Az ismeretlen, veszélyes, de nélkülözhetetlen védőbástya
2015. 05. 20. 11:10Az MTA Történettudományi Intézete kora újkori osztályának vezetőjével, PÁLFFY GÉZA történésszel Szilágyi Aladár beszélgetett maradék-Magyarország Mohács utáni sajátos státusáról.
A Szacsvay Akadémián a közel harmadára fogyatkozott Magyarországnak a Habsburg Monarchia keretében betöltött „védőbástya”, „éléskamra” és „hadiipari piac” szerepéről tart előadást, kiemelten taglalva az ország megváltozott státusát. Javasolom, egyenként járjuk körül ezeket a témákat.
Nevezetesen a megfogyatkozó Magyar Királyságról fogok beszélni, amely a Habsburg Monarchiához csatlakozott 1526 után. Pontosabban 1541-ben három részre szakadt a korábbi ország. Ez a folyamat valójában már az 1520-as évek elején Nándorfehérvár elfoglalásával (1521) megkezdődött, de amikor véglegesen megtörtént, akkor a nagy történeti magyar állam területéből maradt egy kifli alakú rész, ezt nevezem én megfogyatkozó Magyar Királyságnak. Létrejött az Erdélyi Fejedelemség, ezt ugye, itt Váradon nem kell magyarázni, hiszen Várad püspöke, Fráter György meghatározó szerepet játszott e folyamatban; és létrejött a török hódoltság, amivel az ország 40 százaléka török megszállás alá került, 40 százaléka megmaradt a királyság keretében, 20 százaléka pedig az Erdélyi Fejedelemség formájában önálló államként létezett. Én a maradék Magyar Királyságot kutatom. Az a legfőbb kérdés számunkra: hogyan tudott ennyi megmaradni, milyen szerepet töltött be, hogyan csatlakozott egy új államalakulathoz, a közép-európai Habsburg Monarchiához, egyáltalán fontosak voltunk-e a Habsburgok számára vagy sem.
A Magyar Királyság nem szűnt meg
Ferdinánd megkoronázása után később olyan dolgok is megtörténtek, hogy egyik-másik erdélyi fejedelem néhány megyét lecsípett a királyság területéből, másrészt az Oszmán Birodalom is felhasznált mindent lehetőséget arra, hogy növelje a hódoltság területét. Miért vélte az osztrák elit, egyáltalán az „óperencián túli” elit „terra incognitának és terra periculosának” Magyarországot?
Elsősorban azért, mert Magyarország túl közel volt, s túl veszélyes. Valójában a határ tényleg gyakran változott, hiszen 1541 után is folytatódott a török hódítás. Én 1543-at szoktam kiemelni, amikor Esztergom elesik. Esztergom ugyanis már csak kétszáz kilométerre van Bécstől. A veszély tehát közel volt. És ekkor ez az elit „óperencián innen” élt – hogy az ön kifejezését használjam –, hiszen Bécs kezdett a központjává válni I. Ferdinándnak, 1521 óta itt tartotta a székhelyét, és ekkor – többek között azért, mert a török veszély fokozódik, és Magyarország fontossága kiemelkedik – válik az osztrák tartományok legfőbb székhelyévé Bécs. Mivel a veszély közel van, a veszélyeztetett terület is fontossá válik. Magyarország tehát egyszerre volt veszélyes, hiszen állandó háborúk dúltak, először Ferdinánd (kép) és Szapolyai között, utána Ferdinánd és az oszmánok között, majd amikor 1543-ban a törökök Esztergomot elfoglalták, a veszély közvetlenné vált. Égetően szükséges volt lépni, mert az oszmánok egyértelműen jelezték Szulejmán szultán hadjárataival, hogy a legfőbb cél: Bécs elfoglalása. Immár nem csak Magyarország volt veszélyeztetve, hanem maguk az osztrák örökös tartományok. Valójában a születőben lévő Habsburg Monarchia ekkor alakul ki német–osztrák, magyar–horvát, cseh–morva területekből egyfajta különleges államegyüttessé. Ennek a szíve volt veszélyben, a szívéhez pedig Magyarországon keresztül vezet az út. Ezért Magyarország „veszélyes”, egyúttal „ismeretlen” is volt, hiszen közel volt ugyan, de más nyelve, más szokásrendszere, más joggyakorlata volt, mint az osztrák területeknek. Ezért ismeretlen is.
Tehát egy ismeretlen és veszélyes, de fontos frontországgá váltunk, én azt a kifejezést szeretem használni, hogy Közép-Európa védőbástyájává. Nem osztom azok véleményét, akik ütközőzónáról beszélnek. Hunyadi Mátyásnak valóban voltak korábban ütközőzónái, mint Bosznia vagy Szerbia, amelyeket felhasznált a Magyar Királyság védelmében. Jól tette. De ezeknek az országoknak csak névleg volt Hunyadi Mátyás az uralkodója. I. Ferdinánd azzal, hogy 1527 novemberétől legitim magyar király, Magyarország megmaradt részét törvényesen bírta. A magyar politikai elit hívta meg őt a trónra, választotta, majd koronázta meg. A királyság tehát törvényesen volt az övé (is), ezért válhatott Magyarország Közép-Európa védőbástyájává. A paradox ebben, hogy
Magyarország azért volt fontos, mert egyúttal veszélyesnek is számított.
