A jezsuita zen mester

2015. 08. 26. 20:32

Egy hétig a nagyváradi Posticum Ifjúsági Központban tartott zen-meditációs gyakorlatokat NIKLAUS BRANTSCHEN svájci jezsuita szerzetes. A filozófiai és teológiai képzettségű Niklaus atyával, a Kelet és Nyugat, a buddhizmus és a kereszténység közötti párbeszéd és közeledés hirdetőjével Szilágyi Aladár beszélgetett.

 

 

„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” – mondja Jézus János evangéliuma szerint. A zen egy „másik út”, vagy elősegít a jézusi úton haladni?

 

A zen egy másik út, de minden út Istenhez vezet.

 

Hogyan vált Ön jezsuita szerzetessé, ki, mi késztette arra, hogy ezt a rendet válassza?

 

Nagyon hosszú időmbe került, hogy ezt eldöntsem. Ifjúságomban ide-oda csapongtam. Megkérdeztem magamtól: vajon boldog leszek-e, ha jezsuita leszek, viszont azt sem tudtam eldönteni, hogy ha nem leszek jezsuita, akkor boldog leszek-e. Igazán ez egy meghívás volt, úgy érzem, Jézus hívott meg, így lett ez egy nagy és lelkes döntés eredménye. Ezt választottam.

 

Immár jezsuita szerzetesként hogyan találkozott a zennel, illetve a buddhizmus kérdéskörével?

 

Svájci elöljáróm azt javasolta, hogy menjek el egy időre Japánba, Lassalle atyához, meditálni. Nem „csalódott” keresztényként mentem Keletre, Japánba, hanem tudatosan. Tudtuk és éreztük, hogy Kelet és Nyugat összetartozik, egymástól tanulnunk kell.

 

Egyszer azt nyilatkozta, hogy önmagát száz százalékig keresztény embernek, és száz százalékig zen-gyakorlónak tartja. Ez a két dolog hogyan egyeztethető, hogyan rendezhető megnyugtatóan az életében?

 

Én egy ember vagyok. Keresztény gyökereim vannak, de mint emberre, a zen is hatást gyakorolt rám. Más szavakkal: egy ember vagyok, másodjára is, harmadjára is az.

Gazdagon meg vagyok ajándékozva keresztény hagyományokkal, és zen hagyományokkal.

Ezekkel a „százalékokkal” azt akartam mondani, hogy nem „egy kicsit” vagyok keresztény, nem „egy kicsit vagyok” zen gyakorló, hanem teljesen az. Örömmel vagyok keresztény, örömmel vagyok lelkész, örömmel vagyok jezsuita. És nagyon szívesen meditálok.

 

Tehát mint keresztény ember gyakorolja a zen meditációt, ami testi-lelki gyakorlatot jelent, de milyen plusz dimenziót vagy lehetőséget kínál a zen az Isten-kereső keresztény ember számára?

 

Így van, ahogy ön mondta: testnek és léleknek szól, de nem többet, nem valamiféle többletet kínál. Nem valami pluszt hoz be, hanem inkább elvesz valamit. Elveszi a ködös, a homályos látásunkat, abban segít, hogy tisztábban lássuk Istent, a valóságot. Ahogy elképzeljük az életet, elképzeljük az Istent, elképzeljük a világunkat – ezt veszi el a zen. Nem új tanítások ezek, nem új irányzatok, hanem megfosztanak az elképzeléseinktől. Nagyon jó kérdés, köszönöm. És… az én feleletem pedig nagyon jó válasz… (Nevet.)

 

Niklaus Brandschen a Posticum központ könyvtárszobájában, Nagyváradon

 

Ön a svájci Lassalle-Ház alapítója. Nemde, ez egy spirituális központ? Kérem, szóljon a központ névadójáról olvasóink számára.

