A sztereotípiákat nehéz lebontani

2015. 03. 18. 17:19

„A 30Y öt fiúból áll. Kettő testvér, három nem. A 30Y nem szereti kategorizálni, milyen zenét játszik, minthogy nem hisz abban, hogy a zene dobozolható lenne. Illetve két részre talán: jóra és rosszra. A 30Y jó zene” – vallják magukról az egy szombathelyi buszjáratról elnevezett zenekar tagjai. Az utolsó állításuk igazságát mindenki maga döntse el, az viszont talán jelent valamit, hogy tizenöt éve a pályán vannak. A zenekart vezető, másodállásban egyetemi adjunktus BECK ZOLTÁNNAL, a nagyváradi Moszkva Kávézóban tartott koncert előtt Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.

 

Két év szünet után tavaly mozgalmas évetek volt: megjelent két közép- és egy ezekből összeállított nagylemezetek. Minek köszönhető ez a rendkívüli aktivitás?

 

Kevéssé volt ez tudatos. A középlemezek azért készültek, mert szerettük volna minél előbb elereszteni a születő dalokat, szinkronban maradni saját magunkkal. Amikor az ember nagylemezen dolgozik, egy szám megírása és a megjelenés, de sokszor még a rögzítés között is, sok idő telik el. Amikor a dal találkozik az emberekkel, a zenekar már rég túl van azon a hangulaton, amiben az adott szám született. Mi ezt akartuk elkerülni, másrészt az is érdekes lehet, ha a zenekar kedvelői mindig aktuálisan értesülnek arról, hogy mit gondolunk a világról. Egyébként eredetileg nem volt cél, hogy nagylemez legyen, de októberben ránéztünk az éves termésre, és megállapítottuk, elegendő anyag gyűlt össze.
Üzleti szempont sosem vezérelt bennünket, hiszen kezdetektől azt tartottuk fontosnak, hogy minél több emberhez eljusson a zenénk, és nem az, hogy minél több pénzt keressünk. Erről szólt a 2004-es Egy perccel tovább című első albumunknál útjára indított lemezcsere program is.

 

Őszintén szólva erről nem hallottam. Elmeséled?

 

Volt egy nagyszerű szlogen Magyarországon, miszerint a másolás megöli a zenét, emiatt aztán folyamatosan büntették azokat az embereket, akik másolták a CD-ket, vagy letöltötték a netről. Szerintünk pedig ezeket az embereket nagyobbrészt köszönet illeti, hiszen ők tartják életben a rock and rollt. Ezek többnyire olyan emberek, akiknek nincs pénzük egy eredeti lemezre, mégis hallgatni akarják, másolják egymásnak. Mi nekik szerveztünk úgynevezett lemezcsere koncerteket, ahol a másolt cd-t teljesen ingyen eredetire cseréltük. Szerencsére ebben a kiadók is partnerek voltak. Szerintem a zene a kommunikáció egy formája, amiből nem lehet senkit sem kizárni anyagi alapon.
A tavalyi összes EP-t is ingyen hozzáférhetővé tettük, és a nagylemez sem került kereskedelmi forgalomba, a tavaly novemberi budapesti Akvárium koncertünk résztvevőinek ajándékba adtuk a jegy mellé.
Soha nem gondoltam úgy a zenénkre, hogy miként lehet ebből pénzt csinálni. Ez legfeljebb járulékos történet. Szerintem egy olyan produkció, aminek a motivációi között ott a pénz és a siker, önmagában válik hazuggá, mert hiányzik belőle az állítás.

 

Egy interjúban mondtál valami olyasmit, hogy a gyerekkori gitárórákat akkor hagytad ott, amikor rájöttél, két akkorddal is lehet dalt írni, ki tudod fejezni magad.

 

Most már hármat, esetleg négyet is használok.

 

Viccet félretéve, egyértelműen kezdetektől fontos számotokra, hogy legyen üzenet. A tavalyi dalokon végignézve mi volt az?

 

Azt hiszem, amióta elkészült, nem hallgattam meg egyben a lemezt, de talán mégis van egy laikus benyomásom.

Úgy érzem mostanra sikerült dalra figyelő zenekarrá válnunk, a legtöbb díszt, sallangot le tudtuk takarítani a munkáinkról.