Ami veszélyes és fontos, abba invesztálnak, anyagilag, katonailag, gazdaságilag. Ma kedvelt mondás a bulvármédiában, de: valóban a lét volt a tét! Az, hogy mi marad meg a történeti magyar államból, mi marad meg Közép-Európából.
Meghatározó, hogy hol a központ
Elég nehéz lehetett és változó a Magyar Királyság státusának a pontos kijelölése. Ugyanis – éppen ön írta, hogy „a Magyar Királyság nem szűnt meg”, ugyanakkor bekerülve ebbe a nagy konglomerátumba, amit a Habsburg Birodalom jelentett, mégis változott a státusa.
Így van. A változás lényege azonban nem az, hogy bekerültünk egy „újba”, mert benne voltunk korábban is. Általában elfeledi a magyar köztudat, hogy nem a Habsburg Monarchia volt az új, hanem a magyar állam számára kialakuló helyzet. 1437 és 1439 között Albert magyar, cseh és német király vezetésével már létezett egy osztrák–német–cseh–magyar területekből létrejött monarchia. Nem volt másképpen Luxemburgi Zsigmond alatt sem, bár akkor a csehek nem tartoztak hozzá, de a Német-római Birodalom és Magyarország egy különleges monarchiát alkotott. Még Hunyadi Mátyásnak is az volt a célja, hogy létrehozzon egy úgynevezett összetett monarchiát. Tehát nem az az új, hogy Magyarország egy monarchia – ma ezt a szakirodalom úgy hívja: összetett állam, angolul composite state, németül zusammengesetzter Staat – része. Azt mindig valamilyen dinasztia vezeti. Vezethetik Anjouk, vezethetik Luxemburgiak, Hunyadi Mátyás, Jagellók vagy Habsburgok. Az, hogy a Habsburgok vezetik, nem is új. Az új és a leglényegesebb – ez változtatja meg Magyarország helyzetét –, hogy ezt az összetett monarchiát nem Magyarország központjából irányítják. Mert Habsburg Albert alatt, Luxemburgi Zsigmond alatt, de még a Jagellók alatt is, 1490 és 1526 között Buda volt a legfőbb központ. S hogy hol a központ, az a legmeghatározóbb.
Azzal, hogy Szulejmán szultán Budát elfoglalja, kiesik a magyar főváros, a szerepét részben Bécs, részben Pozsony veszi át. Az a leglényegesebb különbség a Mohács előtti szituációhoz képest, ami a magyar állam szervezetét tekinti, hogy egyrészt – a török hódításnak köszönhetően – kisebb lett a területe, másrészt nem Magyarország belső területén dől el minden, és nem Magyarországon van már a létrejött, új, dinasztikus állam központja. Ez azt jelenti, hogy a királyság számos ügyét külföldről irányítják, ilyen a középkori magyar állam életében nem volt. Az is lényeges még e folyamatban, hogy mindez így maradt 1918-ig. Tehát csak akkor lesz Magyarország újra ténylegesen önálló állam, amikor a „második Trianon” bekövetkezik. Valójában Mohácsot, 1526-41-et egyfajta „első Trianonként” tarthatjuk számon, hiszen Magyarország területének jelentős része elveszik, 325 ezer négyzetkilométerből marad 120 ezer. A szerencse a szerencsétlenségben, hogy Erdély szintén magyar igazgatás alá kerül, de tragikusabb a második, az „igazi Trianonnal” szemben az, hogy Magyarország elveszti a fővárosát. Buda pedig azt a szerepét, amit a késő középkor folyamán betöltött, igazából soha nem nyerte vissza. A kiegyezés idején megindult valami, de akkor is megvan a bécsi kormányzás, 1918-20 után pedig egy más jelentőségű magyar államot irányítanak Budáról, pontosabban már Budapestről.
Kicsit finomítsunk: Magyarország nem vált osztrák tartománnyá, sőt örökös tartománnyá sem. Ez mit jelentett?
Ez lényeges kérdés, szükséges hangsúlyozni, hogy I. Ferdinánd próbálkozott ezzel: ő örökjogon szerette volna megszerezni Magyarországot. Sőt, jóllehet szabadon választották, legitimen a magyarok, már másnap azt mondta, ő az örökség jogán szerezte meg az országot.
A magyarok ezt soha nem ismerték el?
Nem, nem ismerték el. Tudni kell, hogy más a politika tényleges aktusa, és más a politikai értelmezés. Ezt ma sem kell magyarázni, ugyanazt az eseményt másnap két politikus már gyakran egész másképpen értelmezi. Így volt ez Mohács után is. Tehát a legitim királyválasztást is másképp értelmezik a magyarok, másképp az uralkodó. A lényegen ez nem változtatott: Magyarország soha nem lett örökös tartomány. A Magyar Királyságot csak a rendek segítségével lehetett kormányozni, Magyarország soha nem vált örökös tartománnyá, se a Német-római Birodalom részévé. Tehát az újonnan megszülető Habsburg Monarchián belül a legnagyobb szuverenitással rendelkezett. De ez a szuverenitás – éppen azért, mert külföldről is kormányozták – korlátozott volt. Nem akarok aktualizálni, de sok tekintetben ma is hasonló Magyarország helyzete, ma sem csupán egy főváros van. Mert Budapest mellett – aligha kérdéses – jelentős Brüsszelnek is a szerepe. Érdekes felvetni a hasonlóságokat, hiszen egy csomó dolog Brüsszelben dől el napjainkban is Magyarország sorsával kapcsolatban.
