Az energia utat tör magának

2014. 11. 13. 18:50

 

A Jónás Vera Experiment zenéjét nehéz lenne besorolni, de hát többek között ez a remek benne. Néha folk, néha pszichedelikus rock, egyszerre ’60-as évek és a robogó 21. század. A Londonból nemrég hazatelepült, az Egyesült Államokat Floridától New Yorkig végigkoncertező JÓNÁS VERÁVAL a nagyváradi Moszkva Kávézóban adott koncertjük után Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.

 

A zenekar neve Jónás Vera Experiment, a neved utáni szó kísérletet jelent angolul, viszonylag szokatlan választás. Van valami hipotézis, amit igazolni szeretnétek?

 

Ha a színigazat szeretném mondani, akkor azért hívnak bennünket így, mert három évvel ezelőtt, amikor elindultunk – kicsit még más felállásban – nem jutott jobb az eszünkbe. Persze, ettől még tényleg kísérletezünk. Már önmagában az is érdekes, hogy a csapat működik-e, mert esetlegesen találtunk egymásra. Először Csizmás András bőgősünkkel kötöttem ismeretséget, de abban az időben Londonban tanultam, szóval a kapcsolat nagyobbik része levelezésből állt, küldözgettük a zenéket, aztán a nyári szünetben csináltunk egy koncertet, majd még egyet, és ebből lett egy duó. Ehhez csatlakozott Dés András ütős, először csak ad hoc, de végül velünk maradt. Így jött létre az első verzió a Jónás Vera Experiment-re, ami egyre csak kapta a meghívásokat, többek között a Trafóba, és elindult a dolog.
Abban, amit csinálunk, talán az a legérdekesebb, hogy miként tud az akusztikus zene összetalálkozni az elektronikával, miként tudnak – bár nem szeretem ezt a szót – fuzionálni egymással.

 

Elég hangsúlyosan használjátok a looper névre hallgató eszközt, aminek nagyjából az a lényege, hogy könnyű vele rövidebb dallamokat, hangszekvenciákat rögzíteni, azután pedig visszajátszani. Néhány éve nagy divat volt, azóta páran rá is untak, neked mi az érdekes benne?

 

Először is nagyon örülök, hogy eszközt mondtál, és nem hangszert. Van sok olyan szóló művész, aki egészen érdekes dolgokat művel vele, rájátszik, énekel, tapsol, és egymásra teszi a szólamokat, amolyan egyszemélyes zenekarként. Én hamar ráunok saját magamra, sokkal érdekesebbnek tartom, hogy miként tud ehhez egy zenekar kapcsolódni. Tehát részemről a többiekkel való közös zenélés a fontos, ez a technika csak egy motívum az egészben.

 

Azt hiszem, önmagában a felállás is érdekes. Te énekelsz, akusztikus gitáron játszol, és van mögötted egy ütős, egy bőgő és egy elektromos gitár. Szokványos dolog ez?

 

A bőgő miatt kérdezed?

 

Lehet, ha dzsesszesebbek lennétek, talán nem lenne annyira feltűnő… apropó, be lehet egyáltalán a zenéteket sorolni? Van benne folk, néha dzsessz, párszor tiszta pszichedélia, tulajdonképpen mi ez?

 

Sok emberhez hasonlítottak már, Joni Mitchelltől Susan Vegáig, pedig egyikőjüket sem igazán hallgatom. Amikor koncertajánlóhoz be kell sorolnom a zenénket, azt szoktam mondani: experimentális popzene. Merthogy szerintem ez teljesen egyértelműen pop, csak ugye van benne az elektromos dolgok miatt egy kis furcsaság. Erről szól ma a világ, nincsenek éles határok, mindenki mindenbe belekóstol egy kicsit, én ezt rendkívüli módon élvezem.

 

Azért te még mindig rétegzenéről beszélsz, mert aki tömegekhez akar szólni, jobb, ha bepréseli magát egy kicsi, könnyen dekódolható kockába…ki kell találnia, hogy lehet tizenkétféle módon eljátszani ugyanazt a számot. Nálatok viszont nagy a szórás, tudnék két olyat hozni a mai koncertből is, amiről meg nem mondod, hogy ugyanaz a zenekar. De hát az egyik szám csattanója az: I try to be me, tehát próbálok önmagam lenni.

 

Amit a számok közti különbségről mondasz, feltehetően tényleg így van, bár én nagyon egységesnek hallom, de én benne vagyok, szóval más élmény. Az általad említett szám az egy spoken word darab, amit a londoni metrón írtam, és általam tisztelt nőket sorolok fel benne, akikről szoktam gondolkodni: bárcsak annyira szép lehetnék, mint az Audrey Hepburn, vagy olyan jól festenék, mint Frida Kahlo, viszont ugye ők is attól lettek azok, akik, amiért önmaguk tudtak lenni, szóval ha hasonlítani akarok hozzájuk, nekem is ezt kell tennem elsősorban. Mondhatni terápiás céllal született ez a dal.

 

Elől áll egy nő, három pasi mögötte, ez mifelénk még mindig feltűnően emancipáltnak számító dolog, jóllehet a világ nyugatabbi végén természetes. Fontos neked a női vonal?

 

Én nagyon szeretek nő lenni, és dolgozni ezekkel a fiúkkal, nem érzek olyan különbséget, ami miatt kevesebbnek kéne éreznem náluk magam szakmailag vagy bárhogy, de részükről sem merül fel ilyen közelítésmód. A közönségből sokszor jön, hogy nő vagy, meg énekelsz, meg gitározol, meg még a gombokat is tekergeted azon a kütyün, ez milyen érdekes, alkalomadtán Londonban is hallok ilyen hangokat, ahol szintén van egy zenekarom. Az tény, hogy nagyot kellett ehhez ugranom, mert izgulós vagyok,

a fiúk a tanúk rá, minden koncert előtt átélek egy kisebb halált, de azt érzem, hogy ezt kell csinálnom, hiszen már gyerekkoromban Halász Juditra léggitároztam.

