A sukorói-pákozdi csata előzményei
2016. 06. 26. 11:44Dr. Hermann Róbert az 1848-49-es szabadságharc nagy ütközeteiről tartott előadást a Szacsvay Akadémia évadzáróján. Beszélgetésük első részében Szilágyi Aladár az első nagy, győztes csata kevésbé ismert előzményeiről és bonyodalmairól kérdezte a jeles hadtörténészt, a Károli Gáspár Református Egyetem tanárát.
Ami a sukorói – közismertebb nevén a pákozdi – csata fontosabb előzményeit illeti: 1848. július 11-én Kossuth riasztja a nemzetet, az úgynevezett megajánlási beszédben, egyrészt 200 ezer újoncot, másrészt 42 millió forintot kér. Mindebből mennyi valósult meg?
A 200 ezer újonc egészen biztosan nem, azt távlatosan ajánlották meg, az első részlet az 40 ezer lett volna, ennyit az ősz folyamán valóban sikerült kiállítani. Ha a szabadságharc hadseregének a legnagyobb létszámát nézzük, az olyan 170 ezer fő lehetett. És ha ehhez hozzáadjuk a veszteségeket, akkor kijön a 200, de ezek nem voltak mind „újoncok”. Egyrészt volt nagyjából 30 ezer ember, aki a császári-királyi seregből átkerült, ezek sorezredbeliek, határőrök, huszárok. Volt már tíz honvédzászlóalj, amit májusban elkezdtek szervezni, és júliusra nagyjából összeálltak. Tehát ebből a 200 ezer újoncból mindent összevéve, 130-140 ezer fő lehetett, akit ténylegesen kiállított az ország, ami azért nem volt kevés. Tegyük hozzá: akkor még nem voltak felkészülve arra, hogy ilyen korán kitör a háború. Ha nyugodtabbak lettek volna a körülmények, akkor hamarabb ment volna a dolog.
Először a szerbek kezdtek nyugtalankodni. Mennyire volt ez saját kezdeményezésük, s mennyire a kamarilla szítása?
A szerb nemzeti mozgalomnak már a kezdet kezdetén volt egy a magyarokkal „együttműködő” és egy „kevésbé együttműködő” szárnya, utóbbi volt az erősebb. Már március végén vannak bizonyos nyugtalanságok a Bánát és Bácska bizonyos falvaiban, a határőrvidék már előtte is erősen ellenséges. Ezekről kevés jelentés maradt fenn, de azok alapján, amiket olvasunk, látszik, hogy bár nem készültek eleve a konfliktusra, de benne volt a pakliban, hogy lesz… Április végére válik egyértelművé, hogy a szerb mozgalomban azok jutnak vezető szerephez, akik a magyarokkal való konfliktusra akarnak rájátszani. Májusban, a második karlócai gyűlés alkalmával, május 13 és 15 között határozzák el a fegyveres felkelést. A hónap végéig gyakorlatilag megszerveződnek a táborok, s az első összecsapás június 12-én van, éppen Karlócánál, amikor a péterváradiak egy különítménnyel próbálják fölszámolni a szerb tábort. A korábbi magyar történetírás – főleg 1918 előtt – hajlamos volt ezt a kamarilla uszításának betudni. Valójában nincs annak nyoma, hogy június-július előtt az osztrákok ténylegesen beszálltak volna a dologba. Volt egy osztrák konzul, Ferdinand Mayernhofer, aki Zimonyban állomásozott, ő már a kezdettől biztatgatta, támogatta a szerbeket. Nem lehet tudni, az osztrák kormánynak ebben mennyire volt benne a keze, de alapvetően ez egy autochton, önálló fejlődés útján létre jövő nemzeti mozgalom volt. Az más kérdés, hogy az osztrákok, amikor látták, milyen magyarellenes irányt vett, és hogy ez milyen kellemetlenségeket okoz a magyar kormánynak, akkor alapvetően nem ellenezték, hogy a Mayernhofer ott „gebinben” ezt megcsinálja. És volt még egy dolog, amit hangsúlyozni kell: ott volt a fél-független Szerbia, onnan is jött politikai biztatás, Ilja Garasanin külügyminiszter részéről, és önkéntesek is jöttek Szerbiából – akár később, a 20. század eleji balkáni háborúk alkalmával.