Ugye, belépéskor, az Európai Unió tagjaként bizonyos szuverenitási dimenziókat fel kellett adni.
Így van. Az a különbség a két szituáció között, hogy Mohács után a magyar politikai elit vezetői kényszerből döntöttek így, mert az oszmánok ellen nem volt más lehetőség, kényszerből csatlakoztak és hozták meg ezt a döntést. Ez ugyanakkor a magyar politikai elit saját döntése volt, a mai, modern világunkban viszont népszavazás volt erről, a magyar nép döntötte el, hogy ezt az utat kívánja választani, csatlakozik a jelenlegi európai szövetségi rendszerhez.
Sorozatos pozícióvesztés
Szó esett az elitről. Végeredményben mindez a magyar elit számára elkerülhetetlenül pozícióvesztéssel is járt. Melyek voltak a legfontosabb területek, ahol ez bekövetkezett?
A pozícióvesztés leglényegesebbje az udvar volt azzal, hogy Budáról külföldre került. Mohács előtt sem csak „magyar” udvar létezett. A Jagellók vagy Hunyadi Mátyás udvara sem csak magyar udvar volt. Egyszerre cseh, egyszerre horvát udvar, és ebben az udvarban nincsenek leosztva tisztségek, hogy van egyszerre tíz magyar kamarás, öt horvát, két cseh, hanem aki, amit meg tud szerezni, azé. Tehát a dinasztikus államoknak közös udvara van. Igaz, Mohács előtt a pozíciók legalább ötven százaléka a magyar uraké. Mohács után, amikor Bécsbe kerül az udvar, ötven százalékról ez három-négy százalékra esik vissza. Tehát a magyarok jelenléte csekély volt a bécsi udvarban, különösen a kezdeti időkben. Az 1550-es évektől az elit felismerte, hogy akkor tud az ország irányításában, kormányzásában részt vállalni, ha oda küldi a gyerekeit. Mint ahogy ma a brüsszeli parlamentbe küldjük a képviselőinket. Ha nincsenek képviselőink, nem tudjuk a magyar érdekeket érvényesíteni.
Még nagyobb volt a pozícióvesztés a központi kormányszervekben. Ez azzal a folyamattal függ össze, hogy Ferdinánd király 1527-től új kormányszerveket állított fel. Ezek a kor szintjén modern intézmények voltak, az Udvari Kamara, majd az Udvari Haditanács, a pénz- és a hadügyigazgatás központi szervei. Ezekben valójában nincsenek magyarok. Ez nem magyar jelenség, csehek is alig vannak, sőt nem minden osztrák tartomány van markánsan képviseltetve. A bécsi és az udvari elit veszi át a központi kormányszervek irányítását is. Ezen a téren nagy a pozícióvesztés, Magyarország életében a külügy, a hadügy és pénzügy – nem 1867-ben, ahogy szokták tanítani, azaz nem a kiegyezéstől, amikor ez szerződéses módon történt –, hanem valójában már az 1530-as évektől közös volt. És mivel az uralkodó dönt erről, illetve az uralkodó közvetlen tanácsai, ezért ezen a területen jelentős a magyarok pozícióvesztése.
Ha már a hadügyet említettük, a hadsereg keretében is lejjebb szállt a magyar vezetés szintje. Meddig?
Helyi szinten a magyarok szerepe jelentős maradt. Hogy Magyarország védőbástya szerepét a törökök ellen biztosítsák, az a magyarok nélkül keresztülvihetetlen volt. Nem arról van tehát szó, hogy mellőzve vannak a magyarok, hanem a központi igazgatás szintjéről a helyi igazgatás szintjére kerülnek. Magyar területen – egy-két kiemelten fontos végvárat, Komáromot és Győrt kivéve – a magyarok töltik be a vezető katonai pozíciókat. Nélkülözhetetlenek, mert Magyarország „ismeretlen”, nehezen kormányozható frontország, illetve a magyar politikai elit kifejezetten erős. Ott vannak a birtokaik, ismerik a társadalmat, kisujjukban van a határvidék, naponta gyakorolják a helyi hadviselést. Egy váradi példánál maradva: amikor Várad Habsburg fennhatóság alatt van a tizenöt éves háborúban (1591–1606), azt, hogy kit neveznek ki gyalogvajdává a váradi várba, azt Bécsben döntik el. Nagyon erős tehát a központosítás, de hát nyilván, azt nevezik ki váradi vajdává, akit a helybeli főkapitány vagy a helybeli magyar tisztek javasolnak. Tehát a magyarok tanácsadó szerepe jelentős marad, de a végső döntést Bécsben hozzák meg.
Ha jól értelmezem – gondolva az adminisztráció, a bíróságok működésére – egyfajta intézményi párhuzamosság, kettősség is létezett.
