Amikor dühös vagyok, mindenkit letegezek

2014. 03. 05. 18:08

Ahogy belép a szerkesztőségbe, tetszik neki, hogy az asztalok sarkai lekerekítettek. Genetikailag kódolt az idegenkedésünk a derékszögektől – mondja. Õ maga viszont környezetvédelmi ügyekben soha nem bizonyult hajlékonynak, inkább radikális. Van is oka rá. MAROSSY ANNA botanikussal, muzeológussal Szűcs László beszélgetett.

 

Egyszer azt nyilatkozta, hogy a telet szereti. Egy botanikus hivatalból nem a tavaszt kellene kedvencének nevezze?

Így van, mint szakember hozzá vagyok kötve az aktív természethez. De tudja, mindenki születik egy bioritmussal. Vannak emberek, akik este kilenckor álmosak, le kell feküdjenek, s reggel hatkor már talpon vannak. Én délután kezdek „kivirágozni”, akkor tudok dolgozni, még főzni is este szoktam, viszont imádok reggel aludni. Mióta nyugdíjas vagyok, az a legremekebb dolog, hogy visszafekhetek. Az a legfinomabb. A tél szeretete is ilyen, nem tudom megmagyarázni, de gyermekkorom óta az ősz és a tél a mindenem.

Az ősz nekem optimizmust jelent, akkor érik be a növények termése. S készül a természet a pihenésre, a tavaszi újrakezdésre.

Az ősz kesernyés illatait is szeretem, a színeit, a fényeit. Az is érdekes, hogy a telet szeretem, de a fehér színt nem. A világ sok helyén ez a gyász színe. Ha úgy vesszük, nem is szín a fehér, ennek ellenére a telet kedvelem. Ilyenkor szeretek fényképezni. A tél fekete-fehér fotókon gyönyörű.

Harcos környezetvédőnek tartják. Ezt a harciasságot a tapasztalattal szerezte, vagy valakinek a példája nyomán?

Nem, én ezzel születtem. Sokat foglalkoztam az öntudat formálásával. Hiába van törvény, ha a természet védelme nincs benne a meggyőződésedben, akkor az nulla. 1970-ben kezdtem hozzá, hogy óvodásokat neveljek erre. Én előbb voltam tanár, utána kutató. Már akkor felvetődött, hogy honnan van bennem ez a mondhatni agresszív környezetvédelem.

A nevelésed a születésed előtt húsz-huszonöt évvel megelőzően kezdődik. Nem mindegy, hogy a gyerek szülei miként gondolkodnak.

Engem kicsi koromtól vittek a szüleim a természetbe, ami Belényesben nem volt nehéz. Minden vasárnap kint voltunk, s nem volt szabad virágot letépnem, csak megnézni, esetleg egy szálat hazavinni anyának. S hogy édesapám honnan vette? Belényesben Ioan Busiþa, Bartók barátja, mint fiatal tanár, a huszadik század első éveiben megismerte Czárán Gyulát, aki a bihari hegyek szentje. Az ő útjain járunk most is. Aztán Busiþa tanár lévén Belényesben kirándult a fiatalokkal, diákokkal például Rézbányára. S amit ő átvett Czárántól, azt továbbadta többek között az én apámnak.

Abban hasonlít a harcias környezetvédőkhöz, hogy sok konfliktust vállal. Szerzett ellenségeket?

Jaj, sokan nem szeretnek, kényelmetlen személy vagyok. Elterjedt a híre, hogy engem nem lehet megvenni. Nálam a természetvédelem elsődlegesen érzelmi kérdés volt mindig. Hogy szeressem, amit védek. Tudva, hogy nem elég szeretni, védeni kell. Az egyik tanárom intelmét fogadtam meg, aki egyszer azt mondta: „mindig a lehető legmagasabb szintre menj az igazadért, oda, ahol a döntést hozzák.”

Úgyhogy nem féltem annak idején akármelyik párttitkárnak is megmondani, hogy nézze csak, elvtárs, mi a probléma… Igyekeztem átugrani a kisfőnököket.

Az utóbbi években a legtöbb vita a püspökfürdői rezervátumot érinti. Kifejtené, hogy mi a helyzet ott, s mi lehet a megoldás?

