A közös magyar-román kiútkeresés kora

A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója, Dr. Szász Zoltán távolról sem vonult nyugalomba. Nagyváradon A neoabszolutizmus és a dualizmus kora Erdélyben címmel tartott előadást. Szerkesztőségünkben tett látogatása alkalmával Szilágyi Aladár beszélgetett a jeles tudóssal. Az interjú alábbi első részében az 1849-1867 közötti időszakról esett szó.

Hogyan, miért választotta a történészi pályát, ki, mi ösztönözte erre?

Még középiskolás koromban ingadoztam akörül, hogy villamosmérnöknek vagy történésznek menjek. A Műegyetemre jártam 1956 őszéig, utána már a forradalom és a nagy történelmi átalakulások, meg az Erdélyhez való kötődésem volt, ami elvitt a bölcsészkarra, a történelem szakra.

Az Erdélyhez való kötődés a gyökereinek is köszönhető?

Persze. Családunk mindkét ága Erdélyből való, én magam is Kolozsvárott születtem. Elég hamar Budapestre költöztünk, azért vissza is kerültem, Nagybányán is jártam középiskolába, úgyhogy nekem megvoltak, s megmaradtak ezek a kötődéseim. Még akkor is, ha a rokonaim az évek során eltűntek. Sorsforduló volt az életemben, hogy áteveztem a történelem területére. És ebben mindenekelőtt a nemzeti, nemzetiségi kérdés érdekelt, és a mai napig is inkább az foglalkoztat, de a technikatörténettel, társadalomtörténettel is sokat foglalkoztam.

Tehát nem véletlen ez az Erdély-orientáltság, hiszen a honlapján is kutatási témái között szerepel a 19-20. századi nemzetiségi kérdés Kelet-Európában, illetve az 1848 utáni Magyarország politikai és társadalomtörténete különös tekintettel Erdélyre, a románokra. Ön jelenleg is a Magyar-Román Történész Vegyesbizottság elnöke…

Egyelőre még igen, elég régóta a vegyes bizottság magyar tagozatának vagyok az elnöke. A román tagozat elnöke Camil Mureºanu akadémikus volt, újabban Nicolae Edroiu akadémikus, a kolozsvári Történeti Intézet vezetője.

Kérem, idézzen fel néhány mozzanatot a bizottság munkájából.

E bürokratikus jellegűnek látszó bizottságnak kalandos története van. 1971-ben alapították, és a 80-as évek elejéig gyakorlatilag a két ország közötti politikának volt egyfajta függvénye. Annyiban, amennyiben a két ország között – a 70-es évek derekától fokozatosan romló viszonyok mellett – ez egy önmagában működő intézmény volt, évente tartott találkozót, ahol mindkét oldalról nyolc-tíz ember összeült, szakmai beszélgetéseket folytatott, hol barátságos, hol feszült beszélgetéseket. És ez az intézmény a 70-es évek végére jóformán az egyetlen működő, politikai töltettel is bíró, kulturális-tudományos fórum volt, annyira elromlottak a két ország közötti politikai kapcsolatok. Valószínűleg a világ egyetlen történész vegyesbizottsága, amelyik kétszer is került államfői, illetőleg kormányfői közös találkozó kommünikéjébe, egyszer Ceauºescu és Kádár debreceni-nagyváradi találkozója (1977), majd a rosszemlékű aradi Grósz-Ceauºescu találkozó (1988) alkalmával. Napi jelentősége megvolt, és a mai napig is van ennek a vegyesbiztottságnak. Elő tudja mozdítani mindkét fél részére a másik országban való levéltári kutatásokat. Ez régebben sokkal nehezebb volt, ha nem is egyformán. A magyaroknak nehezebb volt Romániában dolgozni, a románoknak nem igazán volt nehéz Magyarországon a kutatás. Ez volt az egyik dolog, a másik pedig a kooperációnak és a kommunikációnak a minimumát biztosította, ami szükséges volt, különösen olyan feltételek között, amikor a két ország történetfelfogásában mind a régi időkre, mind az újabb időkre vonatkozóan komoly eltérések mutatkoztak. A két ország történetpolitikája, tudományértelmezése nem volt szinkronban egymással. Ennek a jeletőségét nem szabad lebecsülni. A 80-as évek elején meg is szakadt a formális kapcsolat, de a magyarországi és a romániai rendszerváltás után újrakezdte a működését olyan kiválóságok vezetésével, mint Benda Kálmán és Camil Mureºanu. Szerepe volt abban, hogy egy új korszaka kezdődött el a szakmai együttműködésnek magyar és román történészek között. Hangsúlyoznám, most román és magyar történészekről beszélek, nem erdélyi magyar és magyarországi magyar törtészekről.

