Az Úr talán nagyobb szolgálatra kíván elhívni

2010. 10. 19. 13:46
Ünnepélyes eskütétele óta nyolc hónap telt el. Mit jelentett az Ön számára ennek a rövid, de „tényleges” püspöki szolgálatnak a kezdete?

A beiktatásom hatalmas lelki élmény volt. Belegondoltam abba, hogy még jó néhányan körülöttem joggal elérhették volna ezt a tisztességet, „mégis én vagyok”, aki betöltöm, akkor éreztem át igazán, hogy mit jelent Isten nagy szeretete, nagy kegyelme, ami felülről éppen az én irányomba fordult. Alkalmat adott egy néhány napos „lelkigyakorlatra”: nézzek szembe azzal, hogy ez miért is történt így. A leglényegesebb felismerés: rájöttem, hogy az Úristen talán ezzel még nagyobb alázatosságra és még nagyobb szolgálatra kíván elhívni. Rájöttem: ennek a szolgálatnak kell ténylegesen odaállítania a Krisztus keresztje alá. Tehát nem valamilyen viselkedés- avagy magatartás-változtatásról van szó, hanem arról, hogy a Kereszt alatt lenni, annak, aki vagyok, és ebből a helyzetből elfogadnom azt az állapotot, amibe kerültem. Nagy lelki élmény volt, és utána következtek a feladatok, amelyeket frissen fölvállaltam, vagy amelyeket folytatni kell.

Mik voltak az átmeneti időszak legfontosabb kezdeményezései?

Az egyház tanítói-nevelői funkcióját elsődlegesnek tekintem. Apróbb-nagyobb lépésekkel haladnunk kell afelé, hogy a felekezeti oktatás belekerüljön abba a mederbe, amelyikben volt, ezt a medret kell bővíteni és szélesítni erőnk szerint. Fontos eredmény, hogy a szatmárnémeti iskolánk visszakerült az eredeti ingatlanunkba. Az évnyitó napján volt a hálaadás alkalma, amikor hangsúlyoztam, hogy ez nem valamilyen önfeledt örömre késztet bennünket, hanem arra, hogy nagyobb felelősséggel és kötelességtudással tanuljunk és tanítsunk.
De hadd beszéljek arról, ami egészen új javaslat: az egyház egészségügy-missziója. Egyesek felhánytorgatták, hogy az egyház megint felvállal egy többletterhet, amire nincs pénze; mások teológiai oldalról kérdőjelezték meg: miért vállaljuk fel ezt a pluszfeladatot, amikor az egyháznak megvan a maga precízen megszabott feladatköre. Mindig is hangsúlyoztam, hogy valóban az Ige teológiáját tartom a leglényegesebbnek. Azt, amit a reformátorok annak idején hirdettek, hogy az Ige a központ, s minden egyebet az igehirdetésből kell leágaztatni. Kigondoltam azt a gyakorlati kérdést, hogy az igehirdetésből kilépve kell ezt a missziót felvállalni. Jézus, amikor áldozócsütörtökön elment a tanítványok szeme láttán, akkor azt mondta, hogy… ott vannak a betegek, gyógyítsátok őket. Ez ma nem a lelkész feladata, hiszen ő nem ért hozzá, hanem az orvosé. Azt hiszem, hogy itt, a Partiumban, Erdélyben a magyar emberek legnagyobb problémája, hogy igen-igen kiszolgáltatottak egészségügyi szempontból. Az orvosok azzal kínlódnak, hogy nem tudnak előrelépni, az egyház azzal, hogy mit tud ilyen helyzetben, akár lelkigondozói szinten is nyújtani a betegeknek. Éppen ezért Krisztus szava nyomán ennek a két intézménynek egymás mellé kell állnia, egymást kiegészítve, egymást támogatva kell lépnie ezen a területen. Már sokan álltak az ügy mellé. Elsősorban az orvosoktól kaptam pozitív visszajelzést: végre, valami új! Tudják, hogy az egyház – tekintélye, kapcsolatai révén – könnyebben kap Nyugat-Európából, sőt az óceánon túlról is segítséget, de valóban látnak benne alternatívát, kiegészítő lehetőséget. Hogy megnyugtassam az aggályoskodókat: ez az egyháznak nem kerül külön összegbe, hiszen az elgondolás kiegészült azzal, hogy létre kell hoznunk egy betegbiztosítási rendszert, egy egészségbiztosítási keretet, amely nem külön egyházi intézmény lenne, hanem egy bank bevonásával, menedzselésével, precizitásával és kontrolljával kialakított és működtetett, átlátható, naprakész rendszer. Kezdetben, amíg kialakulnak a dolgok, a betegeinket baráti intézményekbe vinnénk át, olyanokhoz, akikkel már jó kapcsolatunk van, ilyen a debreceni Klinika vagy a Segítő Jobb, s utána, amikor létre tudjuk hozni a kórházunkat, ezek a baráti intézmények a szakembereiket küldenék el. Itt megteremtenők a személyi, műszerezettségi és egyéb feltételeket, amelyek alapján az egészségmisszió elindulna. Nemcsak a betegek részére volna fontos az intézmény, hiszen lehetőséget teremtene a fiatal orvosok képzésére, idősebbek továbbképzésére is. Semmi akadálya nincs, hogy nálunk is beindulhasson mindaz, ami Nyugaton már évtizedek óta működik.

