Az útnak még csak a felénél tartunk

A székelyföldi fürdőváros polgármestereként három mandátum van mögötte, a gazdasági szakember az RMDSZ Székelyföldi Önkormányzati Tanácsának is az elnöke. Versenyszellemet szeretne meghonosítani az önkormányzatok között, illetve azt, hogy a helyi adók legnagyobb része visszajusson ahhoz a településhez, amely azt kitermelte. PÉTER FERENCCEL Domján Levente beszélgetett az Erdélyi Riport 2012/9. számában.

Kereken húsz éve tartották az első szabad helyhatósági választásokat. Húsz év távlatában hogyan látja, a várakozásokhoz képest miként alakult az önkormányzatok helyzete, illetve az önkormányzatiság szerepe?

Óriásit változott. Ha visszagondolunk arra, hogy mi volt két évtizeddel ezelőtt, és megnézzük, mi van ma, ég és föld a különbség. Én ugyan csak 12 éve, 2000-től dolgozom az önkormányzatnál, de azt látom, hogy ez alatt a 12 év alatt is milyen változások voltak. Mielőtt polgármester lettem volna, az 1990-es évek közepén szinte semmi hatásköre nem volt az önkormányzatnak, tehát nem is lehetett önkormányzásról beszélni. Még ma is gyakran idézőjelbe téve emlegetjük az „önkormányzat” és az „önkormányzatiság” fogalmakat, mert még rengeteget kell dolgozni, rengeteg eredményt kell még felmutatni ezen a területen ahhoz, hogy valóban önkormányzatiságról beszélhessünk. De kezdjük az elejétől, hisz a kinevezett polgármestertől – merthogy ilyen is volt – a választott polgármesterig is van egy nagy távolság. Ahhoz, hogy választott testülettel dolgozhassunk, ismét nagy lépést kellett tenni. De mint már utaltam rá, nagy változások történtek a választott polgármesterek és testületek hatáskörében is. Említhetem a 215-ös közigazgatási, helyhatósági törvényt, amely bizonyos szerepek és hatáskörök leszögezése révén a helyi autonómia megfogalmazásának az alapja. Ez már eleve óriási előrelépés. Persze, nem lehetünk elégedettek, hisz ha a mai állapotokat azzal akarjuk összehasonlítani, ahová szeretnénk eljutni, akkor úgy hiszem, ennek az útnak még csak a felénél tartunk. Ha azokat a példákat veszem alapul, amelyek Svájcban, Ausztriában, Németországban helyi szinten működnek és működőképesek, akkor sajnos azt kell lássuk, hogy még mindig óriási távolság van köztünk és köztük.

Milyen értelemben?

Például a versenyszellem tekintetében. El kell érnünk, hogy a települések között egy versenyszerű önkormányzatiság uralkodjon. Akár a vállalkozásokat, az önkormányzatokat is versenyhelyzetbe kell hozni, hisz mindenki minél többet dolgozik, annál több van. Motiválni kell az önkormányzatokat, hogy próbáljanak úgy gondolkodni, úgy beruházni, hogy a jövőre nézve egyre több eredményt tudjanak elérni. Jelenleg viszont nem így állunk, hisz ha csak az adózási rendszerről beszélünk, akkor az önkormányzatnak csak a helyi adókból – a telek-, ingatlan- és járműadóból – származó bevételek maradnak meg, valamint azok az illetékek, amelyeket különböző igazolások, engedélyek kiadásáért kér el az önkormányzat. Emellett az állam visszautalja az önkormányzatokhoz a jövedelemadónak – tehát amit a bérek után fizetnek – a 40,5 százalékát, valamint az áfából visszaosztott bizonyos összegeket a tanárok fizetésére, illetve a szociális háló biztosítására. Pillanatnyilag ezek azok az adóbevételek, amelyek befolynak egy önkormányzathoz. Ha viszont hosszú távon gondolkodunk, az ideális az lenne, ha egy településnek az ott kitermelt összadóbevételekből egy bizonyos százalék kötelező módon járna. Nyilvánvaló, hogy az adóbevételek bizonyos százalékát az államra és az állami feladatok ellátásra is fordítani kell, de ha a törvények ebbe az irányba mozdulnának el – azazhogy igenis minden település kapja vissza egy bizonyos százalékát a megtermelt adójának –, akkor máris versenyhelyzetet lehetne teremteni az önkormányzatok között, és akkor talán elérnénk az ideálisabb helyzetet. Azért mondom mindezeket, mert látom, mennyire jól működnek az osztrák, svájci, illetve német régiók önkormányzatai. Ahol látszik ez a versenyhelyzet, ott önkormányzati szinten is úgy gondolkodnak, akár egy vállalkozó. Az önkormányzat tehát amellett, hogy ellátja azokat a feladatait, amelyek a szociális, egészségügyi és oktatási rendszer fenntartásához kötődnek, jövedelemhozó beruházásai révén próbál plusz pénzhez is jutni. Az lenne az ideális helyzet, ha ezt hosszú távon el tudnánk érni. Ettől még messze állunk, hisz az önkormányzatok több mint 90 százaléka saját jövedelméből alig keres, kap annyit, hogy éppen csak megélhessen. A beruházásai nagy hányadát így a kormányprogramokból, fejlesztési programokból vagy valamilyen európai uniós programokból tudja megpályázni. Véleményem szerint ez nem a legjobb dolog. A megyei és a helyi önkormányzatoknak sokkal több pénzt kellene leosztani ahhoz, hogy egy hosszú távú stratégiát tudjanak felépíteni. Akkor tudnánk beszéli igazán önkormányzatról, akkor beszélhetnénk helyi pénzügyi autonómiáról, amikor egy polgármester valóban településmenedzser lehet, aki hosszú távon tervez, és tudja azt, hogy jövőre, ot vagy tíz év múlva milyen pénzekre számíthat, ha kölcsönt vesz fel, azt milyen összegben teheti, és így akár többéves távlatban is tervezhet.

