A népek nem dunsztosüvegben élnek

2011. 02. 24. 15:21
Bemelegítőként hadd kérdezzem a pályafutása kezdetéről. Honnan, milyen környezetből származik?

Kettős származású vagyok, ha a magyar glóbuszt nézzük: édesanyám délvidéki, Felsőhegyen született, ami ma Zenta külvárosa, édesapám tősgyökeres kunsági ember, Törökszentmiklóson született. Dédapám is, nagyapám is – ez családi hagyomány volt – az Almásy grófok kastélyában volt udvaros. Édesapám 1914-es volt, katonaként minden felvidéki terület visszafoglalásában részt vett, majd rendőrnek állt, Ungváron végezte el az altiszti iskolát. Amikor Bárdossy az oroszoknak megüzente a hadat, abban a megtiszteltetésben volt része, hogy az első reggel átléphesse a szovjet határt. Mindig emlegette, ahogy mentek fölfelé az Uzsoki-hágón, egyfolytában káromkodtak a legények: „Ezt a háborút is elveszettük!” Több eszük volt, mint a miniszterelnöknek. Végül Linzben hadifogságba esett; a fogsága három évig tartott. Édesapámat, mivel zsidókat mentett a háború alatt, az újraszervezett rendőrség átvette, aztán amikor Rajk László lett a belügyminiszter, rájött, hogy ezt a rendőrséget nem neki találták ki. Volt egy kis földünk, még vásárolt hozzá valamennyit, azt művelte. Később átköltöztünk Törökszentmiklósra, én már ott érettségiztem. Német–orosz–magyar szakos hallgató szerettem volna lenni a szegedi egyetemen.

Hogyan lett végül régész Fodor Istvánból?

Az érettségi előtt külföldi egyetemekre toboroztak diákokat. Akkoriban olvastam Németh Imre regényes életrajzát Reguly Antalról, Az ősi szó nyomában – ez volt a címe. Az általános iskolában az oroszon kívül nem nagyon tanultam nyelveket, majdnem megbuktam, még a cirill ábécét is édesanyám segítségével sajátítottam el, hiszen őt szerbül oktatták az iskolában. Gimnáziumi orosztanárunk viszont rövid idő alatt rávezetett arra, hogyan kell nyelvet tanulni. Oroszból is, németből is jelesre érettségiztem, közben latinnal is próbálkoztam. Öten voltunk testvérek, én voltam a legidősebb, és a külföldi tanulmányokhoz nyert ösztöndíjból meg lehetett élni. A szovjet felvételi kínálatban szerepelt egy olyan szakosodás is, hogy finnugor néprajz. Nem tudtam, hogy Oroszországban milyenek a viszonyok, azt hittem, tanulok az egyetemen, és időről időre mászkálok a finnugor rokon népek között, elkomázok velük. Fogalmam se volt arról, hogy külföldieknek még a lábukat sem szabad betenni oda, akármilyen finnugor szakos leszek, sose jutok el közéjük. Eszemben se volt, hogy régészetre jelentkezzek. Hetvenketten felvételiztünk bölcsész szakra, hat vagy nyolc embert vettek fel, engem is, csakhogy kiderült: még egy társam jelentkezett sikeresen finnugristának, Veress Péter, aki viszont már egy évet Debrecenben néprajz szakon végzett. Ezért nekem azt ajánlották, iratkozzam át turkológus régésznek. Némi töprengés után rábólintottam, bár fogalmam se volt róla, mi az a „turkológus régészet”. Passuth Lászlónak olvastam egy-két könyvét, de hogy a turkológiát eszik vagy isszák? Arra gondoltam, bizonyára a török emlékekkel kell foglalkoznom, amiket az oszmán-törökök itt hagytak Magyarországon. Nem értettem, miért nem Törökországba küldenek, de hát oda nem volt ösztöndíj… Mielőtt elindultam volna a Szovjetunióba, a kint tanuló kollégák felhívták a figyelmemet, vigyázzak, mert az oroszok majd el akarnak küldeni valamelyik törökök lakta köztársaságba, Azerbajdzsánba, Türkmenisztánba vagy Üzbegisztánba, nehogy elmenjek, mert lehetetlen körülmények vannak. Amikor az elosztó bizottság elé kerültem, kiistenkedtem, hogy mivel nem bírom a hőséget elviselni, Moszkvában maradhassak. Így kerültem a Lomonoszov egyetemre. Tanultam ugyan három évig turkológiát is a Keleti Intézetben, török nyelvet és grammatikát, de végül rájöttem, hogy nekem nem az oszmán emlékeket kell kutatnom. A magyarságnak sok török néppel volt kapcsolata, a magyar nyelvben sok korai türk eredetű jövevényszó van, tehát azoknak a népeknek a régészetével kell foglalkoznom, amelyek a magyarsággal valaha kapcsolatban voltak. Amikor már jobban átláttam a magyar őstörténet kérdéseit, akkor láttam, hogy ennek van értelme. A volgai bolgárokhoz jártam ásatásra, három nyáron át végigjártam Oroszország déli köztársaságait, megnéztem a múzeumokat, a műemlékeiket. A Szovjetunió nagy részébe külföldinek nem volt szabad utaznia, csak külön engedéllyel, de azt ritkán adták meg. Én úgy utaztam ilyen tiltott helyekre, hogy csak a diákigazolványomat vittem magammal. Amikor megkérdezték, milyen nemzetiségű vagyok, azt mondtam, hogy észt. Tudniillik az Észtországban se fordulhatott elő, hogy észt rendőrrel találkozzak.

