Azok a kiváltságos pillanatok

A Várad irodalmi törzsasztalának márciusi meghívottja a kulturális élet minden berkében otthonosan forgolódó személyiség. Tallér Edina újságíró, író, dramaturg sokoldalúságáról, regényeiről, drámáiról, életfilozófiájáról Szilágyi Aladár beszélgetett a későn indult, de semmiről le nem késett alkotóval.

Kiskunhalason született, a Vadász utcában, egy olyan házban, ahol három generáció élt együtt. Gondolom, ez később visszahatott az indíttatására…

Ahogy korosodik az ember, egyre inkább fontos a gyerekkora. Egyébként a Vadász utca két házában is laktunk. Az első egy hosszú parasztház volt, amire azért vagyok büszke, mert a nagypapám építette. Vályogfalu klasszikus parasztház volt, átjárással a generációk között, nem csak lélekben, hanem szó szerint. Nem kellett kimenni az udvarra, úgy lehetett átjárni oda-vissza. Tizennégy éves koromig nem kellett választanom a nagyszüleim és a szüleim között. Színes gyerekkorom volt, nem volt könnyű, de nem cserélném el.

Valahol azt nyilatkozta, hogy semmire sem készült tudatosan. A szövegeibe beleolvasva ezt nehezen tudom elképzelni…

Pedig így van. Még most, felnőttként is, ha értékelni kell, mi az, amivel elégedett vagyok az életem során, és mi az, amivel nem, akkor leginkább azt nem szeretem magamban, hogy nincsenek terveim. Hogy nem lineárisan élek, na most ez a cél, hanem éppen ami abban a pillanatban adódik, abból születnek meg a dolgok. A szövegeket is így írom, nem gondolom ki tudatosan előre.

Azt mondják, hogy későn kezdte az írói pályát. Ez viszonylagos, de biztos vagyok benne, hogy amit újságíróként magába szívott, ami megragadta, ami sokkolóan hatott, az később előjött…

Valóban későn kezdtem el tudatosan írni. Ez megint csak arra mutat vissza, hogy nem készülök semmire. Az újságírói munka sok mindenben hasonló volt a prózaíráshoz. És abban is megtalálja az ember az alkotás örömét. A tévénél is dolgoztam, portrékat csináltam, szerettem a tényfeltáró riportot művelni. Azért kezdtem el későn foglalkozni az írással, mert máshol is találtam megelégedettségemre szolgáló munkákat.

Tanult az Íróakadémián. Önkéntelenül felvetődik a kérdés: meg lehet-e egy „akadémián” tanulni az írást?

Amikor újságírónak készültem, akkor is ez volt az első kérdés, hogy meg lehet-e tanulni írni, újságírói szinten? Ugyanez vetődött fel az Íróakadémián is. Én azt gondolom, az íróság szakmai részét igen. Vannak benne olyan dolgok, amik megtanulhatók. Nincs hátrányára az embernek, ha ezekkel tisztában van.

Alapító tagja a Hajtűkanyarnak és az Irodalmi Sátor Egyesületnek. Ezek micsodák?

A Hajtűkanyar öt írónőnek a csoportja. Öt éve alakultunk meg, mert szerettük volna elvinni az irodalmat olyan helyekre is, ahol addig nem nagyon volt tere: nem az irodalmi kávéházakba, hanem inkább a kocsmákba. Bekopogtattunk egy-két helyre, ahol nyitottak voltak, ott csináltunk néhány irodalmi estet. Ez műhelyközösség is volt. Évekig úgy írtunk, hogy öten összeültünk, egymásnak fölolvastuk a szövegeinket, és kőkemény kritikákat mondtunk róluk. És ebből nőtte ki magát az Irodalmi Sátor Egyesület, amelyik nagyobb léptékben akarta elvinni az irodalmat olyan helyekre, ahol addig nem volt jelen. Ilyen helyszín a Volt Fesztivál, ami egy zenei rendezvénysorozat. 1993 óta minden nyáron Sopronban rendezik meg. Történelmében mi vagyunk az első, és remélem, mi leszünk sokáig a folyamatosan jelen lévő irodalmi sátor. Gondoltunk egyet néhányan, azt a sátort beraktuk, írókat hívtunk a négynapos fesztiválra, és a holtidőkben, amikor nem koncerten voltak a fiatalok, és nem éppen a magukhoz téréssel foglalkoztak, odahívtuk őket: gyertek a sátorhoz, mert itt lesz ez meg ez, csákókat osztogattunk irodalmi szövegekkel a megjelenteknek.

