A múlton végzett munka mindig elvezet a nemértés pontjáig

2016. 06. 24. 21:13

Az író, költő, drámaszerző, műfordító, egyetemi tanár Schein Gáborral folytatott beszélgetés befejező részében, Szilágyi Aladár esszéiről, valamint a Svéd című regényéről faggatta a Törzsasztal júniusi vendégét.

 

 

Számos kérdést nem csak költőként vagy prózaíróként, hanem esszéistaként is felvet Schein Gábor. A közelmúltban jelent meg Esernyők a Kossuth téren címmel egy esszéköteted. Ez több év termése, de az egésznek van egy olyan vonulata, amely nem csak és nem elsősorban a magad, hanem a társadalom közérzetét elemzi. Lett légyen szó elidegenedésről, idegenségérzésről, a múltidézésnek, a jelen megélésének, a jövőépítésnek a problemáiról, mind-mind benne vannak ezekben a szövegekben. És van egy érdekes meglátásod: a rendszerváltás óta eltelt idő – úgymond – egy teljesen utópiátlan kor. Megosztanál velünk néhány erre vonatkozó gondolatodat?

 

Az Esernyők a Kossuth téren című könyvemnek az anyaga, az 1993 és 2013 között keletkezett esszékből állt össze, amelyeken nagyon-nagyon keveset változtattam: Szerettem volna, ha ezek az esszék végigkövethetővé tennék azt, ahogyan egy – akkor még fiatal, később már nem annyira fiatal – magyar állampolgár, benne élve mindabban, ami történik, reflektál rá, és megéri a magyarországi rendszerváltás kudarctörténetét. Egy nagyon sajátos perspektívából született ez a reflexió, úgy, hogy személyemben olvasó is vagyok, író is, de nem csak ezért az esztétikai perspektíván keresztül látok rá arra, ami a magyar társadalomban zajlott. Mégpedig azért az esztétikai perspektíván keresztül – és most itt szeretnék rátérni az utópiátlanságra vonatkozó kérdésedre –, mert éppen a legkorábbi, ’98-as írásom arról szól, hogy a Köztársaság maga, jogi kereteket is jelent. De hogy a Köztársaság létezzék, megteljék élettel, az a képzelet eredménye. A képzelet hozza létre magát a közöset, a politikai közösséget, ami egyszersmind történeti közösség is. Ez a kötet többek között arról szól, hogy miért nem jött létre a képzelet közössége – nem pártpolitika, hanem a köztársaság eredeti értelmében. Ez tehát nem más, mint egy utópia. A képzelet műve abban az értelemben utópikus mindig (nem úgy, hogy „u-toposz”, olyan hely, ami még nincsen itt), hogy ami még nincsen itt, nem is lehet, azt teszi a képzelet közössé és jelenvalóvá. Magyarul: a közösség mindig arról szól, hogy két ember, akik nagyon távol élnek egymástól, nagyon különbözőek a családi, a jelenbeli tapasztalataik, tulajdonképpen semmi közük egymáshoz, miért, hogyan alkothatnak mégis valami közöset? Úgy, és azért, hogy ez egy alkotó közösség legyen, és létrehozhassanak egy országot. Azt gondolom, Magyarországon úgy jött létre a Köztársaság, hogy ilyen fajta „utópia”, „közösség” gondolata, egy pillanatig nem volt jelen. Léteztek jogi konstrukciók, a jogi gondolkodás is jelen volt, de ami mindennek az életbeli tartalmát adta volna, ami tehát a rendszerváltást közös eseménnyé, az egyes életekben olyan élménnyé tette volna és olyan tapasztalattá, amihez bárki ragaszkodhatna, és tudhatná, hogy mihez ragaszkodik – ez a „közös” egy pillanatig nem született meg.

 

Nem is szólva a nyelvi megértés problémáiról, egyáltalán a közös nyelv kialakításának a kérdéséről, ugye?