Gondolom, idehaza tárt karokkal várták…

Rögtön állás nélküli régész lettem, mert azt mondták, menjek Sárospatakra múzeumigazgatónak. Jól jött volna, mert már nős voltam, lakásunk nem volt, volt szolgálati lakás a pataki várban, csakhogy ott Rákóczival kellett volna foglalkoznom, ami nem az én szakterületem. Jó pár hónapig állás nélküli diplomás voltam. Végül a Filmgyárban helyezkedtem el, ahol négyszer annyit kerestem, mint később a múzeumban. Koprodukciós filmek gyártásában vettem részt orosz, illetve török „szakértőként”, Jancsó Miklóssal kint voltam forgatni a Csillagosok, katonákat, majd az Egri csillagokban dolgoztam. Én vásároltam Várkonyi Zoltánnak a tevéket Közép-Ázsiában. Várkonyi még jól is járt velem, mert olcsóbban vettem neki Üzbegisztánból a tevét, mint ahogy később, a film forgatása után ő eladta az Állatkertnek. Én írtam az Egri csillagok összes török szövegét, az öltözködésben, szokásokban is tanácsokat adtam. Végül 1967 októberében a Nemzeti Múzeumba helyeztek el, igen „magas”, 1400 forintnyi fizetéssel. Maga az albérlet került havi ötszázba. Ez az éhenhaláshoz sok volt, a megélhetéshez kevés.

A végzettségének megfelelő munkakörbe került?

1968-ban kaptam egy lehetőséget leletmentő ásatásra Sóshartyánban, ahol egy szép temetőt sikerült feltárnom. Azóta szinte minden évben bolygatom a földet. Több ezer sír, sok száz lakóház, templom, egyebek kerültek a „leltáromba”. Népvándorlás, honfoglalás kori és Árpád-kori ásatásokkal foglalkoztam. Azóta is a Nemzeti Múzeumban dolgozom, voltam segédmuzeológus, muzeológus, főmuzeológus, osztályvezető, főigazgató. Azóta vagyok címzetes főigazgató, amióta nyugdíjaztak.

Milyen lehetőségei adódtak a Nemzeti Múzeum élén?