Tudna egy-két konkrétabb dolgot is mondani a terv megvalósításával kapcsolatban? Mikor indulhatna be ez az intézmény?

A Segítő Jobb és a Királyhágómelléki Egyházkerület képviselői kidolgoztak egy tervezetet, s ezt a magyar kormány előreláthatólag novemberben fogja tárgyalni. Elgondolásunk szerint a magyar kormányt kellene „helyzetbe hozni”, hiszen felfigyeltünk mindarra, amit indulásának pillanatában megfogalmazott az egységes Kárpát-medencei magyarságpolitikáról. Ami azt jelenti, hogy a Kárpát-medencei magyarság problémáit is egységesen fogja kezelni: egységes oktatáspolitikát, egységes egészségpolitikát szándékszik létrehozni. Azt hiszem, és megerősítést is kaptam arra nézve, hogy ez a gondolat, amit én megfogalmaztam a beiktatásom alkalmával, találkozik az új kormány szándékaival, céljaival. A megvalósítást megkönnyítendő megpróbáljuk az infrastruktúránkat, intézményhálózatunkat a rendelkezésre bocsátani, illetve az erdélyi orvostársadalommal ápolt kapcsolatainkat is hasznosítani. A Keresztény Orvosok Szövetségének konferenciáján is napirendre tűzték ezt a kérdést, pozitívan fogadta az erdélyi orvostársadalom a kezdeményezésünket. Megígérték, hogy teljes mellszélességgel az ügy mellé állnak, segítenek a megvalósításában. Magyarországról is már több orvos felajánlotta a tudását, azt is, hogy hozza a műszereit.
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Kolozsváron 1932-től az államosításig, 1949-ig működött a Református Kórház, tehát egy történelmi minta is lebeg előttünk. Viszont mi nem vállalnánk fel akármilyen pászmát a gyógyászat terén, hanem olyat, amit a nagyváradi kórházak nem képesek lefedni. A miénk szakmailag is komplementer intézmény lenne, például katéteres szívműtéteket végeznének benne, vagy gyermek-nőgyógyászati tevékenységet. Nem titok, hogy Nagyváradról, Szatmárnémetiből átjárnak az asszonyok Berettyóújfaluba, Mátészalkára szülni. Mi miért ne tudnánk olyan szülészetet létrehozni, ahová a kismamák szívesen jönnének, ahol emberszámba vennék őket?

Javaslom, térjünk rá az egyház belső helyzetére. Az egyházkerület jelenleg körülbelül hány hívét tartja számon?

Kimutatásaink szerint mintegy 180 ezer hívünk van, de még tudunk körülbelül százezerről, akik elkallódtak. Tehát a lélekszám durván megközelíti a háromszázezret. 283 anyaegyházközségünk van, és hála Istennek, már mindegyiknek van lelkésze.

Ezek szerint az egészen kicsi gyülekezeteknek is van már pásztoruk, sőt, néhány szórványlelkész is szolgál a kerületben. Hogyan tudnak gondoskodni a kis lélekszámú egyházközségekben fungálók és családjuk megélhetéséről?