Nagyon lényeges ez a megfigyelés. A hadügyekben, pénzügyekben a központi döntés az udvaré, helyi szinten viszont jelentős a magyarok befolyása, amellett vannak területek, amelyeket továbbra is teljességgel a magyarok irányítanak. Az országgyűlés tevékenységében, a rendi életben, a belpolitikában viszonylag kevés a központ beleszólása. Az igazságszolgáltatás terén volt egy-két próbálkozás, de a magyarok hevesen ellenálltak. Ez praktikus dolog volt, egyrészt a magyarok ehhez ragaszkodtak leginkább, mert ez érintette mindennapi életüket legjobban. Ráadásul kapcsolódott kiváltságaikhoz, előjogaikhoz, illetve ez volt latin és – részben – magyar nyelvű, a saját szokásrendszerhez köthető, a bécsiek nem is tudták volna mindezt megtanulni. Ne feledjük, ma egy brüsszeli diplomata nem tudja, hogy hol van – mondjuk – Veszprém vagy Balatonakarattya, mert nincs helyismerete, jogismerete, nem ismeri a helyi társadalmat. Valóban fennállt tehát egy kettősség.
A magyar elit rájött arra, hogy akkor lesz az új szituációban a legkisebb a pozícióvesztése, ha mindkét struktúrában részt vesz.
A központiban, azaz a centralizált államigazgatásban, miközben megőrzi a rendi közigazgatás teljes irányítását. Ilyen téren jól politizáltak. Amit lehetett ebben az új helyzetben, a magyar elit összességében kiválóan megtett. Más kérdés, hogy az eliten belüli csoportoknak egymással is voltak konfliktusaik.
Pozsony, a koronázóváros
Pozsony számára egyáltalán mi maradt?
Pozsony válik az első fővárossá – így szoktam fogalmazni –, Bécs a második főváros. Pozsony az első – ennyi büszkeséget, ennyi patriotizmust nyugodtan megengedhetünk magunknak –; annak ellenére, hogy Bécsben székel az udvar, ott van a külügy, hadügy, pénzügy központi irányítása, Bécset csak második fővárosnak tartom. Az első főváros Pozsony, ott működik az országgyűlés, ott van az országos igazságszolgáltatás, részben ott van a pénzügyigazgatás központja, a Magyar Kamara révén. Pozsony válik 1563-ban az ország új koronázó városává, ott székel a királyi helytartó, ott ülésezik a Magyar Tanács, működnek a magyar belpolitika intézményei. A pozsonyi királyi vár pedig ideiglenes királyi rezidenciává válik. Amikor Magyarországra érkezik az uralkodó, akkor ez a vár a rezidenciája. Tehát sokrétű fővárosi funkciót tölt be. Igazság szerint azonban csupán „belpolitikai főváros”. Minden, ami a belpolitikával, a belügyi igazgatással, a rendi élettel összefügg. Erről ugyanis a rendek nem mondanak le, ez kulcsfontosságú volt számukra. Míg a külső szuverenitás korlátozódik, a belső terén kevés a pozícióvesztés. Majdnem mindent sikerül megőrizni, annak ellenére, hogy az uralkodó jószerével csak a diétára, az országgyűlésre érkezik a kora újkor folyamán Magyarországra.
Azért van egy csomó egymásnak ellentmondó, netán kizáró tényező, amikről kiderült, hogy mégsem azok. Például gyakran ütköztetik a centralizációt és a rendiséget.
Így van. Mi még úgy tanultuk a gimnáziumban, hogy ha erős az udvar, nem lehet erős a rendiség. De kiderült, ez nem így működik, Magyarországon más a helyzet. Lehet erős a centralizáció adott területeken. Mert ha Váradra a bécsi Haditanács elnöke nevezi ki a gyalogvajdát, akkor a hadügy területén erős a centralizáció. Minden Bécsben dől el, akkor is, ha magyar javaslatokra. Erős a centralizáció, de erős a rendiség is. Mindez azért lehetséges, mert mindkét struktúrában ott ülnek a magyarok. Tehát Magyarországon erős rendiség van, bizonyos területeken viszont erős centralizáció, a két felület azonban nem fedi egymást. Ez azért volt lehetséges, mert a magyar politikai elit sorozatosan kompromisszumokat kötött, mert felismerte, hogy a megmaradásnak ez az egyetlen ára. Az utókorból visszanézve úgy látom, többnyire jól döntöttek, a lehető legkisebb pozícióvesztést így lehetett elérni. Ahhoz képest, hogy az osztrák vagy cseh rendek milyen pozícióval bírtak, Magyarország szerepe kiemelkedő. A Magyar Királyságban úgy lehet erős a rendiség, hogy közben erős a centralizáció. Mondok egy példát: Zrínyi Miklós, a „költő és hadvezér”, akit én újabban inkább politikusnak, katonának, írónak és költőnek hívok, horvát–szlavón bán volt. Kevésbé köztudott, hogy ő volt a Habsburg Monarchia hadseregének, császári-királyi hadseregnek az első tábornoka. Tehát egyszerre császári tábornok és horvát-szlavón bán. Részt vesz a központi struktúrában, és részt vesz a magyar rendiben, sőt egyúttal a horvátban is. Ez azt jelenti, hogy Zrínyi Miklós és a magyar politikai elit vezetői felismerték, egyszerre több struktúrában kell jelen lenni, akkor érvényesíthetik ugyanis az érdekeiket. Ez néha konfliktusokkal, lemondásokkal jár, de kompromisszumokra kényszerítik az udvart.