 

Hugo Lassalle, későbbi teljes nevén Hugo Makibi Enomiya Lassalle német jezsuita volt. 1929-ben misszionáriusként ment Japánba. És meggyőződött arról, hogy ha Japánt és a japánokat meg akarja érteni, akkor ahhoz a zent is kell gyakorolnia. Miközben gyakorolta, rádöbbent arra, hogy a keresztény hagyományokat és önmagát is gazdagítja ezzel. Lassalle atya volt az, aki hidat épített Kelet és Nyugat, a buddhizmus és a kereszténység között. A világbékéért harcolt, de nem a szólamok szintjén, hanem a tettei által. Túlélte az első világháborút, a testvére az első világégés idején meghalt, a második világháború vége Hirosimában érte. Fennszóval hirdette az egész világon: ilyennek többé nem szabad előfordulnia, többé nem lehet háború. És ezért építette fel Hirosimában a Világbéke Emléktemplomát, amelyik 1954-re készült el. A zennel 1956-ban kezdett elmélyülten foglalkozni, a legnagyobb mesterek tanítványaként, és 1962-ben ő maga is elnyerte a zen-mesteri címet. Nyugalomba vonulása után, visszatérve Európába tovább népszerűsítette a zennel kapcsolatos tanításokat. Az ő víziója volt az, hogy a meditáció révén egy új tudatállapotba jutunk.

Nincs „ez” meg „az”, nincs „ellenség” meg nincs „barát”, csupán egy emberiség van.

A vallások és a kultúrák találkozása ezt a tudatot segítheti elő. Éppen huszonöt éve halt meg. Úgy éreztem, az ő neve lesz a legmegfelelőbb elnevezése az általam alapított spirituális háznak, a dialógus és a felelősség centrumának.

 

Milyen tevékenységek zajlanak ott?

 

Zen-meditáció, Szent Ignác-i lelkigyakorlatok, szemlélődő lelkigyakorlatok (kontemplációk), vallásközi párbeszédet elősegítő szemináriumok, továbbá a gazdasági, üzleti tevékenység etikájával, a menedzserek erkölcsi felelősségével foglalkozunk.

 

Egyik beszélgetése során plasztikusan fejtette ki, hogy „a buddhizmus és a hinduizmus a kereszténység távoli rokonai, velük könnyű boldogulni”, viszont „a judaizmus és az iszlám a testvéreink. ” Véleménye szerint hogyan állunk ma ezzel a kérdéssel?

 

Az ábrahámi vallások – a judaizmus, a kereszténység és az iszlám – eredete, kapcsolata nagyon közeli, félő, hogy „testvérháborúba” keveredhetünk egymással. Az előbbiek – a buddhizmus és a hinduizmus – viszont sokkal távolabb állnak tőlünk, nem csak földrajzilag.

 

Egyre inkább bebizonyosodik, hogy az ókori görög filozófia hatott a buddhizmusra is.

 

Valóban van kapcsolat, párhuzam is közöttük.

 

Tudomásom szerint a Lassalle-házban megtörtént, hogy összegyűjtöttek húsz muszlim, húsz zsidó és negyven keresztény papot, az ökumené, a közeledés jegyében. Rendszeresen tartanak ilyen találkozókat?

 

Nem, ez egyszeri program volt. De ez a projekt tovább működik, Jeruzsálemben támogatnak házépítéseket a palesztin lakosság számára.

 

Hadd osszam meg Önnel egy élményemet. A szerb-horvát háború idején Újvidéken jelen voltam egy ökumenikus istentiszteleten, ahol hat nyelvű közösségek tagjai, hat felekezet papjai és hívei – keresztények, zsidók és muszlimok–  imádkoztak közösen a békéért. Áramszünet lett, és három szál gyertya teremtett felejthetetlen hangulatot.

 

Nagyon, nagyon szép lehetett… Ezek a gyertyák mind-mind a mi szívünk fényét sugározhatták…

 

Visszatérve az Ön spiritualitásának a forrásaihoz, kijelentette, hogy a kereszténység és a buddhizmus mellett az iszlám szufizmus bizonyos elemeit is „hasznosította”. Így volt?

 

Igen, a szufizmust is említettem, ezt a hagyományai szerint erősen ezoterikus, misztikus jellegű irányzatot. Pontosabban, egy, a szufisták által kreált példázatot hasznosítottam az abszurditás viszonylagosságának az illusztrálására. A példázat szerint az egy napig élő légy, amikor egy hetet hall emlegetni, azt mondja: „ilyen nincs is” – nos, ez maga az abszurdum. Mi, a természetünkből, az adottságainkból kifolyólag szűklátókörűek vagyunk, nem látunk tovább az orrunk hegyénél. És amikor egyszer csak kinyílik a tudatunk, és valóban látunk, rádöbbenünk, hogy a végtelenség részei vagyunk.