Körülbelül hatvan szórványunk van, húsz, részint nagyobb gyülekezetből beszolgáló lelkész gondozásában. Minden kicsi gyülekezetben élő lelkipásztornak megvan a kongruája, az állam által biztosított fizetés, amiből, ugye, most a huszonöt százalékot levonják. Ezeknek az apró közösségeknek valóban az a nagy gondjuk, hogy bár jobban megbecsülik a papot, nagyobb az áldozatvállalási készség, ennek ellenére a lelkésztársaink nem tudják fölvenni az őket megillető fizetést. Ezeket a gondokat úgy próbáltuk orvosolni, hogy igyekeztünk támogatni az egyházmegyei szintű kezdeményezéseket. Ugyanis az egyházmegyék létrehozták az úgynevezett szórványalapokat. A jobb helyzetben lévő lelkipásztorok a saját kongruájukból gyűjtik össze azokat az összegeket, melyekkel a kisjövedelműek fizetését kiegészíthetik. Másrészt igyekezünk az érintett gyülekezeteket különböző pályázati lehetőségekhez juttatni. Éppen most jutottunk meglehetősen előrehaladott fázisba egy úgynevezett határon átívelő pályázatnak a lebonyolításában. Nevezetesen itt, Biharban tizenöt olyan gyülekezetet igyekszünk megcélozni, ahol az emberek akarnak valamit kezdeni önmagukkal. A pályázatkiírást a Királyhágómelléki Egyházkerület a Hajdú-Bihar megyei önkormányzattal karöltve nyerte meg. Most folynak a felmérések, várjuk ennek a tizenöt gyülekezetnek a jelentkezését, hogy közöljék: mi a fontos a saját közösségükön belül, mi az, amit meg lehetne építeni vagy létre lehetne hozni. A Partium két megyét leszámítva mind határ menti övezet. Ilyen, határokon átnyúló kisrégiós pályázatokkal a határ mindkét oldalán lehetne segíteni.
Júniusban az amerikai Grand Rapids városában megalakult a Református Egyházak Világközössége. Az ülés alkalmával sikerült a német és a svájci egyházak vezetőivel tárgyalnom. Meghívást kaptam mindkét országba. Elmondtam nekik, hogy úgy tekintsenek reánk, mint egy egyházkerületben a szórványra. Mi vagyunk a gyérülő „protestáns vég”, hiszen Erdélytől keletre már az ortodox világ kezdődik. S ha ők komolyan gondolják, hogy a református világot védeni kell, akkor legyenek szívesek a végekhez egy kicsit jobban odafordulni. Nagy örömömre szolgált, hogy mindkét egyház vezetői, a német Peter Bukowski, illetve a svájci Gottfried Locker elfogadták az általam kifejtett „egyház-filozófiát”, a nagy közösség, a nagy összefogás kezdeményezőinek felelősséget kell érezniük irántunk is, nagyobb figyelmet szentelni a mi gondjainkra a „végeken”.

Nemrégiben lezajlottak az egyházmegyei szintű választások. Mennyire kapott lehetőséget a lelkésztársadalom fiatalabb fele az egyházi közéletben való nagyobb részvételre?

Két egyházmegyében is közgyűlési határozattal járt együtt az esperesválasztás, ugyanis ott az esélyes jelöltek annyira fiatalok voltak, hogy nem töltötték még be a kötelező tízéves lelkészi szolgálatot. Az aradi és az érmelléki egyházmegyének az élére – az egyházkerületi közgyűlés jóváhagyásával – két olyan lelkész került, akinek még egy-egy éve hiányzott a szolgálati időből. De Zilahon, Szilágysomlyón és Temesváron is még mindig fiatalnak számító esperesünk van. A többi négy egyházmegyében idősebb, tapasztalt lelkészek maradtak, kerültek tisztségbe. Örömmel tapasztaltam, hogy az egyházkerületi, illetve a zsinati jelölések rendjén is megmaradt ez a korosztályok közötti egyensúly. Ez a folyamat érvényes a világi tisztségviselők esetében is.

A választási szabályzatban van egy olyan kitétel, mely szerint „egyházi tisztségekre nem jelölhetők azok, akik a kommunista diktatúra idején, valamint napjainkban nyilvánvalóan egyházunk kárára jártak el”. Ki lettek-e szűrve azok, akik ellen ilyen jellegű kifogások merültek fel?