Azt is tudjuk, hogy nem egymást kizáró dolog az udvarhűség és a patriotizmus…
Általában a Habsburgokat erős kifejezéssel élve „utáljuk”. Magyarként és protestánsként, mondjuk, az én családom tagjai, akik Erdélyből származnak, nem szerethetik a Habsburgokat. De hát mindez utólagos visszavetítése a 19-20. századi törésnek köszönhetően. Azt szoktam mondani, ez olyan, mintha valaki a mézesheteit a válás alapján ítélné meg… Négyszáz év Habsburg–magyar együttélését nem lehet egyetlen módon megítélni, pláne, hogy e kapcsolatban folyamatos törések voltak, hiszen a kompromisszumok nem mindig sikerültek. Már II. Rákóczi Ferenc mozgalma (1703–1711) alatt komoly törés volt, 1848-49-ről nem is beszélve. De 18-19. századi önállósodási vágy alapján nem lehet megítélni az előző kétszáz-háromszáz évet. Egyébként még Kossuthék idejében sem elsősorban az önálló Magyarország volt a kérdés, hanem a monarchia keretén belüli szuverenitás, ami nagy különbség. Az újabb kutatások alapján úgy látszik, ha például Zrínyi Miklósnak, a „költő és hadvezérnek” csak a monarchiához kötődő tisztségét emelnénk ki, akkor ő egy „labanc”, ha magyar nyelven írt verseit, akkor egy „magyar verselő”, ha a rendi tisztségét, akkor „magyar nemzeti hős”. Ám bármennyire furcsa: ő egyszerre mindegyik. Zrínyi Miklósnak vagy Esterházy Pálnak a példája azt mutatja, hogy Habsburg-lojalitás és a magyar hazafiság összefért.
De összefért már Mohács előtt is. Mert hát Vitéz Jánost vagy másokat, akik Hunyadi Mátyás ellen fordultak, ugye nem nevezhetjük „hazaárulóknak”? A politika ennél bonyolultabb. Vannak helyzetek, amikor dönteni kell adott pozícióban az uralkodóhűség és a hazafiság között. Ez akkor kérdéses, amikor az uralkodó nem Magyarországon él. Ugye, 1526 után nincs Magyarországon, ezért sokkal élesebb a helyzet, mint Mohács előtt. Mohács előtt egyetlen magyar uralkodó ellen lázadó politikussal kapcsolatban nem teszik fel így a kérdést. Mohács után – mivel úgymond „kint” van az uralkodó –, föltesszük. Azért, mert a kinti uralkodóval szemben szeretnénk majd 1849-ben visszaszerezni a függetlenségünket. – Egyébként teljes joggal. Ha megnézzük Esterházy Pálnak, a híres Harmonia caelestis összeállítójának a mottóját, akkor az „Pro Deo, Rege, et Patria”. Tehát a katolikus nagyúr az Istenért, az uralkodóért és a hazáért küzd. Milyen érdekes, hogy majdnem ugyanez Rákóczi Ferencé is…
Főleg a 19. században, de a 20. század első felében is, egyrészt nyugat felől állandóan az volt a viszonyulás hozzánk, hogy örökösen lázongó népség vagyunk, másfelől mi az abszolutizmus, az állandó elnyomás miatt jajgattunk. Ki lehet most már ezeket a minősítéseket törölni a történelmi emlékezetből?
Teljességgel természetesen nem, de a kérdés attól függ, melyik korszakot vizsgáljuk. A 16-17. században Magyarországon abszolutizmusról szerint nem beszélhetünk. Pont a rendiség helyzete, ereje és szerepe miatt, amiről az előbb beszéltünk. Egy kivétel van, a Wesselényi-összeesküvés utáni néhány esztendő, amikor megjelennek abszolutista törekvések, de azok hamar megbuknak. Igazándiból abszolutizmus nálunk II. József alatt volt, majd 1848 után. A négyszáz éves osztrák–magyar együttélésben – mondjuk – van húsz év abszolutizmus, ám ezt utóbb nagyjából „ráhúztuk” az egészre. Ez szerintem nagyon rossz szemlélet, de két évtizednyi abszolutizmus valóban van. Ezek a periódusok is visszarendeződnek. Mind II. József halála után, 1790-ben rendezik a helyzetet, mind a Bach-korszak után is van rendezés, hiszen az 1867. évi kiegyezés erről szól. Azért nehéz ugyanakkor a dolog megítélése, mert a 19. században sincs teljes egyenjogúság, nincs paritás. Ahol a központ van, az a meghatározóbb, még akkor is, ha a magyarok új rezidenciát építenek Budán, de hiába, ha az évből csak három hetet tölt itt Ferenc József. Attól még nem lesz teljes paritás, hogy amikor itt időzik az uralkodó, itt dönt a minisztertanács. A teljes egyenjogúságot a kiegyezés után sem lehetett biztosítani. Ilyen szempontból jobban járt volna Magyarország, ha 1848-49-ben sikerül a függetlenedés. Más útja lehetett volna a történelmi Magyarországnak.