 

Igen, ez részint nyelvi probléma is. Az ilyen típusú „közös”, a nyelvben tud megjelenni, a nyelv tudja elbeszélhetővé és kimondhatóvá tenni. De nem egyszerűen csak a nyelvről van szó, hanem arról is, mitől van az, hogy akár kisvárosokban is, ahol hagyománya van a lokálpatriotizmusnak, a demokrácia ezt az érzést nem elevenítette fel, nem tette újra működővé? Ellenkezőleg, mindez elhalt. Miért van az, hogy egy kisvárosban is azt látjuk, hogy az emberek nem ügyelnek a környezetükre? Mindegy nekik, hogy a közös térben mi történik, a szomszéd utcában akár agyonverhetnek bárkit is. Miért van ez, hogy van ez? Amikor elvileg az, amire vállalkoztunk (én 69-ben születtem, 89-ben húszéves voltam, és inkább csak reményeim voltak), abból úgyszólván semmi nem vált valóra? Megjelent a képmutatás és a cinizmus. Nagyon korán észrevehető volt, hogy mindent szétzúzunk. Ezek az esszék alkalmi jellegűek, ez a könyv végül is ugyanúgy keletkezett, mint egy verseskötet. Nem volt semmi, ami szándékaimban összefűzte volna. Amikor elővettem, és elkezdtem olvasni ezeket a szövegeimet, amelyek tizenöt éven keresztül íródtak, rájöttem, hogy nagyon világosan beszélnek valamiről, és ez valójában mindig is könyvként létezett. Ami az „utópiátlanság” fogalmát illeti, az valójában nincs benne a kötetben, Esterházy Péterrel beszélgettünk erről a könyv kapcsán. Én annak a nemzedéknek a tagja vagyok, amelyik azt hitte, hogy boldogan szabadult meg a kommunizmus hamis utópiájától.

 

Ha jól emlékszem, akkoriban olyasmi is megfogalmazódott merészen, hogy „megszabadulni a történelemtől”, nem?

 

Én magam soha nem gondoltam azt, hogy a történelemtől magától „megszabadulunk”. Nálam fiatalabbak – ezt tapasztaltam – igen, gondoltak erre. Az, hogy a történelem folyamatosan jelen van a magánéletünkben, és alakítja a testi mivoltunkat, a családunk történetét, a pszichénket, satöbbi, ez számomra gyerekkoromtól fogva nagyon világos tudás volt és tapasztalat. Soha nem gondoltam húszévesen, meg azután sem, hogy ez véget érhet. Soha nem gondoltam azt, egy pillanatig sem, hogy átléptünk a posthistoire, a történelem utániság korába. De azt gondoltam húszévesen, hogy átléptünk egy új fejezetébe ennek a mi pici magyar történelmünknek, és azt gondoltam, hogy olyan lehetőséget kaptunk, amekkorát ennek az országnak a történetében egyetlen nemzedék sem kapott, több évszázad óta. Ma is azt gondolom, ez a kudarc, amelyet vallottunk, történelmi léptékű. Valójában, azóta nem is egy ilyen lehetőséget kaptunk. Jóllehet magam soha nem vettem részt a politikában, a pártpolitikában, de ennek ellenére, ezt személyes kudarcként is élem át. Mindezt végiggondolni, megírni, írói feladat is.

 

Ami a legutóbbi könyvedet, a Svéd című regényt illeti, ott van egy nagyon érdekes konstrukció –  ezt olvasóink kedvéért is felvázolom: egy svéd házaspár ‘56 után egy ausztriai lágerből örökbe fogad egy magyar származású kisfiút, anélkül, hogy valamit is tudnának róla. És jóval a fiú felnőtté válása után, a felesége halálát követően a svéd úriember mégis csak indíttatást érez arra, hogy utánajárjon a fia múltjának, és esetleg feltárja előtte is. Így kerül Budapesten kapcsolatba egy pszichológusnővel. Később összehozod a fiával is, aki semmit sem tud magáról. A találkozásukat egy különleges időpontba helyezted, 2006-ba, amikor egyrészt megszüntetik a lipótmezei Pszichiátriai Intézetet – mondván, hogy Magyarországon nincs szükség ilyesmire – másrészt 2006 (akár 1956, avagy később, 1989) egyfajta „kulcsesztendeje” a magyar történelemnek. Elmondanád, hogyan is jött össze ez a mű, engedelmeddel, hadd éljek egy kisiskolás kifejezéssel: „mi is az eszmei mondanivalója”?