Igen, mégpedig úgy, hogy a jelölések megtörténtével két hét adatott arra, hogy bárki, aki a református egyház választói névjegyzékében szerepel, fellebbezhessen a jelöltek személyét illetően. Ezt követően a választási bizottság minden, a fellebbező, illetve a kifogásolt részéről felsorakoztatott dokumentumot egybevetett. Ez elég hosszadalmas, bonyolult procedúra volt. Éppen ennek az eljárásnak a kapcsán merült fel az a kérdés, hogy kik voltak azok, akik valóban kiszolgálták a kommunista rendszert, vagy kik azok, akik esetleg más természetű dolog, például erkölcsi vétség miatt nem jelölhetők. Ennek a szabályzatnak az alapján dolgozik a választási bizottság, melybe minden egyházmegye két-két tagot és egy póttagot küld. A grémium nagyon komolyan látta el a feladatát, lefolytatta a vizsgálatot, s annak alapján hozta meg a határozatot.

Van egy nem kizáró, hanem ajánló jellegű kitétel is a szabályzatban, mely szerint nem ajánlatos „a szektás irányt képviselő egyháztagok jelölése”. A szövegben, zárójelben, három-négy ilyen „képződmény” soroltatik fel, élen a CE Szövetséggel. Ugyanakkor a szabályzat első szakasza egyrészt „az egyház minden választó tagjának biztosítja a lelkiismerete szerint való jelölést”, másrészt „a titkos jelölések biztosítani kívánják a választás titkos jellegéből adódó teljes lelkiismereti szabadságot”. Nincs mindebben súlyos ellentmondás?

Igen, ez a kérdés önmagában tartalmaz egy ellentmondást, ugyanis sem a szabályzat, sem a kánon nem fogalmazhat feltételesen vagy félreérthető módon. Amikor ezek a kérdések felvetődtek, emlékeztettem az idevonatkozó szabályokra: bármilyen szabályzatot, kánont módosítani csak úgy lehet, hogy az illetékes testülethez fordulunk. Még az első igazgatótanácsi ülésünk alkalmával megfogalmaztam: itt van az ideje annak, hogy terjesszék fel az esetleges kifogásokat a választói bizottság, illetve a július 3-án megtartandó egyházkerületi közgyűlés elé. Hiszen ez az a fórum, amelyik a kerületre vonatkozó szabályzatokat módosíthatja. Kisebb horderejű módosító javaslatok érkeztek, de az „egyházidegenség” kérdésének vonatkozásában nem. Ezt megelőzően a CE Szövetség két prominens tagjának javasoltam, hogy fektessék le írásban a kifogásaikat, a módosító javaslataikat, mert a közgyűlés csak ilyen formában foglalkozhat érdemben a kérdéssel. Azt gondoltam, hogy mivel érintettek, ezt a lépést meg is fogják tenni. Megtették, de csak a közgyűlés után. A következő közgyűlésen napirendre fog kerülni, de hogy az októberi választások előtt nem tárgyaltuk meg, és nem történt módosítás, az ennek a késedelemnek tudható be. Egyébként az egyházmegyék vezetésében is jelen vannak, a most tisztségre jelöltek között is van „listavezető” közülük.

Újraválasztása esetén van-e már elképzelése arról, hogy miként lehet mindenki számára megnyugtatóan rendezni az egyház és a CE viszonyát?