A fogadtatása milyen volt ezeknek az akcióknak?

Nagyon jó. Évről évre egyre többen jönnek, van már egy kemény mag, aki mindig felkeres bennünket. A saját szerzői estjeinket néhányan szervezzük, először ketten a színművész férjemmel kezdeményeztük, de az is egy műhellyé alakult. A Stúdió 13 nevű színházi csapat kortárs drámákat visz színpadra. Ez attól a miénk, hogy semmilyen egyesület, szervezet nem támogat bennünket, állami támogatásra sem apellálnunk. Azért lett Stúdió 13 a neve, mert nem volt hol próbálni, én egy tévés társaságnál dolgozom, s a főnökömtől kölcsön kértem a 13-as stúdiót. Erre büszke vagyok, nem csak azért, amit ott bemutatunk, hanem mert fölvállalunk egy olyan missziót, ami azt üzenheti az alkotótársaimnak, a többi művésznek: bár nincs pénz, de ez nem ok arra, hogy ne mutassuk meg azt, amit akarunk.

Egyfajta ars poeticaként értelmeztem, fel is jegyeztem egy önvallomását: „Gyermekkoromban, amikor valamiért magyarázkodni kezdtem nagyanyámnak, azt mondogatta, minél bonyolultabb a válasz, annál több benne a hazugság. (…) Mostanában inkább így gondolok rá: minél egyszerűbben fogalmazom meg a mondataimat, annál közelebb kerülhetek az igazságukhoz.” Ez azt is jelenti, hogy ha leül írni, minden tudatossá válik. Ahhoz, hogy ilyen egyszerűekké és igazakká váljanak a mondatai, sokat kell munkálnia rajtuk, avagy megindul egyfajta hömpölygés, nem tud megállni, aztán utólag újra kell kezdenie faragcsálni. Hogy működik ez?

Nagyon sokat kell dolgoznom, nagyon lassan írok. Nekem nem hömpölyögnek elő a szövegeim, nincs ilyen, hogy egyszer csak kiszakad. Vagy ha igen, abból két-három használható mondat marad a végére. Egy-egy mondaton képes vagyok napokig bíbelődni. Jól látja, abban a pillanatban, ahogy elkezdek dolgozni, tudatossá válik. Addig akarom formálni azt a mondatot, amíg vagy azt fogja félreérthetetlenül jelenteni, amit mondani akartam, vagy amíg azt nem fogja jelenteni, amit jelenteni akar. Sokszor előfordul, hogy írsz, valamit el akarsz mondani, de a mondat nem hagyja magát megerőszakolni.

Amikor a szöveg lesz úrrá a szerzőn…

Igen, és olyankor engedek neki, azok kiváltságos pillanatok egy író életében: nem így gondoltam, de tényleg, ezek lettek a legjobb részek…

2010-ben jelent meg első regénye, A húsevő a pozsonyi Kalligram Kiadónál. Mennyi időt vett igénybe ennek az rövidregénynek nevezett műnek a megírása?

Másfél év alatt készültem el vele. Abból nyolc-kilenc hónap intenzív írás volt, úgy, hogy megszűnt az idő. Leültem reggel nyolckor, és délután négykor eszmélten fel arra, hogy… szomjas vagyok. A maradék pár hónapban a javítgatás következett.

Egy fajta redukcionizmust (egyik ítészed szerint: negatív retorikát) gyakorol. – Ezt nem negatív értelemben mondom. Sokszor mozaikok, töredékek, gondolatfoszlányok, elvarratlan történetek sorakoznak. Saját tapasztalata szerint ez az írói módszer nincs hátrányára annak, hogy az egész összeálljon?