 

Azt nem hiszem, hogy van olyan „eszmei mondanivalója”, amit én három mondatban megfogalmaznék, mert minden olvasó számára más lehet. Utólag azt gondolom róla, ha a modern magyar regénynek az egyik hite (?), kiinduló tétele (?) az, hogy a borzasztónak induló, sok rétegében elhallgatott 20. századi történelmi múltat feltárjuk, akkor a feltárás hozzásegíthet bennünket a jobb önértéshez. És a jobb önértés lehetővé teszi, hogy mindazt, amit a szüleink, nagyszüleink elkövettek, és amit ellenük elkövettek, azt mi többet ne kövessük el. Ha kijavítani nem is tudjuk visszamenőleg a múltat, mert az minden értelemben javíthatatlan és jóvátehetetlen, de a megértés munkája által a jövőt valamilyen értelemben mentessé tehetjük az ismétlés öntudatlan kényszerétől. Számomra a regény tapasztalata elsősorban az volt, hogy… ez az egész nincsen így… Hogy ebből egy szó nem igaz… Nagyon sok munkát kell végeznünk a múlton. De a múlton végzett munka mindig elvezet egy ponthoz, ami nem a megértésnek a pillanata, hanem a nemértésé. Az őrületé. Olyan konstrukciók vannak a magyar történeti múltban, amelyeket a legjobb lelkiismerettel végzett munkával sem lehet átláthatóvá, bejárhatóvá tenni. Ellenkezőleg: őrületekre bukkanunk, személyes őrületekre és történeti őrületekre. Nincsen olyan „külső igazság”, amit kívülről behelyezve a történetekbe, hirtelen kitisztulna a táj, hirtelen átláthatóvá válna. Végül is ez a feltevés, amiről beszéltem, a múlt feltárását, kicsit úgy látja a „történelem”, mint hogyha egy viharos tájba, hirtelen, valahonnan kívülről betűzne a Nap, és a Nap fényében minden tisztán átláthatóvá válna, amit az előbb, a viharos, sötét időben nem láttunk. Nincs ilyen napsugár kívülről, mi magunk sem vagyunk azok. Attól tartok, nincs ilyen kívülről bevitt igazság, s ezért aztán sajnos, kitisztult önismeretre se nagyon jutunk. Téves volt a magyar regénynek ez a reménye és feltételezése, így maga is újabb hazugságok forrásává válhatott. Nem véletlen az – még mindig regénypoétikailag –, mondjuk, Mészöly Miklóstól kezdve, de valójában már korábban is, hogy nagyon fontossá vált a magyar regényben is a detektívtörténetnek a mintázata. Ugye, a klasszikus detektívtörténet – mindegy, hogy regényről vagy filmről van szó –, alapvetően arról szól, hogy van valami zavar a világban, támad valami nagyon kellemetlen dolog, mondjuk, egy gyilkosság. És jön a nyomozó, aki a saját intellektuális erejét fölhasználva, átláthatóvá teszi a titkot. Feltárja, hogy ki volt a gyilkos, és mi, mint olvasók, vele együtt haladunk, és fontos nekünk, hogy ez a nyomozás sikerrel járjon, mert azzal ajándékoz meg ez a klasszikus detektívtörténet, hogy a Világ újra „rendezett”, hogy „rend” van a Világban. És azzal, hogy tulajdonképpen mindig is rend volna a világban, csak néha rendetlennek látszik. De ha megfelelő intellektuális erővel fordulunk hozzá, akkor a Világ valóban rendezetté válik. – Ez egy kantiánus előfeltevés a Világról. Nem véletlen, hogy a detektívtörténet tulajdonképpen Mészöly Miklós regénye, Az atléta halála megszületésétől kezdve, Nádas Péternél, Lengyel Péternél – lehetne tovább sorolni –, meghatározó a kortárs magyar irodalomban. A detektívtörténetnek ez a hite kapcsolódik össze egy történeti hittel. Azzal, hogy terapizálni tudjuk a mi kollektív betegségtörténetünket, amit 20. századnak nevezünk. Az én regényem, a Svéd, ebben az értelemben egy antidetektívtörténet. Itt is van „titok”, ha nem is gyilkosság, hanem ennek a Magyarországról elszármazott fiúnak a rejtélyes története, és az, hogy miért válik meg tőle, az alig néhány hetes gyermektől a szülőanyja. Tehát az anya története, akinek az, hogy 1956 őszén a húgára bízza, és vele Ausztriába küldeti a fiát, az utolsó épelméjű cselekedete. Mert ezek után egy őrülettörténet kezdődik, ami nem szól másról, minthogy a politika mindig mást tekint igaznak. És a „lojális” állampolgárnak mindig lépést kellene tartania az állammal: „Igen, most ez az igaz, szöges ellentétben áll azzal, amit két éve, három éve, öt éve igaznak tartottam, és belátom, hogy ez hazugság volt, mert most valami egészen más az igaz.”