Én már egy esztendővel ezelőtt is elmondtam, hogy a Krisztusért és Egyházáért Szövetséget olyan egyház-testrésznek látom, amely arra vár, hogy szervesebben integrálódjon. Az egy másik kérdés, hogy van, amiben a CE külön gondolkodik, van, amikor másképpen fogalmazza meg magát, van, amikor a nagy többségre nézve megdöbbentő dolgokat mond ki, de folytatni kell a párbeszédet. Véleményem szerint két lényeges dolog közül az egyik már meg is oldódott. Mi úgy képzeltük el a CE közösséget, mint a többi, 283 gyülekezetet, amelyik önálló személyiséggel rendelkezik. A szövetség önállóságát, a függetlenségét, amiről annyit beszélnek, biztosítanánk számukra. Azonban mivel az úgynevezett gyámintézményeknek, az egyházmegyéknek, egyházkerületnek kötelezettsége a törvényesség biztosítása, a törvényességi ellenőrzés, akkor ez a kötelezettségünk megvan a CE-re nézve is. A felügyeleti jog kérdése mindig felborzolta az idegeket. Arra gondoltak, hogy Damoklész kardjaként lebeg a fejük fölött, állandó ellenőrzést jelent. Szerintem, aki követi a mi tevékenységünket, láthatja – és én most az utolsó három évről beszélek –, hogy a gyülekezeteken csupán a törvényességet kértük számon, ha baj volt egy-egy gyülekezetben, azt megpróbáltuk testvéri módon kezelni. Tartottunk néhány vizitációt, amellyel csupán az volt a célunk, hogy olyan gyülekezetekbe is látogassunk el, ahol semmi gond nem volt, csak mentünk, hogy lássák, az egyház vezetőségének egy ilyen feladata is van: barátkozni megy, ismerkedni, kérdéseket felvetni, ötleteket begyűjteni, vagy megoldásokat találni. Ha mást nem, összehozunk egy testvér-gyülekezeti kapcsolatot, vagy a pályázatkiírásokban segítünk. Nagyon jóízűek voltak ezek a vizitációk, hiszen meglátták, hogy tényleg nem „tűzoltásra” megyünk.
Visszatérve a CE-re, kérdés, hogy a szövetség elismeri-e, hogy a református egyház kebelén létrejött missziói társaság, vagy sem. A szövetség bejegyzési okiratában viszont ez nem szerepel. Ez még függőben lévő kérdés, nekik kell megoldaniuk, hogy az alapító okiratot át tudják írni: a református egyház kebelén létrejött, a református egyházat szolgáló egyesületről van szó. A CE igyekszik az úgynevezett ökumenikus felekezetköziségnek nagyobb érvényt szerezni. Ebbe az is beleférhet, hogy nemcsak anyanyelven, hanem más nyelven is lehet prédikálni, holott mi azt mondjuk, amíg lehet, a magyar nyelvet nem szabad hagynunk háttérbe szorulni az egyházban. Vannak olyan problémák, amelyeket a „szigorúbb” céések nem tudnak igazán elfogadni. Ez nemcsak az utóbbi húsz évnek az ellenállása, a harminc-negyven évvel ezelőtti dolgok is hordoztak egyfajta egyház–CE közötti feszültséget.

Egy hat évre megválasztott püspöknek már lesz „ideje” arra, hogy az egyházfegyelmet hatékonyabban felügyelje. Ugyanakkor a lelkészek lelkigondozása is felmerül, hiszen válságba kerülhetnek emberek, akár szenvedélybetegségbe sodródhatnak, avagy zilált családi körülmények közé, akár a lelkész és a gyülekezet között, akármelyiknek vagy mindkettőnek a hibájából konfliktusok támadhatnak. Ilyen szempontból van-e valamilyen stratégiája?

Remélem, hogy akik figyelték az eddigi munkámat, észrevehették, hogy egy fontos dolgot már az első pillanatban bevezettem. A nagy nyilvánosság előtt kijelentettem: az én szolgálatom az, hogy maximálisan támogassam a testületek munkáját. Ha például választás van, akkor nem a püspök fogja meghatározni – nevezetesen ezt most Csűry Istvánra mondom, senki másra –, hogy mindez hogyan történjen, hanem az Egyházkerületi Választási Bizottság. Ha a szabályzatokkal van gond, a közgyűléshez, ha a kánonnal, az egyházkerületek közös Zsinatához kell fordulni. Valóban nagyon kényes kérdés a fegyelmezés és a lelkigondozás problémája. Itt van az ideje, hogy a Fegyelmi Bizottság úgy erősödjön meg, hogy önállóan tudja végezni a feladatát. Az egyházon kívüli világban is megvan a hatalmi ágak szétválasztása, ez az egyházkerületben is elkezdődött és tovább kell folytatódnia. A püspök feladata ebben a vonatkozásban – a zsinatpresbiteri elvek szem előtt tartásával – a testületek törvényes felügyelete, nem az állandó beleszólás. Úgy gondolom, hogy eljött az ideje annak, hogy a püspököt sokkal inkább lelkigondozó-felügyelő lelkipásztornak tekintsék. A testületeknek el kell jutniuk ahhoz az önbizalmat is gerjesztő és identitásukat jobban egyensúlyba hozó látásmódhoz, mely tudatosítja bennük, hogy igenis, ők választott emberek, és nekik ezen a téren a maximálisat kell nyújtaniuk. A magam részéről elvárom, hogy a testületeknek minden tagja, elnököstül, póttagostul, úgy működjön, hogy ne legyen szükség külső beavatkozásra.

Hogyan képzeli el azt, hogy az utóbbi években, hónapokban a sok személyeskedést, érzelmet felbolygató ügyek, például az átvilágítások kérdése, miként rendeződhet véglegesen, miként csillapodhatnak le az indulatok?