1988-ban neveztek ki főigazgatónak, olyan ember vezette a művelődési tárcát akkoriban, aki Magyarország egyik legokosabb kultuszminiszterének bizonyult: Köpeczi Béla. Szabad kezet kaptam az intézmény vezetését illetően. A gazdasági helyzet rossz volt, egyre magasabb lett az infláció, amit csak részben kompenzáltak, a többi pénzt meg kellett szerezni valahogy. Én kezdeményeztem az első üzleti alapon felépített kiállítást, ez volt a kínai agyagkatonák felvonultatása. Ennek a látogatottságát egyetlen kiállítás sem érte el azóta Magyarországon. Nálunk volt a Szent Korona és a koronázási ékszerek. Ezek közül már csak a palást maradt nálunk. Szerintem ez volt a méltó elhelyezése a koronázási ékszereknek, nem a Parlament. A koronának olyan termet építettünk, amelyben biztosítottunk minden technikai feltételt ahhoz, hogy ezek a rendkívül értékes műkincsek megőrződjenek. Ezért maradt ott máig a palást, amit életveszélyes volna mozgatni is, hiszen az aranyból és selyemből szőtt szálai apró darabokra vannak már töredezve. Ezzel egyelőre semmilyen restaurátor nem tud mit kezdeni.
Számos uralkodó, államfő, jeles politikus megfordult a Nemzeti Múzeumban. János Károly spanyol király, Erzsébet angol királynő, Charles herceg Diana hercegnővel, Helmuth Kohl német kancellár Németh Miklós miniszterelnök társaságában, Henry Kissinger, a mongol elnök. Egyszer beállított egy angol úriember, bizonyos mister Simon. A záporeső kergette be, felment megnézni a kiállításokat. „Örömmel fedeztem fel Beethoven és Liszt Ferenc zongoráját – újságolta –, azt a hangszert a mi családi cégünk gyártotta annak idején!” Elárultam neki, hogy ez a zongora ki van ugyan állítva, de játszhatatlan állapotban, ezen Liszt óta senki sem játszott. Restaurálni kellene, de nálunk nincs olyan szakember, aki ezt meg tudná csinálni. Hazament, a legnagyobb hanglemezgyártó céggel, az EMI-jal kötött megállapodást, restauráltatták a zongorát, majd szerveztünk egy hangversenykörutat. Budapesten, Bécsben, Bonnban, Londonban, a királyi család nyári rezidenciáján is megforgott ez a rendkívül értékes hangszer.
A főigazgatói tisztségre háromszor nyertem meg a pályázatot, ennek ellenére 1994-ben nem neveztek ki ismét. Tulajdonképpen örültem neki, mert több idő jutott a saját munkámra. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem finnugor tanszékén tanítottam, 1974-ben Szegedre is meghívtak. Akkoriban ott nem volt régészeti tanszék, ugyanis az 50-es évek elején Fazekas Erzsébet, Gerő Ernő felesége megszüntette, mint „burzsoá áltudományt”. A tanszéket megszüntették, amikor oda érkeztem, semmi nem volt, még egy tansámli se… Az ókortörténeti tanszék keretében folyt régészeti oktatás, ebbe kapcsolódtam be. Kevés hallgatóval indultunk, de 1989-ben Glatz Ferenc miniszter felavatta a régészeti tanszéket. Amikor eljöttem onnan 2008-ban, körülbelül száz hallgatónk volt. Azt hiszem, ez lett a szegedi bölcsészkar egyik legvonzóbb és legeredményesebb tanszéke.

Mikor volt ideje, energiája az ásatásokat is irányítani?

Abban az időben még nem volt se mobiltelefon, se internet, fogtam magam és már július elején lementem az ásatások helyszínére, s egész nyugodtan tudtam dolgozni. Meg hát nem mentem szabadságra. Végig az Alföldön dolgoztam, ez a régió a honfoglalás kori magyarság törzsterülete volt. Szeged környékén, Sándorfalván végeztem mentőásatásokat, aztán Tiszafüred környékén, majd a szabolcsi földvárat és a környezetét ástuk. 1977-től kezdve a Hajdúságot kutattam. Hajdúdorogon az az érdekes – ma is dolgozom ott –, hogy egy kis területen eddig háromezer-valahány sírt, több temetőt, templomot és Árpád-kori települést tártam föl. Sikerült igazolni, hogy a 10. század első felétől, tehát a honfoglalás utáni évtizedektől a tatárjárásig ott folyamatos lakosság élt. Mit nem adnának érte a románok vagy a szlovákok, ha ilyenjük lenne… Ezt fontos eredménynek tartom. Ami a tudományos kutatómunkát illeti, nem vagyok híve annak, hogy csak egy szűk területre szorítkozzam. Vannak, akik például csak a pajzsokkal foglalkoznak, ők a világ legjobb pajzs-szakértői. Engem sok minden érdekel, sok néprajzi cikket írtam, történetit is, múzeumtörténetit is, de a leglényegesebb kutatási területem a magyar őstörténet. Mivel írott források korlátozottan állnak rendelkezésre, itt a nyelvészet, a régészet, a néprajz, az antropológia és sok más tudományág eredményeit figyelembe kell venni. Mindenhez nem érthet az ember, de ismerni kell a legfontosabb tényeket, hogy ezekből össze lehessen állítani a történelmet.

Mennyire volt lehetőségük munkatársaival ezt a hatalmas anyagot feldolgozni, eljutni addig, hogy elméleti síkra emeljék az eredményeket?