Hát… nem olvasóbarát, az biztos. Számomra örök kérdés, de gondolom, hogy nem dolgom ezt megítélni. Amikor elkezdtem írni az új regényemet, sokszor megakasztott, hogy bizonyos elvárásoknak meg kellene felelni, mert mit szólnak hozzá, ha nem áll össze belőle a „sztori”? Egy idő után azt gondoltam, el kell engednem, nem az én dolgom sem értékelni, hogy mi lett belőle, sem „előre megfontolt szándékból regényt írni”. Az én dolgom: azt csináljam, amit belülről érzek. Persze, nem lenézve a feladatot, de felvállalva azt, aki vagyok. Nagy valószínűséggel sosem fogok „nagyregényt” írni. Lineáris regényt, meg vastag könyveket sem. De hiszek abban, amit csinálok, hiszek abban, hogy akár egy bekezdésben is benne van egy történet. A beszélgetésünk elején szó esett arról, hogy nem vagyok tervezgetős típus. Szerintem nem minden ember éli lineárisan az életét. Persze, a legtöbben igen. Csodálom érte őket, megszületnek, iskolába járnak, kitalálják, hogy mik lesznek, és végigcsinálják, amit elterveztek. Ez a következetes és állhatatos élet. De van, aki nem így él, hanem mozaikokban, töredékekben. Belekezd valamibe, félbehagyja. Arrébb megy, meggondolja magát, belefásul, belebukik. Rosszul csinálta, kijavítja, ha tudja. Az én szövegeim ilyen emberekről szólnak.

A húsevőben, s aztán főleg a belőle fakadt, Egy perccel tovább című drámában egészen más jellegű váltások is vannak. Ott adott a két szereplő: egy nő és egy férfi. Beszélnek, forgatják, tépik egymást, közben arra készteti őket, hogy többször életkort, szerepet váltsanak. A nő például hol kislányként, hol érett nőként jelenik meg, sőt előjátsszák azokat a figurákat, akikről beszélnek. Így lesz a férfiból hol nagybácsi, hol mostohaapa. Ezekben a váltásokban mennyi a véletlenszerűség, mennyi a tudatos?

Ott minden tudatos. Ez volt az első dráma, amit írtam. Arra voltam kíváncsi, hogy egy prózai szöveg, ha átültetem drámába, mennyire fog működni ott. Egyébként a dráma főszereplőnője nem azonos a Húsevőjével. Az egyik egy életigenlő „húsevő”, a másik egy beteg lány, aki meg akarja gyógyítani magát, vagy próbálja megengedni, hogy meggyógyítsa valaki. De a váltások tudatosak, színpadi szempontok miatt. Mert az érdekes például, amikor egy férfiszínész el tudja játszani a férfiasság minden aspektusát. Hogy a dolog romantikus oldalát is idézzem: konkrétan a férjemnek, Gerner Csabának írtam ezt a darabot, mert abban az időben művészileg nem volt elég jól, sok könnyű darabban játszott. És annyira vágyott valamire, ami „nem könnyű”, kapott egy ilyen szerepet. Ez volt az én ajándékom…

Nem magánemberként, íróként kérdezem: mennyire kíméletlen?

Igyekszem az lenni. A szép történetekbe, a szép mondatokba, a szépelgésbe nagyon bele tud csúszni az ember. Én ez ellen próbálok menni, mert csak így látom értelmét. Nem vagyok oda a mondataimért. Simán kihúzom, ha nem tetszik. Hogyha valami értelme van, úgyis előjön még egyszer. A szövegeimhez kíméletlen vagyok, de amit meghagyok, azt nagyon tudom szeretni.

Olvasóként érzem, hogy a meghökkentő, váratlan kitörései egy sajátos dinamikát kölcsönöznek a szövegeinek. Így van ez?

Nagyon jól látja, köszönöm, hogy ennyire odafigyelt. Igen, ez is tudatos, a szövegnek, nem csak a versnek, a prózának is kell legyen ritmusa, lüktetése, nagyon odafigyelek arra, melyik mondat után melyik mondatnak kell következnie. Ilyen szempontból nagyon hidegen, ha úgy tetszik, cinikusan tudom módolni a mondatokat.

Egyfajta boszorkánypraktika, amit művel… Az ember a kezébe veszi, aha, ez egy kis könyv, együltömben végigolvasom…

Egyéjszakás kaland…

…közben rájövök, hogy talán pontosan ezek a kitörések, szövegelemek, furcsán viselkednek, egyrészt előkészítenek későbbi dolgokat, másrészt visszarúgnak az előző mondatokra, gondolatokra is. Uram bocsá’, arra kényszerítik a nyájas olvasót, hogy újra kezébe vegye a könyvet, s ha nem is az egészet, egy bizonyos tömbjét újraolvassa.