Nagyon nehéz röviden összefoglalni, tiszta vizet önteni a Pecébe. Tudja, ez a mi bajunk biológusoknak, ha valamiről beszélünk, minden kijelentésnek tartalmaznia kell egy magyarázatot. Ez a meleg vizű patak, a Pece tóvá lett képezve. A harmadkorban meleg éghajlat volt, s itt képződött egy travertin gát. A nagyon meszes víz kicsapódik, s képződik egy laza mészkőzet, lukacsos. Ebből képződött egy gát, látszanak a nyomai. 1798-ben, mikor Kitaibel Pál vegyész, botanikus Váradról jött a Pece-partján, észrevette Szentmárton alatt, hogy ebben a lassan csörgedező patakban tavirózsa van, amelynek cakkozott a levele. Európában él a fehér tavirózsa, de nem ilyen a levele. Annak sima. S délben látja, hogy csukódik össze a virág, a trópusi vízinövények összecsukják a szirmukat, ha melegszik a nap. Aztán látta a tavat. Ma már azt is tudjuk, később mesterségesen is ki lett a tó alakítva. Az 1400-as években itt vízimalmok működtek, a rontói és a hájói malom. Ezért el is térítették a Pecét, hogy legyen egy malomárok. A travertin gát valamikor régen felszakadt, hogy mikor, hogyan alakult itt ki a tavirózsa, arról pontos adataink nincsenek. Kitaibel 1802-ben írt cikket az itt talált tavirózsáról, s már ő feltette a kérdést: vajon mit keres itt ez a növény?

Mi úgy tanultuk, hogy a madarak lábán került ide Afrikából. A gólya hozta, mint a gyerekeket…

Kitaibel cikke után sok osztrák és magyar botanikus jött ide a növényt csodálni. Egyesek azt mondták, a törökök hozták. Arra valóban vannak adatok, hogy Várad elfoglalása után a törökök kijártak fürdeni. Az 1920-as években egy román paleoantropológus, Mircea Paucã kutatta a tó iszapjában a kis trópusi csigát, a melanopsis paresi-t, ami ott él, s ennek a fosszíliáit mélyebben is megtalálta, egész a harmadkorig. Ezt már nem a törökök hozhatták. A virágok magját hozhatták a madarak, hisz akkora, mint egy mákszem.

Viszont a csigát aligha hozhatta madár, ha jól értem?

Igen, kell pár nap, amíg egy gém a Nílustól elrepül idáig, s azt az utat egy csiga aligha bírná ki. Az biztos, hogy az itteni tavirózsa viszont rokona a nílusinak genetikai értelemben is.

Van még az a kis halfajta, ami szintén védett, az ugye nem trópusi származék?

Nem, az endemikus, itt, helyben fejlődött ki. De nem reliktum, nem maradványfaj korábbi földtörténeti korokból.

 

Névjegy

Marossy Anna (Belényes, 1931). 1954-ben diplomázott a BBTE-n. 1955-től tanár Vaskohszikláson, 1963-tól a Nagyvárad tartományi Kultúrbizottság munkatársa. 1966 és 1988 között főmúzeológus a Körösvidéki Múzeumban. Botanikai ritkaságok feltérképezésével, a Nimphaea lotus/termalis megmentésével, a Bihar-hegység, a Királyerdő, a Béli-hegyek, az Érmellék flórájával, a Belényesi-medence etnobotanikájával foglalkozott. 2006-ban megkapta Nagyvárad város Kiválósági díját.

 

Hárommillió évet bejártunk, hogy jutunk el a mai, közelmúltbeli vitákhoz?

1930-ban védett növénnyé nyilvánították a tavirózsát, de rájöttek, hogy nem elég a növényt, a környezetét is védeni kell, így vált rezervátummá ez a rész. 1975-ben született meg az a döntés, hogy a Félixfürdőben lesz a kezelési övezet, a Május 1. fürdőben pedig a szórakoztatás. Egyszer meghívtak egy gyűlésre, ahol közölték, 12000 férőhelyes strandot akarnak kialakítani, jelentkeztem, s elmondtam, nem tudjuk biztosan, mennyi a víztartalék. Azt tudjuk, hogy a hozama a hegyekből jön. S ahogy az erdőkben csökken az erdők felülete, úgy csökken a vízhozam. Az itteni vizek eredete valahol a Királyerdőben van, ahol már több mint 150 éve nyírják ki az erdőket. Mi pedig most itt fúrjuk a vizet mindenütt. Akkor Blajovici volt a megyei párttitkár, aki hallgatott ránk, szakértőkre, s a strand kapacitását 5000-re csökkentették.