Erős vármegyei önkormányzat
Javaslom, kicsit szálljunk lejjebb, a vármegyék, illetve a harmadik és a negyedik rend, a közép- és kisnemesség, illetve a polgárság szintjére. Erről hallhatnánk néhány szót?
A vármegyék életébe szinte semmilyen központi befolyás nincs. Ugyanakkor az újabb kutatás azt mutatja, a 18. század előtt a vármegye még
volt nem a rendi ellenállás fészke. Az uralkodónak ellenálló vármegye a 18. században jelenik meg. A 17. században a vármegye nem csinál mást, mint jogrendet biztosít, részt vesz a hadviselésben a végvárak hátországában, végrehajtja az uralkodó, a nádorok és a kamarák parancsait. Tehát a vármegye együttműködőbb intézmény, de jelentős területi autonómiával, önkormányzattal rendelkezik. A nemesi réteg önkormányzatának a bástyája, ám még nem a rendi ellenállásé. A 18. században valóban egyre inkább azzá válik, II. József alatt pedig egyértelműen az abszolutizmusra adott erős választ. Ettől kezdve a vármegyei nemesség, amely az alsótáblán követekkel képviselteti magát, átveszi a magyar országgyűlés irányítását. Az a reformkori parlament, amelynek a képe bennünk oly erősen él, az még nem létezik a 16–17. században. Tehát különböző fejlődési időszakok vannak, nemcsak a Habsburg–magyar együttélésben, hanem a vármegyék életében is. Általánosságban viszont elmondható: a nemesi önkormányzat nagyon jelentős Magyarországon, összehasonlíthatatlanul erősebb, mint osztrák és cseh területeken, a vármegyék súlya meghatározó – nem véletlenül Magyarországon még mindig vannak „vármegyék”, azaz megyék, annak ellenére, hogy napjainkban is erős törekvések vannak a központosításra. Ami a városokat illeti, ott nem ilyen egyszerű a helyzet. Nagyon jelentős a 17. századtól az udvar befolyása a városi tisztújítások terén. Ott az abszolutizmus tendenciái jobban érvényesülnek, mint a vármegyék életében. Ez azzal függ össze, hogy a magyarországi szabad királyi városok sokkal kisebb súllyal bírnak, mint az osztrák vagy a cseh városok.
Magyarország kevésbé polgárosodott.
Pontosan, Magyarországon a polgárság, mint társadalmi réteg sokkal kevésbé releváns, kevésbé erős.
„Marshall-segély” Magyarországnak
A harmadik nagy kérdéskör: a védőbástya szerep. Már jó száz évvel azelőtt elkezdett kiépülni a végvárvonal. A rendszer építése, fejlesztése, fenntartása, a katonák zsoldjának biztosítása óriási költségekkel járt. Annak ellenére, hogy a „maradék Magyarország” egyharmadát szolgáltatta a kincstári jövedelmeknek, ahhoz, hogy a védrendszert fenn lehessen tartani, erősen be kellett nyúlni Ausztriának, Csehországnak, az örökös tartományoknak, sőt a Német-római Császárságnak is a zsebébe, ugye?
Ez így van… Nehezen fogadjuk el, de ez a valóság. Én úgy szoktam fogalmazni a diákjaimnak, hogy Magyarország másfél évszázadon keresztül egyfajta „Marshall-segélyt” kapott. Csak ezt nehéz elismerni, mert… nem volt elég! Az 1570-es évekre kiépülő új határvédelmi rendszer zsoldja körülbelül másfélmillió rajnai forint évente. Ahhoz, hogy Balassi Bálint megkaphassa a zsoldját Egerben, és húszezer katonatársa minden végvárban, ahhoz másfélmillió forint kellett. A korabeli Magyarország ugyan jelentős jövedelmekkel rendelkezik, de ez összesen csak nyolcszázezer forint.
A teljes magyar „GDP” a végvári katonaság zsoldjának a felére volt elegendő.
De a korabeli Közép-Európa uralkodói összjövedelme is csak kétmillió forint a 16. század második felében. Mindez önmagáért beszél…
Kölcsönöket vettek fel, azokból fedezték?