Egyenesen, pontosan és élesen beszélünk, és mindehhez szabadabban játszunk.
Ahogy haladunk előre az időben, egyre jobban érezzük a felelősségünket minden megszólalással, és ehhez valahogy viszonyulnunk kell. Néhány hete egy fiatal srác azt mondta, hogy azért szeret minket, mert azt érzi, mi nem alkuszunk meg semmilyen szempontból a számainkkal. Popzenét játszunk, ez világos, de ettől még nem kell kiszolgálni jól körülírható ízléseket. Ha egy szám működik, tök jó, ha nem, az is, hiszen kizárólag az önazonosság élménye az, ami miatt érdemes csinálni egy rockzenekart.

 

Nekem kicsit olyasmi jön le ezekből a számokból, hogy nagy a baj gyerekek, de tartsatok ki. Lehet, csak én érzem így…

 

Az, hogy a zenekar miként vélekedik a közélet kérdéseiről abban a társadalomban, amiben él, egyfelől mindig világos volt. Másrészt pedig mindig tartottuk magunkat egyféle apolitikus pozícióhoz, pártpolitikai értelemben mindenképpen. A társadalomkritika mindig személyes történeteken keresztül fogalmazódik meg. Nem cél, hogy társadalomformáló alkotásokat hozzunk létre, legfeljebb csak kapcsolódási pontokat szeretnénk adni a fontos közös kérdésekhez, valamiféle alanyi pozícióból.

 

Talán azért sincs igényed zenészként a társadalomformálásra, mert ezt a civil életedben megteszed, hiszen te vagy a Romológia Tanszék egyik alapítója a Pécsi Tudományegyetemen, adjunktusi minőségben ma is ott tanítasz.

 

Igen, az tényleg egy másfajta felelősség, és éppen ezért nagyon izgalmas ügy. Nehéz egy olyan társadalomban élni, ami csak a hatalom pozíciójából tud gondolkodni, amelynek minden eleme a hatalom birtoklása, illetve az attól való távolmaradás bináris rendszerében értelmezhető. Amelyik mindig keresi a nálánál gyengébbeket egyénként vagy közösségként, és azonnal bűnbakot gyárt akár az által, hogy gazdasági bevándorlóknak hívja őket vagy már a határnál bilincset tenne a kezükre.

Ott, ahol nem a befogadás és a nyitottság, hanem a kirekesztés és a bezárkózás mindennek az alapja, ott nem jó élni.


Nyilván, amikor a romológia szakról beszélünk, akkor ezt meg kell említeni, hiszen akinek lehetősége van, hogy bármilyen módon egy nyitottabb társadalom felé tegyen lépéseket, kutya kötelessége megtenni.

 

Hogy lettél te romológus?

 

Hivatalosan sehogy, hiszen a szak alapítói között vagyok; így nem állt módomban elvégezni. Eredendően irodalmár vagyok, és ebbéli minőségemben találkoztam Holdosi József cigány író regényeivel. Az ő munkásságával foglalkozva jöttem rá, hogy van egy hatalmas hiány. Az etnikus irodalmak, köztük a cigány irodalom olvasási stratégiái, jelentésképzései abszolút nincsenek megtámasztva egyfajta elméleti elgondolással. Ez kezdett engem először izgatni, ebből is írtam a Phd dolgozatomat.

 

Nem lehet, hogy az általad említett hiány pótlásának komoly sztereotípiák állták az útját?

 