E tekintetben a Bukaresttől való pénzügyi függőség az elmúlt húsz év alatt nem sokat változott?

Változni változott, de továbbra is erős maradt. Maros megye például 44 százalékát kapja vissza a befizetett adóinak. Én ezt nagyon kevésnek vélem, különösen ha különböző osztrák régiókhoz hasonlítom, ahol ez a hányad meghaladja a 90 százalékot is.

És Szováta város a saját bevételeiből el tudja magát tartani?

Szováta hála Istennek el tudja magát tartani. Viszont igényeihez képest ez kevés. Ehhez kapcsolódó érdekesség, és ugyancsak az önkormányzatiság hiányára utal, a költségvetést kiegészítő összegek kiszámítása. A pénzügyi igazgatóságok ugyanis, amikor ezt számítják, egy olyan képletet használnak, amelyben az egyik fontos szám a belterület és helyi lakosok száma. A helyi lakosokba nem számítják bele például a turistákat. Ellenben egy Szovátához hasonló turisztikai jellegű városnak a tízezer lakosán felül még van tízezer turistája. Viszont a pénzleosztáskor csak a helyi lakosokkal számolnak, és ez a turisztikai településekkel szemben óriási igazságtalansághoz vezet. Hisz mindannyian tudjuk, ahhoz, hogy a turista jól érezze magát, a köztereket sokkal igényesebben kell kialakítani, a szállítást, a városi infrastruktúrát fokozottabban kell rendben tartani. Ehhez sokkal több pénz kellene, mint amit a stabil lakosság száma szerint kap a város. Természetesen nagyon sok tennivaló van még annak a koncepciónak a megvalósításában, hogy a települések önfenntartóak legyenek, és a kisebb központi elvonás révén motivációt kapjanak a mindinkább településmenedzser szemléletű vezetésre, bevételtermelésre. Szováta esete persze különleges, mert az elmúlt időszak pályázati munkája és a pályázatok megvalósítása révén a település szállítási infrastruktúrája teljesen rendbe lett hozva. Tavaly annyi turista kereste fel a településünket, hogy majdnem elértük maximális kapacitásainkat, már nem volt hová fogadni. Ha ez így halad tovább, akkor még Szováta esete is lehet sikertörténet. Csak ehhez rengeteg uniós pályázatot kellett megpályázni és megnyerni, és meg is valósítani. Saját költségből még a pályázatokhoz szükséges önrészt sem tudtuk fedezni, arra nekünk is kölcsönt kellett felvennünk. A további pályázatainkhoz szintén csak kölcsönnel tudjuk majd az önrészt előteremteni, esetleg kormányzati vagy megyei tanácsi segítséggel. Ahhoz, hogy egy település ma fejlődjön, kormányszinten minimum ezeket kellene kiszámítani: mi a minimális igénye ahhoz, hogy a szállítási, oktatási, egészségügyi infrastruktúráját fenn tudja tartani; mekkora az a minimális összeg, amellyel egy településnek kötelező módon rendelkeznie kell feladatai ellátására. Innen kellene kiindulni a pénzügyi elosztás kiszámításakor. Azontúl el kell készíteni azokat a megyei és régiós stratégiákat, melyek részletesen bemutatják, feltárják, hogy a településeknek milyen területen milyen gazdasági potenciáljuk van. Ha ennek alapján történne a pénzelosztás, teljesen más hangsúlyt kaphatnának mind a megyei, mind az országos fejlesztések. Egy turisztikai települést nem lehet teljesen magára hagyni, mert megbénítasz vele egy iparágat.

Ha már turizmusról van szó, egy Szováta kaliberű városnak, vagy önnek mint polgármesternek milyen beleszólása van a minisztériumi szinten kidolgozott turisztikai stratégiába? Mennyire veszik figyelembe az elvárásaikat, tapasztalataikat?