Így van, ez történt. S ezért alakult ki a „se pénz, se posztó” mondás, hiszen ezt a rendszert nem lehetett megnyugtató módon finanszírozni. A török elleni védekezés teljes finanszírozására Közép-Európa bevételei sem voltak elégségesek. Ezért nem kapják meg a katonák rendszeresen a zsoldjukat. A térség gazdasági forrásai erre nem voltak elegendőek, annak ellenére sem, hogy ebben az időszakban az állami bevételek felét költik hadi kiadásokra. Az összes többi pénzt idegenből kell behozni. Ezért az a gyakorlat alakul ki, hogy a megmaradt Magyar Királysággal határos összes tartomány segélyeket küld Magyarországnak. Hogy egyetlen példát mondjak: szülővárosom, Veszprém végvára azért került csupán kétszer vagy háromszor török fennhatóság alá, mert Alsó-Ausztria tartományának lakói 1546-tól másfél évszázadon keresztül állandó éves adót, azaz segélyt fizettek a magyarországi végek fenntartására. És aki segélyt küld, beleszólást igényel annak elosztásába, irányításába. Tehát Magyarország azért maradhatott meg, mert a Habsburg uralkodók, a legitim magyar királyok meg tudták oldani azt, hogy az osztrák–cseh–morva tartományok és maga a Német-római Birodalom rendszeres éves segélyeket küldjenek Magyarországnak. Nem „ingyen”, hiszen nekik is a bőrükről volt szó. A segélyt azért adják, hogy a törököt meg lehessen Magyarországon állítani. Ám ezt a politikát gyakorolta korábban Hunyadi Mátyás is. Ezért van 1464-től magyar őrség a boszniai Jajca várában, a vár bukásáig, hogy ne a horvát–magyar területeken legyenek az oszmánok, hanem Boszniában, azaz, hogy meg lehessen őket ott, jóval a magyar határ előtt állítani. Magyarország tehát rászorult az idegen segítségre, Közép-Európa Habsburg tartományai pedig Magyarországra és Horvátországra. Kölcsönös egymásra utaltság van, az egymásrautaltság pedig kompromisszumokat is jelent, sőt lemondásokat is mindkét fél részéről. Mert egy alsó-ausztriai város, mondjuk, nem szívesen adózott avégett rendszeresen, hogy Magyarországon megállítsák a törököt, de aztán rájött az őt esetleg közvetlenül sújtó néhány török betörésből, hogy még mindig jobb, ha segíti a magyarokat, mintha saját kapuin dörömbölnek az oszmán portyázók.
A török által elfoglalt területek az ellenség éléskamrájává váltak
Nemrég készítettem interjút valakivel, akinek az ősei a törökvilág idején ökörhajcsárok voltak a hódoltságban. Ebben az időszakban lendült fel – a sóexport mellett – a kereskedelemnek ez a sajátságos ága. Hogy lehet ez, miközben Magyarország egyre zsugorodik, egyre nő a bizonytalan státusú települések száma, nem csak a „kifli”-ből indulnak az ökörhajcsárok nyugat felé, hanem a hódoltság területéről is? Ha jól látom, adott pillanatban mindenkinek érdeke volt, a megszálló töröknek, az osztráknak és az ott élő magyarnak egyaránt…
Így van, mert a gazdasági érdekek néha fölülírják a politikát. Bizonyos esetekben a katonai-politikai konfliktusoknál fontosabbá válhatnak a gazdasági tevékenységek. Mikor? Például, ha nagyon jövedelmezőek. Mivel Közép-Európa népessége jelentős mértékben nő a 16. században, akkor a több lakosság – 20-25 százalékkal –, azt jelenti, hogy több élelemre van szükség. Több húsra, ami agrárkonjunktúrát eredményez, így emelkedik a hús ára. Emiatt még a törökök által megszállt területekről is megéri a jól terelhető magyar szürkemarhát kihajtani osztrák, német, észak-olasz területekre. És még úgy is megéri, ha ennek hasznát előbb leszedik a törökök, majd leszedik a magyarok, az osztrákok, azaz a központi Habsburg-adminisztráció, és végül a német nagykereskedőnek ugyanúgy haszna van belőle, mint a kecskeméti tőzsérnek. Mivel olyan nagy az élőállat-igény és olyan nagy az árkülönbség a tenyésztési és az eladási ár között, nagy jövedelmet biztosít majdnem minden résztvevőnek. A legnagyobbat annak, aki a végét mozgatja, például a nürnbergi vagy augsburgi nagykereskedőnek, mert ő rendelkezik jelentősebb, mozgatható készpénztőkével.
Az agrárkonjunktúrának köszönhetően még a három részre szakadt Magyarország is benne marad Európa gazdasági vérkeringésében, sőt, a török által elfoglalt területek az ellenség éléskamrájává válnak. Mindkét fél felismeri, hogy ezt nem érdemes megszüntetni, és van visszafelé irányuló áruforgalom is: nyugatról keletre özönlik a sok luxuscikk, selymek, posztók, textiláruk, velencei poharak, fémáruk, órák – amit imádnak a törökök –, déli gyümölcsök, osztriga a tengerről. Hadd mondjak egy konkrét példát: Nagykanizsa mellett egy végházban régészeti ásatásokat végeztünk az elmúlt években.
A bajcsavári végvári katonák osztrigát ettek,
a kapitány velencei kristálypohárból és észak-itáliai majolikából ivott és evett… Azt is kimutatta az ásatás, hogy a legtöbb állattetem szürkemarha volt.
Évente 100-150 ezerre becsülhető a Magyarországról kihajtott szürkemarhák, több tízezerre a lovak száma, jelentős a bőrexport. Magyarország tehát éléskamrája Közép-Európának. – Ilyen gazdasági szerepet azóta se töltött be… A török várkatona megegyezett a magyar végvári katonával, az esztergomi bég az érsekújvári főkapitánnyal arról, hogy a határon hol, mikor kell a vásárokat tartani. Egyik nap portyáznak egymás ellen, rabokat ejtenek, közben megegyeznek, hogy a vásárokat miként tartsák, mikor tartsák, hogy a kereskedelem zökkenőmentesen üzemelhessen. A nagy háborúkat – mondjuk a tizenöt éves háborút vagy egy-egy nagyobb hadjáratot – kivéve nagyjából így működik a kereskedelem. Egyébként természetes, hogy a katonaság is részt vesz benne, az el-elmaradt zsoldját pótolandó, haszna van belőle, ha ügyes, elkerülheti a vámot is. Az országos vámjövedelmek jelentősek, az uralkodói bevételek 35 százalékát képezik. Az élénk csempészet ellen állandóan megpróbálnak fellépni, de a magyar leleményes népség volt akkoriban is, megpróbált saját zsebére is nagyobb hasznot húzni, mivel ő ismerte legjobban a helyi körülményeket, a határviszonyokat. A vámosok mellé ugyan ellenőröket állítottak, ám néha már az ellenőr is korrupt volt. A központi ellenőrzés majd minden évtizedben leleplezett egy-két nagyobb csempészakciót. Ez is jól mutatja, micsoda lehetőségek nyíltak a kereskedelemben.