Július végére fordulat áll be: az olasz szabadságharcot az osztrákok leverik. Akkor már Ausztria teljes mellszélességgel fordulhatott Magyarország ellen. Miként történt az, hogy rögtön Jellasics kerül előtérbe, hiszen – a Batthyány kormány nyomására – őt június 10-én lemondatták, nem?
Felfüggesztették a báni és egyéb méltóságából, csakhogy ő nem engedelmeskedett. Nem hirdették ki sem Horvátországban, sem Szlavóniában ezt a királyi kéziratot, tehát Jellasics (képünkön) kezében maradt a hatalom. De abból a kevés adatból, amit ismerünk, kiderül: a hatóságok eléggé be voltak tőle rezelve, hogy mi fog történni, mit fog tenni a bán… Az más kérdés, hogy miután nem volt ki odacsapjon az asztalra, nem volt olyan fegyveres erő, amelyik netán büntetőexpedíciót kezdeményezhetett volna ellene – ez elbizonytalanította a horvátországi császári-királyi hatóságokat. Van olyan adat is, mely szerint a zágrábi fő-hadparancsnokság helyettes vezénylő tábornoka nagyon „elgondolkodott”: mitévő legyen, amikor megkapta a Jellasics leváltásáról szóló királyi kéziratot, csak hát inkább Jellasics volt hatalmon, az ő kezében voltak a hatalmi eszközök, így az osztrák tábornok tehetetlen volt.
Jellasics első katonai akciója az volt, amikor 1848. augusztus 31-én megszállta Fiumét?
Korábban is, hiszen folyamatosan nyomult előre Szlavóniában. Szlavónia vitatott terület volt, a horvátok azt mondták, hogy az övék, a magyarok pedig azt, hogy a horvátoknak semmi közük hozzá, mert az magyar terület. Jellasics 48 június-júliusában folyamatosan szállja meg a szlavóniai területeket. Elkergetik a magyarbarát tisztviselőket, megszállják a vidéket. A nyílt háború tényleg augusztus 31-én kezdődik, Fiume megszállásával.
Szeptember 4-én Jellasicsot megerősítik báni méltóságában. Rá egy hétre, Batthyány beadja lemondását a magyar kormány éléről, és éppen aznap a horvát bán 30 ezer emberével átlépi a magyar határt. Hiteles ez a szám?
Több volt, hiszen a teljes mozgósított haderő lélekszáma meghaladta az 50 ezer főt, és ebből 45 ezer ténylegesen bejött Magyarországra. Ez komoly hadi potenciált képez, az más kérdés, hogy amint haladnak előre, a létszám fokozatosan olvad, mert a Muraközben is hagynak hátra helyőrséget, Nagykanizsán is, útközben is ide-oda kell rakosgatnia őket, időnként a nép is agyonver közülük egyet-kettőt, időként többet is… De mire Székesfehérvárra érnek, még marad olyan 35 ezer fő.
Az új „magyar királyi hadsereg” keretében nagyon furcsa, különös helyzet alakult ki, fölmerült a kérdés: a parancsnoka vállalja-e vagy sem a konfrontációt Jellasiccsal. Egyébként kiderült, hogy nem vállalják, egymás után többen is lemondtak, sőt volt, aki később át is állt…
Igen, egyikük, Franz Ottinger, a Dráva-vonal parancsnoka tényleg átáll, de ő ekkor még csak visszavonul, majd 48 októberében áll át. Tehát nem az történik, hogy közvetlenül átmegy Jellasics táborába. Utána lesz bajunk vele elég, hisz az egyik legvitézebb osztrák lovas-parancsnoknak bizonyult.
Miközben a magyarok kerülték a konfrontációt, fokozatosan vonultak vissza Székesfehérvár felé, Jellasics meg mind haladt előre, miközben Batthyányi általánosan mozgósított. Kossuth fölszólította a külföldön szolgálatot teljesítő magyar katonákat, hogy térjenek haza. Az a bizarr helyzet állt fenn, hogy részben „császári” csapatok álltak szemben „császári” csapatokkal, a tiszti karról nem is szólva.