Én azt próbáltam elérni, hogy ezt a vizet ne használják, csak kezelésekre. Nem így lett, fúrták mindenütt, s egy idő után elkezdtem látni, hogy csökken a víz szintje. Cirkuszoltam.

Ez még a hetvenes-nyolcvanas években történt, aztán a kilencvenesben minden elszabadult. Illegálisan is bevezették ide-oda. Aztán amikor egyáltalán nem jött, akkor megijedtek.
Egyszer azt mondták, azért csökken a forrásnál a vízhozam, mert el van tömődve. Leküldtem búvárokat, de nem volt ott semmi, ami eltömítette volna. Egyébként a tó vize a forrásnál 32 fokos, s ez hűl Váradig úgy 24 fokosra. Érdekes, soha nem fagy be, kivéve 1982-t. Egy vasárnap hívott az őr. Nem akartam elhinni. Egyébként nem mély a víz, csak a forrásnál négy méteres, a tavirózsák nem szeretik a mély vizet.

Önnek tavaly volt egy komoly vitája a múzeumi szakemberekkel. Mi történt?

A terület adminisztratív szempontból Szentmárton községhez tartozik, de tudományosan korábban az Akadémiához, aztán átkerült a Körösvidéki Múzeumhoz. Arra számítottam, hogy egyeztetnek velem, azt hiszem, elég jól ismerem a területet. Volt, hogy valami páfrány árasztotta el a tavat, katonák jöttek segíteni, hogy kitakarítsuk. Amúgy a víz akkor kezdhetett el újra feltöltődni, tóvá válni, amikor megszűntek a malmok, s már nem kotorták a patak medrét. Ez le is szűkítette a tavirózsa élőhelyének a területét. A Sahia filmstúdióval két hónapig filmeztünk ott, akkor jöttünk rá pár dologra, például, hogy mit eszik a csiga. De a múzeum elzárkózott. Ha panaszkodtam, csak nyugtattak, s kértek, hogy ne szóljak bele. Aztán egyszer megint hallom, hogy nem jön a víz. Mondtam: menjetek és reklamáljatok. Ekkor azt kaptam, hogy jaj, tudom én, kik a tulajdonosai ezeknek a hoteleknek? Kiabáltam, ne törődjetek vele. Erre az volt a válasz, hogy könnyű neked, te már nyugdíjas vagy. Pedig én a prim-secretar elvtársaktól sem féltem. Később, ha megbeszélések voltak a Környezetvédelmi Hivatalban, szándékosan nem hívtak. Aztán a prefektus hívott össze gyűlést, de oda sem a múzeum hívott, hanem a prefektúra. Sőt, a múzeumtól otthon felkeresett az igazgató, hogy a prefektus előtt nehogy azt mondjam, ők a hibásak. Azt mondtam, igaz, a vízszint csökkenéséért nem ti vagytok a hibásak, de azért igen, hogy nem veritek folyton az asztalt a tó érdekében. Persze a gyűlésen szóvá tettem, hogy nincs víz, s illegális vízhasználat lehet e jelenség mögött. Egy újságcikkben később azt sérelmezték, hogy én kétségbe vonom a rezervátum megmentéséért kifejtett tevékenységüket, meg egy nemzetközi projekt pénzforrásainak a felhasználását. Nagy betűkkel szerepelt a címben: Marossy Anna kérjen bocsánatot! Tudja, sokat kibír a tavirózsa, de a csiga, meg a hal nem bírta volna ki azokat az állapotokat. Hallottam, bevitték a múzeumba egy akváriumba. Kétségeimet fejeztem ki, hogy megmaradnak, amire azt kaptam, hogy botanikusként miért szólok bele a csigák dolgába… A cikkre azt írtam válaszul, hogy nem kérek bocsánatot, de megbocsátok.

Mit lehet tenni?