 

Feltehetően nem te vagy a föld egyetlen Jónás Verája, viszont a többiek közül viszonylag kevésnek van Londonban is együttese a magyarországi mellett, meg nem feltétlenül koncertezik végig a keleti partot az Egyesült Államokban. Elmeséled ezeket a külföldi kalandokat?

 

Amikor leérettségiztem, még nem tudtam, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Tény, hogy mindig szerettem szerepelni, próbálkoztam színészettel, táncoltam, konferáltam, de pályaválasztás előtt begörcsöltem. Végül az ELTE-re mentem antropológiára, ahol 2009-ben diplomáztam. Ez félig az én nyusziságom, meg a szüleim is mondták, legyen egy normális papír a kezemben, aztán majd lehet csinálni mindenfélét. Ettől függetlenül azok az évek sem teltek hiába, akkor kezdtem szolfézsra járni, énekelni, zongorázni, el kellett foglaljam magam, mert utáltam az egyetemet.
Ez után viszont azt mondtam, belevágok, van egy német barátnőm, aki már korábban csábított Londonba, így elutaztam. Amint a repülő letette a kerekeit, én belezúgtam a városba. A barátnőm akkor egy érdekes suliba járt, úgy hívják LCCM – London Center of Contemporary Music. Nagyon megtetszett, beiratkoztam. Az a remek benne, hogy ének szakon természetesen tanultuk az alapdolgokat, hangképzés és a többi, viszont azt mondják, a zenészek kisebb része lesz reálisan rocksztár, érdemes egyéb praktikus dolgokkal is megismerkedni. Ilyenek a hangszerelés, vokálozás, dalszerzés, reklámzene, filmzene. Voltak osztálytársaim, akik eltávolodtak a színpadtól, az egyiknek a filmzene lett a heppje, teljesen elmélyedt ebben.
Én például a dalszerzéshez, mint tantárgyhoz kifejezetten szkeptikusan álltam, egyrészt mert addig is csináltam, másrészt nem vagyok egy akadémikus alkat, inkább intuitíve közelítek mindenhez. Ha túl sokat tudok valaminek az anatómiájáról, eltűnik a varázs. Ehhez képest utolsó évben ezt választottam főtárgynak, és nagyon hasznos volt. Iszonyat mennyiségű szöveget kellett kinyomni magunkból, és ez hatalmas lendületet adott. Ennek is köszönhető, hogy még a suli alatt lett kint egy zenekarom, meg ugye Pesten formálódott a Jónás Vera Experiment, és azóta is tart mindkettő.

 

De most Budapest a bázis, ugye?

 

Igen, de maximum háromhavonta megyek Londonba is, és akkor ott koncertezünk, néha szólóban is fellépek.

 

Ez mégis hogy megy? A londoni klubok nem szokták tudtommal üldözni az embert, hogy gyere már.

 

Tényleg nem, iszonyatosan nyomulni kell, bombázni az embereket e-mailekkel, bár szerencsém van, hogy van pár koncertszervező, aki ránk kapott, és hívnak folyton valahová.

 

És hogy jött Amerika a képbe? A honlapodon olvastam, végigturnéztad a keleti partot.

 

Van egy tehetség-program, az a neve, hogy OneBeat, ezt az amerikai külügyminisztérium finanszírozza. Kiválasztottak 32 zenészt a világ minden tájáról, és elvittek minket az USA-ba. Floridában volt egy kéthetes ismerkedés, végeláthatatlan együttzenéléssel, kísérletezéssel, aminek eredményeként összeállt egy elég izmos koncertprogram, amit végigvittünk 16 helyszínen Floridától New Yorkig. Mondanom sem kell, hatalmas élmény volt, már csak azért is, mert csak öten voltunk európaiak, ezen kívül az indonéz gamelán művésztől a kenyai rapperig mindenféle náció és stílus képviseltette magát. Rengeteg impulzus ért. A szervezőkkel most is kapcsolatban vagyunk, nyáron volt egy közös projektünk Magyarországon.

 

Nem akarlak közéleti témába kergetni, de mennyire működik ez a nyitott kísérletezősdi ma Magyarországon, van erre kereslet?

 

Azt hiszem a nagyok, akikről tudjuk, hogy miként futottak be, pont olyan járatlan úton keresgéltek, mint most mi. Utólag tudjuk csak, hogy mi hová vezetett. Tény, hogy nehéz, néha úgy érzem, egyenként gyűjtjük be az újabb rajongókat, de folyton gyarapodik a projekt, ez biztos. Vannak hangok, hogy nem elég pop, nem elég elszállt, nem elég rágógumi, de engem ez nem érdekel, nyomni kell és kész. Három év alatt összehoztunk egy nagylemezt, játszottunk a Trafóban, a Művészetek Palotájában, most lesz egy kislemezünk,

folyamatosan nyomni kell az energiát, és az utat tör magának, ez ennyiből is látszik.

 

Főállású zenész vagy?

 

Abszolút. Vannak a zenekaros fellépések az Experimenttel, meg kint Londonban, ezen kívül az sem zavar, ha céges rendezvényre kell menni. Néha írok ide-oda dalszöveget, ez jó a jogdíj miatt. A főiskolán tanult mentalitással próbálom kitapasztalni, hányféle dologból lehet felépíteni egy zenész egzisztenciát, egyelőre úgy látszik, működik.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!