1848. szeptember 11-én, amikor megindul a horvát támadás, egy Teleki Ádám (képünkön) nevű tábornok a magyar sereg parancsnoka. A katonai ellenállásnak a Dráva vonalán nem volt semmi esélye, ugyan állomásozott ott vagy 30 ezer magyar, de ezek többsége mozgósított nemzetőr volt. Jó esetben egy részük valamilyen puskával fel volt szerelve, de a többségnek lándzsája, baltája, meg kaszája van. Nem igazán alkalmasak arra, hogy egy reguláris hadsereggel szembeszálljanak, nem is beszélve arról, hogy – miután a horvátok egy ponton nyomulnak be a Muraközbe, utána kelnek át a Dráván, – ez a 30 ezer ember szét van osztva, Eszéktől a Dráva, illetve a Mura felső folyásáig, emiatt erőösszpontosítást sem lehet végrehajtani, amivel az áttörést megakadályozhatnák. Ezért történik az, hogy a hadseregparancsnok, illetve a kormánybiztos, Csányi László hazaküldi a nemzetőrséget, hogy inkább otthon szervezzék meg a népfölkelést Jellasics ellen. Ami ténylegesen bevethető erő, az nem nagyon haladja meg az ötezer főt! Van némi sorgyalogság, a császári-királyi hadseregből – két-három zászlóalj –, nagyjából kétezrednyi huszár, különböző ezredekből; van két honvédzászlóalj, és két század székesfehérvári önkéntes. – Ezekkel ugye, nem lehet megállítani egy 35-40 ezer fős haderőt, és ezért, miután Jellasics a Balaton déli partján vonul föl, ők az északi parton jönnek, hiszen ott könnyebben bevárhatják az erősítéseket. Szerencséjük van, a Batthyány- kormány már korábban követelte a külföldön állomásozó magyar csapatok hazahozatalát, és ez éppen szeptemberre kezd beérni. Tehát egymás után érkeznek haza, a gyalogsági, de főként huszáralakulatok, hiszen ők gyorsabban hazaérnek. Ez még a „törvényes” visszatérés, akiket úgy vezényelnek haza, királyi parancsra. Ahogy beérkeznek a főváros vonzáskörzetébe, küldik is őket tovább, először a veszprémi, aztán a székesfehérvári táborba, illetve a dunántúli, meg a Vác környéki önkéntes nemzetközi táborba, aminek a létszáma körülbelül négyezer fő, ami már elég komoly erő. A magyar tiszti kar visszavonulás közben nagy bizonytalanságban van, hiszen Jellasicsot valóban visszahelyezték, de semmiféle uralkodói irat nem jön, hogy most mit kell csinálni? Közben lemondott a kormány. Teleki Ádámot Jellasics fölszólítja, vagy vonuljon ki az országból a seregével osztrák területre, vagy álljon át. Teleki egyikre se hajlandó. Kijelenti: ő egyikre se kapott parancsot az uralkodótól, tartja magát ahhoz, hogy a magyar kormány utasításait kell végrehajtania.
Ha jól értelmezem: mindkét oldal tisztjei arra hivatkozhattak adott pillanatban, hogy… az uralkodó nevében járnak el?