A Szacsvay Akadémián értekezésének címe: A neoabszolutizmus és a dualizmus kora Erdélyben. Kezdjük az első témával. Miért nevezhető a szabadságharc leverése utáni korszak neoabszolutizmusnak?

Ezt a fogalmat a magyar történetírás hagyományból nem szívesen használja. De a szomszéd országok történetírása, az osztrák is neoabszolutizmusnak nevezi. Ez egy nemzetközi megkülönböztetés azzal az uralkodói-fejedelmi abszolutizmussal szemben, amely a 17. században alakult ki. Jelképe XIV. Lajos, a Napkirály, akinek uralkodása idején egy belső egyensúlyt teremtve a különböző erők között, kiépítették a központosított és modernizálódó államot a maga apparátusával, módszeres gazdaságpolitikájával, pénzügyi politikájával együtt. Ez egyértelműen emelkedő korszak volt. Ebből Magyarország viszonylag kevesett látott, Mária Teréziának és II. Józsefnek köszönhetően valamennyit, félig kudarcra ítélt kísérleteket. Az 1849 utáni helyzet más. Tudniillik az európai forradalmi mozgalmak után és különösen a jelentős magyar forradalom után az új berendezkedésnek nagyon erősek voltak a retrográd vonásai. (S gondoljunk a borzalmas megtorlásokra.) Visszavezetnek sokban az 1848 előtti állapotokhoz. Hangsúlyozom, ez a hatalmi politikában van így, azon túl a Habsburg neoabszolutizmus egy korszerűbb berendezkedést jelent.

Tehát pozitív hozadékai is voltak a Bach-korszaknak, illetve a kiegyezés előtti éveknek?

Jelentős pozitív hozadékai, de nem a nemzeti fejlődés szempontjából. Óriási ellentmondás, hogy van egy korszak, amelyben Európa-szerte és immár Kelet-Európában is a nemzetállami fejlődés a fő tendencia, a népek törekvése elsősorban erre irányul, és éppen ezt az egyet, a nemzeti fejlődést fogja vissza a bécsi abszolutizmus, cserébe felkínálja a modernizációt. És ezt a modernizációt azért meg kell becsülni, mert egységesíti a birodalomat, persze a nemzetek ellenében. Egységes gazdálkodási rendszer alakul ki, közös vámterület, elkezdődik némi állami gazdaságfejlesztés is. Az első vasutakat még állami pénzeken kezdik építeni, egységes oktatásrendszer alakul ki, továbbá a törvényhozás és a jogszolgáltatás egységesítése. Valójában mi a Bach-rendszert nem tudjuk elfogadni, mint a nemzeti kérdés kezelésének a módszerét, de a magyarok által gyűlölt rezsim maga számos korszerű intézkedést hozott a társadalom, az ország mindennapi életében. Az úgynevezett „Bach-huszárok” a nemzeti politika szempontjából elfogadhatatlanok voltak a kortársaknak. És bár sok dilettáns is volt közöttük, de egy sokkal modernebb bürokráciát jelentetett, mint az addigi.

Voltaképpen a teljes adminisztratív gépezetnek a korszerűsítését jelentette?