Szerintem én alapvetően ilyen vagyok, ez is a célom. A magánéletemben nem szeretek fecsegni, beszélni nagyon, de fecsegni nem. Azt meg kifejezetten rosszul viselem, ha nem figyelnek rám, mindig kihisztizem, hogy rám kelljen figyelni. Figyeljenek oda arra, amit írok, de nem akarom, hogy raboljuk egymás idejét. Sem az író az olvasóét, sem fordítva. Amit elhallgatok, azt úgy is tudhatod, a sztoriról minek annyit beszélni.

A drámájában – amiben eléggé el nem ítélhető módon benne vannak a saját magától kölcsönzött vendégszövegei is – túl azon, hogy született egy alapszöveg, amit a színészeknek kell elmondaniuk, számomra nagyon érdekes, hogy vérbeli színházi emberként, olyan eszközökkel is él, amelyek dramaturgiailag sajátságos helyzeteket teremtenek. Ha valamit el akarsz kezdeni, ahhoz nem kell díszlet, krétával rajzoltat egy kört, vagy két párhuzamos vonalat húzat a szereplőivel, és annak nagyon fontos funkciója kerekedik, máris előáll az új helyzet. Hogy is van ez?

Ahogy a beszélgetésünk elején mondtam, én azt gondolom, az írás, az szakma is. Ugyanígy a drámaírás is az. Jó, ha többféle szempontnak megfelel egy drámaíró ezekben az ínséges időkben. A kreativitásomat az is segíti, ha nem azonnal olyan drámát akarok írni, amihez tízezer török katona kell, hanem leegyszerűsítem. Nem a színpadi eszközök játszanak, hanem az emberek. Igenis, ahhoz, hogy egy folyópartot megjelenítsünk egy drámában, elég lerajzolni, mert a többi megint a néző dolga. Mindannyian tudjuk, hogy milyen egy folyó, akkor minek odahozni?

Emlegette a második regényét. Milyen állapotban van, egyáltalán mi légyen ez a Tallér-opus?

A kiadónál van, a Könyvhétre fog megjelenni. Az a címe, hogy Lehetek én is. A húsevőnek az volt a műfaji meghatározása, hogy rövidregény, ennek pedig panelregény. Alapvetően egy napló, egy női beszélő naplója. Aki azt várja, hogy ennek a nőnek az élete fog kikerekedni a regény végére, az csalódni fog. Számtalan történet van benne. Létezik egy világban, nem lineárisan ír, hanem körbe néz, és amit lát, arról beszél. Kicsit jobban szeretem, mint A húsevőt. Mert az nagyon én voltam, ebben pedig többféle női sors van jelen.

Miért nevezi panelregénynek?

Azért mert a nő olyan lakásban lakik, amelyiknek a kilátása egy panelházra szolgál. Mindenkire csak félig lát rá, hiszen a beton eltakarja. És kitalálja a történetüket azoknak, akiket lát. Egyrészről ezért panelregény, másrészről pedig azért, mert aki végigolvassa, az panelekből tudja összerakni a történeteket.

Az előbb már kijelentette: nem tervez előre, mégis megkérdem: mi foglalkoztatja a második regényed megírása óta?

Szeretném ennek a Lehetek én is-nek a drámai változatát megírni. Több mint egyharmada már kész is. Meg aztán van egy szereplője ennek az új könyvemnek, Eilethüia a művészneve. Egy tizenhat éves, falusi kislányról van szó. Az ő története elindul ebben a regényben, de úgy megszerettem, annyira életre kelt, hogy az ő történetét tovább kutatom.

Beszélgetésünket a családdal kezdtük, fejezzük is be a családdal. Gondolom, a férje nemcsak figyeli a dolgait, hanem gyakran részt is vesz bennük. A gyermekei hogyan viszonyulnak az életformájához, mindahhoz, amit elkövet?

A gyerekek mindig az életkoruknak megfelelően viszonyulnak. Négyéves korában a kislányom egyszer odahozta a perselyét, amiben kétforintosokat gyűjtött, és azt mondta: anya, itt van ötezer dollár, neked adom, ha soha többé nem írsz! Most, hétévesen meg kijelentette: elegem van belőled, hogy te vagy írsz, vagy tanulsz, miért nem tudsz olyan lenni, mint egy normális nő, aki nem csinál semmit? A kisfiam tizenkét éves, most színész akar lenni, meg rendező, meg író. Imád olvasni, mindent elolvas, amit csak lehet. Õ a szememre szokta hányni: anya, miért írsz olyanokat, amiket én még nem olvashatok?

Fotók: Szűcs László