Az utóbbi esetben – a Romániára kidolgozott gyógyászati stratégia kapcsán – nagyon pozitív volt a minisztérium visszajelzése és maga az egész munkafolyamat is. A stratégiát készítő francia csoport elnöke és alelnöke személyesen jött el Szovátára, és nézte meg, beszéltük át a településünk által biztosítható lehetőségeket. Talán ennek is köszönhetően szerepel Szováta első helyeken a romániai idegenforgalomban. Ebben az esetben valóban óriási gondot fordítottak arra, hogy megkeressék a településeket, és figyelmesen végighallgassák, honnan indultunk, hol állunk, és hová szeretnénk jutni, melyek azok a lépcsőfokok, amelyeken lépésről lépésre feljebb kell jutnunk. Ez a mi esetünkben be is került a stratégiába, így nagyon kedvező is a véleményem erről. De nem minden esetben történik ez így. Nagyon sokszor Bukarestben megíródik egy stratégia, anélkül hogy a helyszínről elkérnék az információkat, ennek következményeként pedig olyan általános stratégiák születnek, amikben nincsenek úgy képviselve a helyi érdekek, mint ahogy kellene. Persze a jövő kapcsán lehet beszélgetni modern turizmusról, de ennek van egy nagyon fontos feltétele is, mégpedig a turistát ide kell hozni valahogy. A turista márpedig egy országos fejlett infrastruktúra nélkül nem fog idejönni. Az érdeklődőknek csupán egy hányaduk fog idejönni, de a tömegturizmus elmarad. Nagyon fontos tehát az is, hogy a szállítási infrastruktúra hogyan fog kiépülni. Amíg nincsenek autópályáink, modern repülőtereink, addig hiába várjuk a nagyszámú külföldi turistát, mert nem fog idejönni. Egy némettől nem lehet elvárni, hogy miután autóval a sztrádán eljött Debrecenig, onnan még újabb hat-hét órát utazzon Szovátáig; senki nem is fogja ezt megtenni. Alapozni ilyen körülmények között csak a belföldi látogatókra lehet. A fontossági sorrend kapcsán ezért mindig elmondjuk, hogy a turisztikai stratégiában mi kiépítjük a városi vagy a megyei részt, kiépítjük a régiós stratégiát is, de ahhoz, hogy sikeresek legyünk, az országnak is el kell végeznie a feladatait, ki kell építenie azt az országos infrastruktúrát, amivel a turistát ide is tudjuk hozni.

Szováta nagyon sokat változott az elmúlt három-négy év alatt. Mi az, amivel elégedett, s mi az, ami a következő mandátumra is átnyúlik, amit tovább kell vinni?

A ma eredményként elkönyvelhető beruházások sem tegnap kezdődtek, hanem még a 2000-es évek elején. Ha helyi erő nincsen, akkor a fejlesztésekre pályázati lehetőségeket, uniós programokat kell keresni. Mindig a föld alól indulunk ki: csatornázunk, ivóvíz-, földgáz- és villanyhálózatot fektetünk, azután rendezhetünk, aszfaltozhatunk. Az utak, a járdák, a sétányok és a parkok mára rendben vannak. Ezeket sikerült megvalósítani Szovátán. Most jön a többi rész. A Medve-tó ugyanis szenzációs lehetőség, ott vannak a szállodák, ott vannak az éttermek, de az ideérkezőnek ahhoz hogy valóban jól érezze magát, programra is szüksége van. A vendég nemcsak fürödni szeret, hanem szeret sétálni, látni, szórakozni is. Ha nagyszámú turista van, ott már a legkülönfélébb igények is megjelennek. Erre kell még jobban ráépülni. Az elkövetkező hónapokban például a Tivoli felé, a Medve-tó fölött átadunk egy édesvizű ifjúsági tavat, ahol fürdési, csónakázási lehetőség is lesz. Az ehhez hasonló lehetőségeket folyamatosan igyekszünk bővíteni azért, hogy a turista azokban a szabad órákban, esős napokon is jól tudja magát érezni, amikor épp nincs fürdési lehetősége. Természetesen vannak elképzeléseink mind a nyári, mind a téli turizmusra; utóbbi kapcsán fontos lenne bővíteni a sípálya-rendszert, kellene egy kisebb aquaparkot is építeni, ahol nemcsak az idősek, hanem a fiatalok is megtalálják a helyüket. A Szovátára érkező tömeg nagy része gyógyulni vágyik, ám nyáron jelentősen megnő az elsősorban szórakozni vágyó vendégek száma is. Ehhez kapcsolódóan óriási gond, hogyan válasszuk szét a két tábort, hisz a gyógyulni vágyó a csendet szereti, a szórakozni vágyó viszont a zenét, a zajt kedveli. Ezt úgy összehangolni, hogy a két igény egymás zavarása nélkül is meglegyen egymással, nem könnyű dolog. Ezt az ellentétet a város különböző pontjain kialakítandó szórakozóhelyekkel, kikapcsolódási lehetőségekkel próbáljuk áthidalni, ezek szabályosan elszívják a jelenlegi fürdőhelyről a szórakozni vágyókat, a város fürdőhely részét pedig miliőjében igyekszünk a gyógyulni vágyók számára fenntartani.