Nemzetközi kapcsolatokra van szükség, aki csak magyarul tud, reménytelen helyzetben van. Én szerencsés voltam, hiszen jól ismertem az orosz kutatást. A hetvenes években az orosz kutatók elkezdtek magyar témákkal is foglalkozni. Mi Pestről nem tudunk mindent figyelemmel kísérni Vlagyivosztokig, de elértük azt, hogy ismerjék meg a mi anyagunkat is, figyeljenek fel a párhuzamokra. Sikerült a Halikov házaspárnak Kazány közelében föltárnia egy olyan temetőt, amely biztosan magyar. Azóta is sok hasonló jellegű lelet vált ismertté. Tavaly került elő egy új tarsolylemez Permben, ezt nem nálunk készítették, Magyarországon, van egy másik is, amelyik a cseremiszeknél került elő, arról viszont bebizonyosodott, hogy Magyarországról került oda. A permi lemez nem, azt ott készítették, valahol Magna Hungáriában! Egyre inkább kezdünk világosan látni a magyarság etnogenezisének, néppé válásának kérdésében, másrészt a vándorútját illetően. Ez a kép lényegesen nem tér el attól, amit korábban is az írott források alapján gondoltak az elődeink. Nagy jelentősége van annak is, hogy újabban fiatal magyar kutatók járnak ki.

Miként szakadt két táborra a tudomány, a civil társadalom maga, a finnugor, illetve a türk eredet kérdésében? Miként fajulhatott el a származásunk körüli vita olyan mértékben, hogy egyrészt átpolitizálódott, másrészt a tények, az érvek helyett a személyeskedés került előtérbe?

Ez mindig is megvolt. A 19. század óta ebben a vitában inkább csak mennyiségi változás van. Vámbéry időszakáról valóban azt mondhatjuk, legalábbis részben tudományos vita volt. Ma már nem az. Egyértelműen ki kell mondani, ez nem tudományos vita. Mert ha az lenne, akkor az egészséges volna. A finnugor elmélet nem „elmélet”. Ez egy közel háromszáz év óta beigazolódott tény. Nem azt mondom, hogy tilos firtatni, vitatni. Miért lenne tilos? De tessék érvekkel előállni. Ám az ellentábor képtelen valóban érvelni. Olyasmit állítanak például, hogy Trefort Ágoston tette „kötelezővé” a finnugor elméletet. Ezek még azt se tudják, hogy Trefort korában még nem is használták azt a fogalmat, hogy „finnugor”, hanem „ugormagyar”, „magyarugor” vagy „finnmagyar” rokonságról beszéltek. A „finnugor” kifejezés akkor nem élt. A tudatlansággal nem lehet vitázni. Nem tudják, mi az, hogy nyelvrokonság, biológiai rokonság, kulturális rokonság. Azt, hogy a magyarok nomádok voltak, és hasonló életmódot folytattak, mint a türk vagy török-kazár, hun népek, minden elsőéves egyetemistának tudnia illik. De ez nem azt jelenti, hogy mi biológiai meg nyelvi rokonai is lennénk ezeknek a népeknek.

Apropó, biológia, az utóbbi évtizedekben a genetika is bevonult a történettudományba. A DNS-vizsgálat mennyire erősítette meg egyik vagy másik tábor „igazát”?