Így van. Az áprilisi törvények értelmében, illetve a májusi királyi kézirat szellemében a magyarországi császári és királyi parancsnokokat alárendelték a magyar kormánynak. Amiatt van ugyan némi bizonytalanság, mert lemondott a Batthyány-kormány, de miután szeptember 12-én ismét őt bízták meg a kormányalakítással, ezt a legitimációs hézagot sikerült befoltozni. És attól a pillanattól fogva Teleki azt mondja, ő Batthyánynak engedelmeskedik. A tisztikar fejébe is szöget üt az, hogy nincs uralkodói rendelet, és elmennek Jellasicshoz Keszthelyre, hogy mutassa meg a papírt, ami alapján bejött az országba. És Jellasics nem tud felmutatni semmit, mert… nincs ilyen. Van a visszahelyező kézirat, de abban nincs benne, hogy meg kell, vagy meg szabad támadnia Magyarországot. Ezek után a tisztikar azt mondja: jó, most nincs elegendő erőnk, de amint lesz, meg fogjuk állítani a bán seregét, és megmutatjuk neki a zárkába vezető utat – amennyire ez lehetséges. Ez a pillanat szeptember végén érkezik el, amikor Fehérvár feladása után, a Velencei-tó északi partjára vonul a sereg, és még mindig nem jön uralkodói rendelet. Pontosabban jönnek, olyanok, amelyek arról szólnak, hogy meg kell akadályozni a két hadsereg közötti fegyveres összecsapást, de továbbra sem foglalnak egyértelműen állást Bécsben, sem a magyarok, sem a horvátok ellen.
Ez afféle kivárási politika lehetett…
Hát igen… Szerették volna elkerülni Bécsben is, hogy újabb fegyveres konfliktus kerekedjék. Ezért nevezik ki Lamberget azzal, hogy ő mindkét hadseregnek a teljhatalmú főparancsnoka lesz, s akkor meg tudja akadályozni az összecsapást. Csak hát Lamberget agyoncsapják a pesti hajóhídon szeptember 28-án, így az egészből nem lesz semmi. Ugyanezen a napon a sukorói templomban összegyűl egy haditanács. Ott úgy döntenek, hogy – miután a fegyveres összecsapás tilalma nem csak a magyarokra vonatkozik, hanem Jellasicsra is, és a bánt semmi nem hatalmazta fel a támadásra – a következő nap útját fogják állni, és ha támad, akkor visszaverik. Ez a kikényszerített önvédelemnek a koncepciója, ha úgy tetszik. Végül is ebbe az egész magyar hadsereg belemegy. Támadni nem fognak, de ha Jellasics serege támad, akkor lőnek rá. Igazából ez a legfontosabb pszichikai fordulat a tisztikar magatartásában, amikor eldöntik: az áprilisi törvények alapján, a polgári átalakulás, az önálló Magyarország „megér annyit”, hogy akár a saját bajtársaikra is lőjenek adott esetben.
Többszörös váltás után Móga János tábornok kerül a magyar hadsereg élére. Az utókor nem sokat tud róla, olyan feltételezés is lábra kelt, hogy román származású lett volna…
Valójában felvidéki volt a család, de a név alapján elképzelhető, hogy volt az ereiben román vér. Az egyik akkori román prefektust is Mogának hívták – igaz rövid o-val. Alapvetően a Mógák Nyitra megyeiek voltak, de ettől még minden elképzelhető. Egy jó mesterember volt a katonaságnál. Három napóleoni háborúban harcolt, többször kitüntették, súlyosan meg is sebesült. Emiatt le is szerelték, de aztán reaktiváltatta magát. Ebből is látszik, hogy olyan emberről van szó, akinek élete-halála a katonaság. 1848-ban ő volt először a budai, majd a pesti hadosztály parancsnoka. István nádor, amikor 48 szeptemberében elmegy átvenni a fővezérséget, akkor őt is magával viszi, mert a nádor nem személyesen akarja vezényelni a sereget, hanem Móga Jánosra (képünkön) bízza a dolgot. Belemegy abba, hogy szeptember 29-én megütközzenek, megfelelő határozottsággal vezeti a csatát, sőt, október elején hűségnyilatkozatot ad az egyszemélyes Batthyány-kormánynak, illetve az őt felváltó országos honvédelmi bizottmánynak is. Tehát egy, az önvédelmi harc iránt elkötelezett személyről van szó. Aztán szegény, meg is bűnhődik érte, mert 1849 januárjában Pesten jelentkezik Windisch-Grätz tábornagynál. Perbe fogják, halálra ítélik, végül súlyos börtönbüntetéssel ússza meg az egészet. Kiszabadulása után Erdélybe költözik, Gyergyószárhegyre, a veje, Lázár György birtokára. Ott éli le a hátralevő éveit.
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