A prefektus is ezt kérdezte, s azt válaszoltam neki is, a víz kérdése minden. A helyzet olyan súlyos, hogy csak mesterséges beavatkozással lehet javítani rajta. Oda térnék vissza, hogy ezt a vizet szigorúan kezelési célokra lenne szabad használni. Amúgy sem szabad a radioaktivitása miatt napi negyven percnél tovább használni. Közben sokan ülnek benne reggeltől estig. Minden szakembernek össze kellene ülnie egy komoly megbeszélésre. A csigákat például Félixfürdőre vittem volna át, ott viszont érthetetlen módon a teknősbékák szaporodtak el.

Egy másik ügy, amiben a nyilvánosság elé állt, a Körös váradi szakaszának a modernizációja. Ön és a fiatal zöldek meg akarták akadályozni a városközpontban a fakivágásokat a parton.

És sikerült is! Az történt, hogy hozzáfogtak a Körös-part rendbetételének, ami gyakorlatilag lebetonozást jelentett, a fák kivágásával. Mondván Váradon ne öntsön ki a folyó.
Ehhez a város fölötti vízgyűjtőkkel kellene nagy baj történjen, amit egy ilyen partrendezés aligha akadályozna meg.
Isten ments attól, hogy az átszakadjon, több méter víz öntené el a várost. Vagy huszonvalahány éve volt komoly probléma, ha akkor egy fiatal rendőr nem riasztja az illetékeseket, katasztrófa történt volna. Felnyitották a zsilipeket gyorsan.

A szakembereket nem kérdezték, jó-e, ha betonkaréjban folyik a Körös? Vagy nem jó szakembert kérdeztek?

Nálunk a politikusok határoznak és a politikusok érdekei.

A mai Magheru úti Baross hídtól fennebb volt három öreg nyárfám, azokat is kivágták. Fényképeztem, dühöngtem, aztán amikor hallottuk, hogy folytatják a központ irányában, a fiatalokkal tiltakoztunk. Tábla került minden kivágásta ítélt fára, ami tájékoztat, hogy az adott fa hány liter oxigént termel évente, más azt találta ki, hogy a fákat örökbe fogadják. Egy este furcsa motorzúgást hallok, – a közelben lakom – szaladok, s látom, egy nagy lánctalpas jármű tart a part. Mondja a sofőr, holnaptól vágják a fákat, kezdődnek a munkálatok. Másnap reggel már kint voltak a fiatal ökológusok, a riasztott újságírók, ment a veszekedés, végül az egyik kis újságírónő ráült a lánctalpas munkagép markolójára. Jött vagy negyven csendőr. Kérdeztem: hát titeket ki küldött? Az egyik megismert, korábban ő is segített a fürdőben a tóból az elszaporodott páfrányt eltakarítani. Na, én tartottam nekik egy fejtágítót, – tudja, amikor dühös vagyok, letegezek mindenkit, szóval mondom: „tudjátok, fiúk, mi itt az életet védjük, akárki is küldött ide.” Meghallgattak, s elvonultak. Aztán jött egy bukaresti szakbizottság, s a végén maradtak a fák.

Egy másik téma kevésbé a botanikus szakterülete, de itt Nagyvárad környékén is aktuális a palagáz-kitermelés ügye. Meg lennék lepve, ha nem lenne markáns véleménye erről is.

A föld óriási mennyiségben rejt ilyen gázokat világszerte. Sajnos a technika nagyon súlyos következményekkel jár. A gáz benne van a kőzetben, fizikailag is, kémiailag is ki kell onnan hozni. Ellenzem! Az a véleményem, hogy az emberiség szörnyen pazarol. Én betiltanék minden szintetikus zacskót, ruhát, minden egyebet, ami kőolajból készül.

Az alternatív energiaforrások közül melyiket támogatja?

A napenergia hasznosítását. A tárolásán kell még dolgozni, hiszen igazán nagy hatékonysággal erre egyelőre csak a növények képesek a fotoszintézis által. Ellenzem például a ma divatos mikro-vízierőműveket, azt, amikor patakokat vezetnek be csövekbe. Ez szörnyű gondolat, megváltoztatja az egész környék ökológiáját. Sajnos az a korszak, amit most élünk, egy szörnyszülöttje a kapitalizmusnak. Nem lesz jó vége ennek a konzumtársadalomnak. Mi, biológusok látjuk ezt a legtisztábban, hisz tudjuk, minden összeköttetésben van mindennel.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!