Még egy erős gazdasági vonzattal rendelkező kérdés: a hadiipar. Mivel ahhoz, hogy kiépüljön és fennálljon a védelmi rendszer, hogy korszerűsítsék – újabb és újabb, modernebb fegyverekre volt szükség –, gondolom, ez is hasznot hozó tevékenység volt, mind az iparosság, mind a kereskedelem számára.
Elsősorban nem a magyaroknak. A Magyarországon használatos fegyverek 80 százaléka idegenből jön. A magyar fegyvergyártás nem jelentős. Annak ellenére, hogy a Rákócziaknak Sárospatakon van ágyúöntő műhelye (nemrég tárták fel a régészek), s egy-két erdélyi városban is működnek fegyverművesek, Brassóban vagy Kassán van hadiipari műhely, ennek ellenére a nehéz és könnyű lőfegyverek 80-90 százaléka Nürnbergből, Augsburgból, Ulmból, Innsbruckból, Prágából érkezik. A fegyvergyártás abban a korban is óriási üzletet jelentett, Magyarország pedig jelentős hadiipari piac volt. Mivel 150 éven keresztül az ország állandó hadi készületben áll, ebből főleg az augsburgi és nürnbergi fegyvergyártó cégek nagy profitra tesznek szert.
A koronázás a szuverenitás legfőbb jelképe
Hadd kérdezzem meg végül: a magyar koronázásnak mennyire volt szimbolikus vagy reális értéke, mit jelentett a magyar elit participációja a koronázási szertartásokon?
2012 óta van egy remek kutatócsoportom, a Szent Korona és a magyar uralkodó-koronázások 1526 és 1916 közötti történetének vizsgálatára. A koronázás azért érdekes, mert nem csak egy szertartás. A megmaradó magyar szuverenitás legfőbb jele. Az egyetlen olyan esemény, amely jól kifejezi, hogy a sokat emlegetett államalakulatban, amelyet Habsburg Monarchiának hívunk, Magyarország jelentős szuverenitással bírt. A koronázás a szuverenitás legfőbb jelképe és megtestesítője. Ezt végig megőrzik a magyar rendek és a politikai elit egészen az utolsó, 1916. végi koronázásig. A régi hagyományokat őrző Magyarország királyság – nem örökös tartomány, még akkor sem, amikor a szabad királyválasztásról 1687-ben lemondunk. Magyarország uralkodója csak úgy lehet valaki, ha a Szent Koronával az esztergomi érsek Székesfehérváron királlyá avatja. Székesfehérvár viszont csak addig volt koronázó város, amíg a török 1543-ban el nem foglalta. Utána Pozsony, Sopron és Buda lesznek az újabb koronázóvárosok, ám a magyar politikai elit tagjai az új helyszíneken is viszik tovább a régi hagyományt. És az sem igaz, hogy csak az esztergomi érsek koronázhat, mert 1527-ben Báthory István nádor elérte, hogy részt vegyen a koronázásban, 1687-től pedig Esterházy Pál nádor, a kiemelkedő főméltóság és nagy mecénás is részt vesz a koronázási szertartáson. A világi elit tehát egyértelműen kifejezi, hogy nem nélkülözhető a koronázáshoz. Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar politikai elit nélkül nem lehet kormányozni Magyarországon. Amikor már örökös királyság Magyarország, 1687 után, akkor is királyi hitlevelet kell kiállítania minden Habsburg uralkodónak, ami szintén a rendek pozícióinak megerősítését jelenti.
A mindenkori koronázás majdnem mindig fontos politikai kompromisszum is egyúttal. Ha tehát megértjük a magyar koronázást egy adott szituációban, akkor azzal is tisztában lehetünk, hogy abban a pillanatban milyen politikai alkuk kötettek. A tényleges és szimbolikus politizálásnak így kétségkívül meghatározó eseménye, amelyen a Szent Korona is mindvégig kiemelkedő szerepet játszik. Kutatócsoportunk nemrég készült könyvjelzőjére ezért is került fel a legkorábbi szentkoronás magyar országzászló. 1618-tól ugyanis ugyanazt a magyar címert használjuk, mint ma. Európában ezt kevés ország mondhatja el magáról. A magyar politikai elit hagyományápolása ezért is meghatározó volt – mégpedig napjainkig kihatóan, amikor királyság már jó ideje nem létezik. A magyar korona ugyanis nemcsak egy királyságnak, nem csak egy államformának, hanem a magyar történelemnek és államiságnak is a legfőbb szimbóluma.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