 

Ez valóban – magam is átéltem, megéltem –, egy őrületes „ideológiai mókuskerék”…

 

És akkor az életrajzok „szakadnak meg”. Az állam könnyen hajt végre az ideológiájában ilyen fordulatokat, csupán az élettörténetek folyamatossága szakad meg. A regényben egy olyan nőről van szó, aki megpróbálja a politika folytonosságát a saját élettörténetében folytonosságként megtartani, és ebbe az erőfeszítésébe beleőrül. Egész egyszerűen beleőrül, és a Lipótmezőn kell őt kezelni. Ez az, amivel kapcsolatban úgy gondolom, nincs kívülről bevihető igazság. Az őrület – őrület marad. És ez egy olyan őrületrajz, ami tart, messzemenően a rendszerváltás után is. Hozzá téve természetesen azt is, amiről beszéltem, hogy nem jött létre a „közös képzelet”, ami azt is jelenti, hogy parciális képzeletek alakítják változatlanul az önmagunkról és a történelemről való tudást. Tehát egy-egy kormányváltás, egész egyszerűen az utcanév-váltásokkal, emlékezetváltással jár együtt.

 

Voltaképpen az emlékezetpolitikában következnek be gyökeres fordulatok…

 

Igen, az egész emlékezetpolitika kicserélődik, ami a személyes életekben töréseket jelent. Egymás után nőnek fel olyan nemzedékek, olyan emberek, aki folyamatosságként nem tudják elmesélni az élettörténetüket. És ez az, ami engem foglalkoztatott. Ebben a tekintetben ez a regény alapvetően gondol mást és mond mást, mint ami mindmáig a magyar regény hagyománya. Ennek regénypoétikai következményei is lettek: a külső nézőpontú, folyamatos elbeszélés, vagy bármilyen belső nézőpontú folyamatos elbeszélés lehetetlenné vált. A regény tulajdonképpen mozaikokból, fejezetmozaikokból rakódott össze, mégis egy zárt konstrukció, ami egyszersmind befejezetlen is.

 

Úgy érzem, a regény megírójának az is külön üzenete az irodalom számára, hogy úgy zár le valamit, hogy… nem zárja le…

 

Itt két dolog zárulhatott volna le. Ez egy „kamararegény”, tehát zárt terekben játszódik minden jelenet, néhány szereplővel. Az ő életük zárulhatna le, de nem zárul le sehol. Kialakulnak-e közöttük új kapcsolatok, vagy sem – ez nem zárulhat le. Az olvasó esetleg, magában vágyhat ilyen vagy olyan folytatásra…

 

…vagy, hogy a hősök  „egymáséi legyenek.”

 

Igen, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. A regény nem mondja el, hogy így lesz. Lehet, hogy így lesz, lehet, hogy nem. Abban a vonatkozásban is befejezhetetlen, amiről már beszéltünk: van egy Svédországban felnőtt, magyar származású férfi, aki egy tönkrement házasság után kapja meg a halott apjától egy csomagban, múltjának bizonyos részleteit. Ezek szövegek, dokumentumok, amelyek részben magyarul íródtak, amelyeket ő nem ért. Van olyan is, ami svédül íródott: saját levele, amit az elvált feleségének írt. Az elvált felesége átadta az apjának, és apja kegyetlen módon meglábjegyzeteli azt. Pontosan úgy, ahogy mifelénk egy III/III-as tiszt, avagy egy securitate-tiszt kommentálta ügynöke jelentéseit. Hősöm részint nyelvileg nem kapja meg kompakt módon a múltját, hiszen nem érti. Másrészt fölmerül egy sokkal nehezebb kérdés: érthető-e egyáltalán anyjának a 60-as évek elején játszódó mentális története? Érthető-e egyáltalán 2006-ból nézve? Van-e empátia, található-e közös nevező a Svédországban felnőtt gyerek és az ő Magyarországon élő anyja története között? De egyáltalán, érthető-e még az a nyelv, az a psziché, amelyet ’89 után tulajdonképpen egy tömegsírba taszítottunk? – Ezt a saját apámmal kapcsolatban éltem meg, aki 1938-ban született. A felnőttségének ideje a kommunista érába helyeződött, ‘56-ban 18 éves volt. A rendszerváltás után nagyon sokat veszekedtünk, nagyon sokat vitatkoztunk egymással, szó szerint vérre menően. És ’89 után azt mondta: „Nem hazugság, nem lehet hazugság az én teljes életem!” Ő azt érte meg akkor, hogy mindarról, amit ő végigélt, most azt állítja a hivatalos emlékezetpolitikai, hogy az úgy hazugság és hamisság, ahogy van. És ezzel a gesztussal egyszersmind hozzáférhetetlenné és érthetetlenné tettük szüleink történetét. Mert azt mondtuk, hogy az a nyelv, amiben éltünk, és az a nyelv, amiben te beszélni tudsz önmagadról, az egyszer és mindenkorra érvénytelenné vált. Bármennyit is vitatkoztunk az apámmal, bármennyi dolog választ el az ő nemzedékétől, ezt én sem akartam tudomásul venni. Kezdettől fogva úgy éreztem, hogy ha megszólaltathatatlanná válik az élete és nemzedékének élete, akkor nekem nem lesz életem. Mert én rajta keresztül tudok eljutni saját kérdéseimhez. A különbözőségen keresztül. De, ha azt mondom: minden érvénytelen, amit te önmagadról tudsz, akkor ezzel saját magamat érvénytelenítettem előre. Ezt én íróként, meg egyébként is soha nem fogadtam el. Ez egy nagyon komoly nyelvi, regénykonstrukcióbeli feladat, meg önértési tapasztalat is, ezt látni, hogy ugyanakkor a görcsök soha nem fognak oldódni. 2006-ban bezárták a Lipótmezőt – ezt én nagyon súlyos emlékezetpolitikai döntésnek láttam, részint pedig annak kinyilvánításának is, hogy nem vagyunk hajlandóak a történetünket – mint betegségtörténetet, mint terápiára szoruló történetet – meglátni. Emlékezetpolitikai döntés pedig azért, mert Lipótmező, több mint száz éven keresztül, azokon az embereken keresztül, akiket ott ápoltak, és az ő kórtörténetükön keresztül, páratlan és minden másnál mélyebb forrásanyaga a magyar történelemnek. Hiszen az tárul fel, hogy az emberek belül mit éltek át. Merthogy egyébként a pszichés betegségek, azok mindig politikai betegségek.