Azt szokták mondani, hogy „a magyarság nem finnugor eredetű nép”. Ilyen nincs is! A nyelvünk finnugor eredetű. Olyan „faj”, hogy „magyar”, nincsen. Ez nem újdonság, ehhez nem kell genetika. Bartucz Lajos antropológus már az 1930-as években világosan leírta, hogy nincsen külön magyar faj. Egyértelmű, hogy „megtalálni a biológiai magyart” nem lehet. Azt lehet megállapítani, hogy a mi mai DNS-állományunk milyen mai népekéhez áll közel; természetes dolog, hogy azokhoz a népekhez, amelyekkel itt 1100 év óta együtt élünk. A népek nem dunsztosüvegben élnek, kapcsolatuk van egymással. Biológiai kapcsolatuk, kulturális kapcsolatuk, ezért van az, hogy nem lehet számos népballadáról meg népdalról eldönteni, hogy román vagy magyar eredetű. Ezt Bartók Béla is „tudta”. Szegény Bartókot mennyit piszkálták emiatt. Õ nem tehet róla, hogy így alakult ki. Világosan megírta, hogy az együtt élő népek folklórkincse az évszázadok alatt hatott egymásra. Sok esetben a régi magyar tánckultúra, a régi magyar zenei stílus nem is a magyarság körében él, hanem például a cigányoknál. A biológiai DNS-vizsgálatokból nem lehet a nyelvrokonságot megállapítani, abból a biológiai rokonság következtethető ki. Tudjuk, hogy legközelebbi nyelvrokonaink a vogulok. De elég ránézni egy vogulra – alacsony, mongoloid arcú emberre –, hogy megállapítsuk, biológiailag ő nem rokonunk, mert olyan régen váltunk el egymástól, és annyit változtunk mi is, meg ők is, hogy közös biológiai eredetről szó sem lehet. Ez a két nép együtt élt, de olyan iszonyatos történelmi messziségben, hogy ma már csak a nyelv az, ami megőrizte ezt a rokonságot. Annak a beszélt nyelvnek, amit mi most használunk, a szógyakoriságában 90 százalék a finnugor szavak aránya. Nem értjük már egymást, de a nyelvrokonság vitathatatlan. Előszednek minden ostobaságot, például a sumér rokonságot. Ezt az utóbbi időben fölkapta a média, most ez a trendi, hogy készül egy Julianus-terv, ami DNS alapon bizonyítja a nyelvrokonságot. Hát ez lehetetlen, ilyenre nem szabad pénzt költeni. Persze, a komoly biológiai vizsgálatok, DNS-vizsgálatok szükségesek, nagyon sokba kerülnek, de amennyire erőnk engedi, tesszük. Raskó István professzor végezte Szegeden az eddigi vizsgálatokat. Lényeges, hogy minél több adatunk legyen, ezek egyébként ugyanazt mutatják, amit eddig is tudtunk. Hogy a honfoglaló magyarság csontjaiból nyert DNS-anyagnak jelentős, de mindössze 15 százaléka kelet felé „mutat”. Hát keletről jöttünk. Ezt eddig is tudtuk, s ez biológiai erősítést is fog majd kapni. Ehhez még egy dolog kell, hogy ne csak nálunk folyjanak ilyen vizsgálatok, hanem keleten is, hogy legyen kivel összehasonlítani. Ne a régi népek DNS-állományát hasonlítsuk össze a maiakéval, mert akkor esetleg arra a következtetésre jutunk, hogy „rokonaink” az ukránok, holott ők csak a 13. században jelentek meg népként…

Trianon után az utódállamok felségterületén a magyar régészeknek nem volt mit keresniük. Mindegyik állam igyekezett úgymond a maga hasznára ásatni, az ősiségüket, a kontinuitásukat igazolni, miközben szorgalmasan elhallgatták a „magyar nyomokat”. Talán az utóbbi években kezdenek valamelyest a helyükre kerülni a dolgok. Ha egy román régész talál – urambocsá! – honfoglalás kori magyar sírokat, nem igyekszik rögtön visszakaparni. Ilyen szempontból milyen tapasztalatai vannak?

Van együttműködés a román kollégákkal, s nagy örömmel látom, hogy felnő egy romániai magyar régésznemzedék is, tagjai komoly eredményeket értek el. Publikálták az erdélyi honfoglalás kori, illetve Árpád-kori magyar leleteket, most vizsgálják újra azokat a lelőhelyeket, ahol erős csúsztatások történtek. Olyan helyeken, Dobokavárban avagy újabban Szászváros környékén például, amelyek vagy a Daicoviciu nevével fémjelzett történelemhamisítási akció-rádiuszba tartoztak, vagy feltáratlanak maradtak. Egyébként Daicoviciuról sok anekdotát hallottam. Voltaképpen ő bánsági szerb származék volt, a halála előtti hónapban összehívatta a tudományos munkatársakat és kifejtette, hogy a dákoromán elmélet nem megalapozott. Vele történt meg egy nemzetközi konferencián, hogy egy szerb kollégája félrevonta, és megkérdezte tőle: „Téged hagynak dolgozni ezek a románok?” Egyébként magyar egyetemre járt, gyönyörűen beszélt magyarul…

ÉK 1
Olcsóbban vettem Várkonyinak Üzbegisztánból a tevét, mint ahogy később eladta az Állatkertnek

ÉK 2
DNS-vizsgálatokból nem lehet a nyelvrokonságot megállapítani

Ék 3
Nagy örömmel látom, hogy felnő egy romániai magyar régésznemzedék is



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!