Persze lehet, de ez ennél bonyolultabb. Az mindenesetre biztos, hogy egy kirekesztő társadalom jellemzően homogenizál is, tehát egységesként halmazként kezel, messze nem egységes csoportokat. Csalog Zsolt (író, szociográfus, a Roma Polgárjogi Alapítvány egyik ötletgazdája – a szerk.) írja egy helyütt: rossz kérdés, hogy milyenek a cigányok, mivel a cigányok sokfélék. Azt hiszem, nincs is más definíciója a történetnek.
Az megint másik kérdés, hogy milyen a művészeti reprezentáció. Egyfelől fontos vizsgálni, hogy valaki, aki cigánynak, romának nevezi magát és alkotóként jelenik meg, miként viszonyul a saját identitásához, milyen önreprezentációs stratégiákat működtet. A másik érdekes és talán még ennél is fontosabb kérdés a romológiában, hogy a többség milyen cigányképeket hoz létre, és azokat miként működteti. Ilyen értelemben a romológia többet foglalkozik a nem cigányokkal, mint a cigányokkal, hiszen érdekes vizsgálni, hogy mondjuk Jókainál, Adynál vagy a kortárs irodalomban milyen reprezentációk épülnek, ezek miként kacsintanak össze az olvasóval, tartják életben a már rögzült sztereotípiákat, vagy éppen miként mennek szembe velük. Fontos szem előtt tartani, hogy a sztereotípiák lebontása nem azokon az embereken múlik, akiket sújtanak, hanem akik használják őket. Nyilván nehéz egy közösségnek szembenéznie olyan sztereotípiákkal, amikkel évszázadok óta dolgozik, történeteket, vicceket gyárt, létrehozza a kapcsolódó színpadi figurát, főleg elismernie, hogy a felépített kép adott esetben köszönőviszonyban sincs a valósággal. Egy sztereotípiát lebontani annyit tesz, mint rávenni valakit, hogy szembenézzen a saját, világról alkotott képével, hogy önmagát bontsa le, adott esetben önnön identitására kérdezzen rá. Egy zárt társadalom erre nem képes, mivel csak ilyen panelekkel tudja igazolni a létjogosultságát. Azt gondolom, a romológia, mint tudomány, éppen ezért hatalmas társadalmi felelősséggel bír.

 

Azért a fentiekből látszik, hogy te szívesen vállalsz felelősséget. A zenekar merre tart? Idén lesztek 15 évesek, lesz valamiféle számvetés?

 

Nem vagyunk ennyire szummatívak. Nem fogunk húzni egy vonalat, hogy aztán ülhessünk és merenghessünk a saját életművünk felett. Azt viszont ki merem jelenteni, a szándék, hogy ez a zenekar mindig igazat akar mondani, a kezdetek óta nem változott. Ez mondjuk, marha patetikusan hangzik, de ettől függetlenül remek dolog.
Az viszont nehéz ügy, hogy időközben egyre jobban megtanultunk zenélni, és ezáltal a naivitásra való képességünket némileg elvesztettük. Nem tudunk már csak úgy hozzányúlni egy hangszerhez. Tudjuk, melyik hangszín hogyan szól, merre mennek a melódiák, miként épül fel egy harmónia sor. Mondjuk talán úgy, hogy az évek során megtanultunk egész jól 30Y dalt írni. Képesek vagyunk bármikor produkálni egy ilyet. Ez egy borzasztó nagy csapda, amibe a magyar zenekarok jelentős része is beleesik, egy idő után kiderül, hogy hosszú ideje ugyanazt a dalt írják. Engem ez az út nem izgat. Sokkal inkább az érdekel, miként tudjuk újra és újra megfogalmazni önmagunkat minél szabadabban úgy, hogy közben ne kelljen megtagadni, amit eddig csináltunk.

 

Erről szóltak a kis kitekintések is a testvéreddel (Bezzeg a kurva Beckek), illetve a lányoddal (Szoba Session) közös projektek?

 

Igen. Ezek mind ilyen irányú kísérletek voltak.

 

Az így szerzett új impulzusokat sikerült visszavinni a zenekarba?

 

Azt hiszem, igen. Hiszen ilyen tekintetben szerencsére igazi zenekar vagyunk, a szó legnemesebb értelmében. Persze kifelé az látszik, hogy én pofázok legtöbbet, de belülről azért nem úgy épül fel a történet, ahogy mondhatni a magyar undergroundban egyféle hagyomány, tehát van egy szerző-mindenttudó, akit kísérnek a többiek, hanem itt tényleg van négy fickó, akik együtt gondolkodnak a világról. Ha én leviszek egy ötletet a próbaterembe, az nem úgy néz ki, hogy ez a dal játsszátok el, találjátok ki hozzá a szólamokat, hanem egy teljesen nyitott, vázlatos valamivel megyek, amihez lehet kapcsolódni. Inkább csak javaslatot teszek, hogy szerintem éppen merre kéne elindulni. Mindig az együttzenélésből születik meg a végeredmény, ami aztán mind a négyünk számára önazonos lesz. Azt hiszem ez az, amitől még mindig működni tud a zenekar.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!