

 

Nagyon szerettem ezt a regényemet, másfél-két év alatt megírtam.

Igen érdekes volt számomra önmagamba lemenni, a saját gyerekkorom világába.

Mennyi minden van az emberben eltemetve, ezek mind előjöttek. Régi ételek, régi ízek, régi élmények, régi tárgyak. Kérdezték, mennyi mindent kellett összegyűjtenem ahhoz, hogy megírjam. Nem volt rá szükségem, de kell az embernek egy pár hónap, amíg magába lemegy, és ezeket fölhozza. Egyet csináltam: a korabeli helyi újságot végigolvastam.

 

A regény struktúrája is érdekes, hiszen színekre építetted fel a fejezeteket. Ebben mi a „ráció”?

 

Nem is ráció, érzelem van mögötte. Én nagyon érzékeny vagyok a színekre. Rengeteg színárnyalatot meg tudok különböztetni. Ez bennem volt, mindig is izgattak a színkódok, a színskálák. Most is van otthon egy több száz árnyalatból álló színskála-gyűjteményem. Amint kezdtem visszaemlékezni a gyerekkoromra, előjöttek ezek a színek.

 

Ez egyfajta szinesztéziás élmény volt számodra?

 

Igen, igen. Ezeket úgy idéztem föl magamban, hogy azok a színes emlékek sorra felbukkantak. Nagyon szép gyerekkorom volt Kaposvár külvárosában, ahol a kertben minden megtermett, a színekhez társuló ízek és illatok.

 

Ami a regény figuráit illeti, a családon belül és a szűkebb környezetben is sokféle ember jelenik meg, sokféle elképzeléssel, „világnézettel”. Kiskamasz főhősödet sok pozitív és negatív hatás érhette. Ezek már kimondottan írói kitalációk, vagy mögöttük is valós emlékek rejlenek?

 

A regényben sok a valós elem. Nekem volt egy nagybirtokos dédapám, aki ugyan nem szerepel a könyvben, de anyámék nagyon jómódban éltek, több száz holdon gazdálkodtak, volt egy ilyen értékrend. Aztán ott volt a technokrata apa, a kommunista nagybácsi, ők tényleg megvoltak a családon belül. És valóságos figura nagyapám is, aki harmadrendi ferences szerzetes volt. Az iskolában úttörősködtünk, a templomba ministrálni jártunk, erősek voltak ezek a hatások. Mindenki meg akarta szerezni a gyerek lelkét, az úttörővezető épp úgy, mint a vallásos nagypapa, avagy a technokrata apa, ezek valóságos hatások voltak. Van, akinél zavart okoz az értékrendeknek ez a kavarodása, én meg úgy láttam: szépen elférnek egymás mellett, mindegyikből próbáltam kiválogatni azt, ami tetszett.

 

A beszélgetés második részét pénteken, november 13-án olvashatják.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!