 

Engedj meg, annyit közbevetnem, hogy a minap készítettem életpálya interjút egy pszichológusnővel, aki egy pszichiátriai intézetben dolgozott, lényegében ő is ugyanezt tapasztalta…

 

Ez teljesen világos összefüggés. És annak az irodalmi hitnek a fenntarthatatlanságát bizonyítja, hogy a mi egész pszichénk, gondolkodásmódunk valamilyen mértékben performált azáltal a történeti kor által, annak a vélt igazságai által, amelyben benne élünk. Mi sem vagyunk rajta kívül, mi is része vagyunk a problémának. Soha nem is ér véget. De amikor bezárták a Lipótmezőt, akkor ott tárolták száz évre visszamenőleg a pincében a kórtörténeti leírásokat. És pár évvel később mind-mind megsemmisítették. A 20. századi magyar történelemnek egy máshonnan sehogyan sem hozzáférhető, hatalmas önismereti forrásanyaga ment a zúzdába. Valójában én ezt tartom igazán a 2006-os esztendő szimbolikus és legfontosabb eseményének. Abból a szempontból is, hogy úgy zárták be Lipótmezőt, hogy abban a pillanatban éppen 800 beteget ápoltak ott konstans módon, nem beszélve azokról, akik már nem szorultak betegellátásra, de nem tudtak önálló életet élni, hanem – mint egy kisvárosban – a mosodában, a konyhán, stb. dolgoztak, ahhoz kapcsolódott az életük. Ebből a nyolcszáz ápoltból az akkori igazgató hihetetlen erőfeszítéseinek köszönhetően (aki egyébként ebbe maga is belebetegedett) – Nagy Zoltán professzorról van szó –, ötszáznak talált helyet. Háromszáz az utcára került. Ezután rettenetesen megemelkedett az öngyilkossági ráta Magyarországon, és azóta sem csökkent vissza az előző szintre. Borzalom, ami akkor történt, és ami azóta is velünk van. Rávilágít nagyon sok mindenre, amit ez az ország átélt a 20. században. – És ez az az anyag, ami már nem fért bele a versbe, a verses elbeszélésbe sem. Mert itt prózáról van szó, a regényről, mint megismerési eszközről. Itt a regénykonstrukció, amit az anyag hoz létre, a megismerésnek egy olyan eszköze, amelyik más módon nem adott számunkra. A művészet, a regény, mint a kemény megismerés módja működik. Nagyon érdekel a matematika, nagyon érdekelnek a természettudományok, és azt gondolom, itt a regény úgy működik, mint egy természettudományos megismerési eszköz, amennyiben a nyelve is, a konstrukciója is adekvát módon jön létre. S ez engem nagyon-nagyon érdekel: önmagamnak és a közegnek a megismerése, azé a közegé, amelybe bele születtem, és amelyben élek…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!