Bizony, az adminisztráció korszerűsítését. Félték persze, de nem volt tekintélye a magyar társadalom előtt. Mert a Bach-huszárok egyszerű tisztviselők voltak, egy részük Csehországból jött, elvileg több volt közöttük a szász, sváb, de kerültek magyarok és románok is. Nem volt presztízsük, mert az egyes tisztviselők mögött nem állt semmiféle helyi, személyi hatalom, semmiféle társadalmilag örökölt pozíció. Nem olyanok voltak, mint a birtokos nemesek, a majdani dzsentrik vagy az arisztokraták, akik évszázados tekintélyt hoztak magukkal a hivatalba; ők már modern értelemben vett közszolgák, beamterek. Befejezték a 48-as jobbágyfelszabadítást, a polgári egyenjogúsítást, egy új igazgatási struktúra kiépítését, az oktatás korszerűsítését. (Persze abszolutisztikus eszközökkel.) És ezeket a magyar liberális elit, amely szemben állt a rendszerrel, a maga módján meg tudta becsülni, és fel is tudta használni a későbbiek során.

Gondolom, ennek szerves része volt az az ideiglenes radikális területi átszervezés, mellyel több megyét egybefogó körzeteket alakítottak ki. Az egyik hatalmas kerületnek például – amelyik észak-dél irányban Máramarostól a Dunáig, északkelet-délnyugat irányban a Szilágyságtól Szegedig hat megyére terjedt ki – éppen Nagyvárad volt a központja. Történt ez, miközben magukat a történelmi vármegyéket felaprózták, Bihart például Észak- és Dél-Biharra. Mi volt ez a képződmény?

Az újonnan berendezkedő, kezdetben még szinte tiszta Haynau-féle katonai uralom a szûkebb Magyarországon, az erdélyi részeken pedig a Wohlgemuth báró által irányított uralom egyszerûen újraosztotta az országot. Erdélyben hat körzetet alakítottak ki, Magyarországon nagyobbakat. Mindegyiknek az élén egy katonai biztos állt, mellette egy polgári kormányzó. Erdélyben, Nagyszebenben Wohlgemuth mellett ott volt Eduard Bach polgári kormányzó, magának a bécsi belügyminiszternek, Alexander Bachnak a testvéröccse. Ez a kettős, katonai-polgári apparátus el is tartott 1854-ig, ekkor kezdődött el a polgári Bach-korszakra való áttérés. A területi átrendezésnek a jelentősége mindenekelőtt az volt, hogy új körzeteket, új kerületeket alakított ki – mint a történelemben szokásos: valami ellenében. A régi megyei rendszert, a széki rendszert kellett összetörni, hiszen az, ha nem is hatalmánál, de hagyományánál fogva, a helyi előkelőknek, a helyi nemességnek, a helyi értelmiségnek volt a feuduma. Tehát ez az átalakítás nem csak a korszerûsítést szolgálta, hanem mindenek előtt a régi vármegyei erőknek, a magyar ellenállás bázisának a megtörését.

Nem követhetőek könnyen a kiegyezés előtti évek fejleményei, hiszen kialakult egy ilyen húzd meg, ereszd meg játék, jobban a felszínre kerültek azok, akik a kiegyezésben látták a megoldást. Ugyanakkor mindez Ausztriának a kudarca is, szerre veszítette el a háborúit az olaszokkal, a poroszokkal, hogy végül is engedjen a magyar követeléseknek. Ez a folyamat mennyire volt az európai politika fejleményeinek az eredménye, vagy mennyire volt magyar-osztrák ügy?