Igyekeznünk kell rövid időn belül pontot tenni a végére. Ugyanis az elmúlt időszaknak csak egy kis pászmája került fókuszba, s ebbe a bonyodalomba sodródott személyeket rakják ide, rakják oda, napvilágra kerülnek bizonyos dolgok, de igazából nem látok előrelépést. Addig, ameddig nem mondunk újat az 1947-es, az 1956-os eseményekről, az 1968-ban történtekről, néhány lelkész sorsának a tisztázásáról, addig pótcselekvésnek látom azt, hogy egy adott helyzetben megragadva foglalkozunk valamivel. Hangsúlyozom, hogy az igazgatótanács és a közgyűlés határozatait be kell tartani, az átvilágítási folyamat az egyház ügye, az egyházon belül kell történnie. És amikor megvan a végeredmény, mely nem is túlságosan sok embert érint, az igazgatótanács, illetve a közgyűlés határozza meg: mi az, ami kikerülhet a világ elé, mi nem. Világos dolog, hogy nem fogunk olyan dolgokra időt fecsérelni, amelyek mindennaposak voltak, viszont azokra nagyon oda kell figyelni, akik esetleg meghatározhatják a közgondolkozást, vagy emberek sorsa felől dönthetnek, az olyan esetekre, amelyek tényleg kirívóak voltak. Az egyház elmondja ezeket a dolgokat, bűnbánatra fogja felszólítani ezeket az embereket.

Elmúlt-e annak a kockázata, veszélye, hogy bizonyos személyek vagy körök, érdekcsoportok manipulatív célokra használhassák fel ezeket a kérdéseket?

Az egyházkerületen belül igenis, elmúlt. Sok olyan anyag kikerült, ami nemcsak a kerület birtokában van, hanem mások is hozzájuthattak. Hogy ők mit tesznek vele – itt akár a mostani hatalmi tényezőkre, akár a titkosszolgálatokra, akár a médiára is gondolok –, arra mi nem tudunk felügyelni, hiszen nem tudjuk megfogni senkinek a kezét.

Megválasztása esetén mit tart a legsürgősebbnek, aminek püspöki minőségében nekiláthat az immár hatesztendős ciklus alatt?

Legfontosabbnak mindenekelőtt az úgynevezett lelkésztovábbképzés megszervezését tartom. Van ugyan valamiféle utóképzés, melyre az egész lelkésztársadalomból kíváncsiskodva eljár tíz ember, több nem. Ennek a képzésnek viszont a célkitűzése az lenne, hogy tanuljunk meg egymástól jól prédikálni. Ugyanis jelenleg a partiumi-erdélyi templomba járó híveinknek – ez Magyarországon is így van – a legfontosabb elvárása az, hogy hogyan prédikálnak nekik. Nagyon elkeseredem, ha olyan igehirdetést hallok, amely hatalmas eszméket, magasröptű filozófiai gondolatokat ad tovább szépen zengő hangon, de nem találja meg az embert, a válságba kerültet, a kisnyugdíjast, az elesettet. A lelkésztovábbképzőkön meg kell tanulnunk, hogy egy-egy gyülekezetben mi a probléma, és arról prédikálni, nem a könyvtárszobából magunkkal hozott tudásunkat kell megmutatni, hanem azt, amit Isten a tudásunkon keresztül arra használ fel, hogy a hallgatóságunk megtalálja a lelki békéjét, a nyugalmát, a biztonságát, hiszen az igehirdetés célja, hogy gyülekezetszerű legyen. A Teológiával is szervesen együtt kell működnünk, már folytattam is teológiai tanárokkal ilyen irányú tárgyalásokat, hála Istennek, ők is nyitottak. Péntek Árpád professzor így tanított bennünket, amikor azt mondta, fiúk, három dologra kell a prédikációnak figyelnie: gyülekezetszerűség, igeszerűség, időszerűség. Ehhez hozzáteszem a magamét: ha egy lelkész nemcsak prédikálni tud így, hanem munkálkodni is, akkor nincs baj. Ha történetesen nem engem választanak meg, de a püspök azt fogja mondani: gyere, István, tegyünk valamit azért, hogy az ige, az igehirdetés termőre forduljon, akár egyszerű várad-ősi papként, akár egyetemi tanárként is ott leszek mellette, hogy azt cselekedjük, jó szívvel…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!