Ez távolról sem volt csak magyar-osztrák ügy. Ne feledjük, hogy a kiegyezéshez nem csak 1865-től, Deák Ferenc híres húsvéti cikkétől, pláne nem az 1866. évi porosz-osztrák háborúból vezet az út, hanem 1849-től konzekvens útkeresés folyt magyar részről – de tegyük hozzá: román részről is – a jövő kialakításának a vonatkozásában. 1849-től 1862-ig rendszeresen tárgyalnak egymással magyar és román emigránsok valamifajta erős együttműködésről. Sokat veszekednek, de ezt nem szabad negatívan értelmezni; éppen azt mutatta, hogy független partnerek egyezkedtek. S ebben nem egy-két ember, mondjuk, Kossuth és Teleki vett részt, a magyarok közül többen benne voltak, Pulszky Ferenctől Andrássy Gyuláig. S ez a tárgyalás mindig arra ment ki, hogy egy mozgásban levő, még izzó Európa, ahol előbb kitörőben van a krími (orosz-török-francia-angol-olasz) háború, és várhatóan Oroszország után Ausztria ellenében is kitörhet egy fegyveres konfliktus. Tehát nyitott volt a kérdés. Az olasz egységet szerették volna Cavourék megteremteni; megállapodtak a ma már nem sokra tartott III. Napóleonnal, Európa egyik legtehetségesebb uralkodójával. Ehhez akarták kapcsolni emigránsaink Magyarország felszabadítását. Az a sok-sok változás, ami végbement, a Habsburgok 1859-es itáliai vereségével kezdődően, szinte kínálta, hogy radikális átalakulás menjen végbe ebben a térségben. És ennek a figyelembe vételével készült Kossuth sokat emlegetett Duna-konföderációs terve. Nem volt az egyetlen, egy sor ilyen terv született.

Ha jól tudom, a konföderációt a párizsi lengyel emigráció kezdeményezte először.

Eredetileg valóban a lengyelek voltak inkább a szószólói, de Bãlcescu is, Teleki is kifejezetten ennek a híve volt. Sokat vitatkoztak a nemzetek képviselői, hiszen az egyiknek a terve nem feltétlenül egyezett a másiknak az elképzeléseivel. Felmerült a súlypontok kialakításának a kérdése, és főleg, hogy mi legyen egy ilyen föderáción belül Magyarországgal, a Magyar Királyság maga is föderalizálódjon, vagy pedig nem? A magyar elit és végül Kossuth is arra a következtetésre jutott, hogy a magyar államot magát nem föderalizálják, hanem a nemzeti jogokat részben a megyei autonómia, részben kulturális autonómia biztosításával próbálják garantálni. Erdély sajátosságait is figyelembe véve.

Történt mindez, miután a két román fejedelemség egyesülését követően Kossuthék komoly szövetségest kerestek, az érdekek egybeesése határozta meg 1859-ben a közeledést a magyar emigráció és Cuza fejedelem között. Klapka tábornok Iaºiba látogatott, ahol egy megállapodást írtak alá. A villafrancai béke azonban véget vetett az illúzióknak. A francia–piemonti–osztrák háborúból nem lett szélesebb európai konfliktus…

Amint megerősödik Moldva-Havasalföld 1859-60-ban, Cuza idején, még arról van szó, hogy a Kossuth-emigráció fegyvert szállít az Egyesült Fejedelemségekbe – ahogy hivatalosan nevezték – s keletről jönnek be Erdélybe, Magyarországra, elsősorban magyar fegyveres alakulatok, hogy felszabadítsák a Habsburg uralom alól, nyugatról meg jönnek a franciák és az olaszok. (A fegyverek meg is érkeztek; egy részét a magyar emigráció átadta Cuzának.) De ez a sok európai mozgás az 1860-as évek elején lecsillapodott, kiderült, hogy nem lesz több olasz-francia-osztrák háború, idehaza az abszolutizmus liberalizálódott, átalakulások kezdődtek, a Kossuth-emigráció elveszítette sorsformáló szerepét, az elfojtott nemzeti ellentétek újból felszínre törtek. A liberális elitnek be kellett látnia, hogy a Kárpát-medence akkori „kis népeire” – szerbekre, horvátokra, románokra – Bécs ellenében, pláne a magyar szupremácia fenntartásában nem számíthat. A történelmi magyar állam megőrzéséhez Ausztriával kell kompromisszumot kötni. „Inkább megyek Bécsbe a némethez, mint Belgrádba a rácokhoz” – írta naplójába a szabadelvű Podmaniczky Frigyes. Kis népek szövetsége helyett egy nagy közép-európai birodalomba való kényszerű betagolódást választották. Igaz – s ezt nem szokás emlegetni – a 67-es kiegyezés valódi alkotmányos alapokra helyezte nem csak hazánkat, hanem Ausztriát is.