 

A meditációk helyszíne a Posticum kápolnája

 

Beszélgetésünkre készültömben találkoztam Fabrice Blée kanadai professzor nevével, akit – egyebek mellett – ugyancsak foglalkoztat a zen. „Meg kell jegyeznem azonban – írja –, nem éreztem soha szükségét annak, hogy elforduljak katolikus neveltetésemtől, amiben részesültem. Ellenkezőleg. Minél mélyebben ismertem meg egy másik vallás világát, annál inkább vissza kellett térnem ahhoz a vallásos és kulturális örökséghez, aminek a hordozója voltam.”

 

Igen, ez egyféle gyümölcsöző szemléletmód. Én, ha például itt, most, Romániában, Nagyváradon töltök el egy hetet, majd visszatérek Svájcba, mindent másképpen fogok látni. Más kultúrák, vallások, tapasztalatok, más emberekkel, akár a menekültekkel való szembesülés révén, ha nem zárkózom be önmagamba, akkor gazdagabb leszek. Ha bezárkózom, akkor tele leszek görccsel, és nem tudok kinyílni a világra.

A nyitottság nem akadályoz meg abban, hogy megőrizzem a magam értékeit, és elmélyüljek saját tradícióimban, és önmagamban is.

Ha tudom, hogy voltaképpen ki vagyok, akkor még jobban megnyílhatok mások felé.

 

A zenre vonatkozó háttéranyagokban sok jezsuita nevével találkoztam. Mi a magyarázata annak, hogy a jezsuiták fogékonyabbak másoknál erre a kérdéskörre?

 

Ez az első jezsuitával függ össze. A rend alapítója, Xavéri Szent Ferenc elment Indiába, Japánba, ahol több mint egy évtizedet töltött a pápa legátusaként. Ráébredt arra, hogy a japánokat jobban meg lehet érteni, ha Kínában keresi a japán kultúra gyökereit. Nem sikerült eljutnia, Alessandro Valignano-nak Japánba utaztában viszont volt lehetősége Makaóban időzni. Ő küldte két rendtársát, Michele Ruggierot és Matteo Riccit Kínába. Engedélyt kaptak a letelepedésre, és 1601-ben rendházat alapítottak Pekingben. Tökéletesen elsajátították a kínai nyelvet, tisztelték és elmélyülten tanulmányozták a kínai kultúrát. Ne feledjük, hogy a jezsuita rend nemzetközi. A jezsuita kongregáció egyik zsinati ülésén fogalmazta meg azt az elvárást, hogy igazán „vallásosakká csak vallásköziekként válhatunk”.

 

A II. Vatikáni Zsinat 1962 és 1965 között fogalmazta meg a világhoz való új viszonyulási módot, amely fontos előrelépést jelentett a római katolikus egyház ökumenikus nyitásában és a párbeszédben. Viszont olvastam olyan szövegeket is katolikus szerzőktől, amelyek tételesen elvetik ezeket az „eretnek” gyakorlatokat, a szinkretizmust – a különféle vallások ötvözésének veszélyét  – hangoztatva…

 

Szerintem ezzel a viszonyulással minden a legnagyobb rendben van. Ezek a negatív ítéletek – a pozitívak mellett – mind azt bizonyítják számomra, hogy mennyire égetően szükségünk van a szolíd és komoly párbeszédre. Olyan hozzáállásra, mint az öné, aki újságíróként kellő távolságtartással átgondolja a kérdést, aki nem ír össze innen-onnan valamit, hogy azt publikálja felületesen, sebtiben. Köszönöm a hozzáállását és munkáját.

 

Bár egyre többet beszélünk az egymáshoz való közeledés elengedhetetlen voltáról, egyre tragikusabb ellentétek vannak a világban. A feszültségek egyik fő forrása éppen vallási jellegű, az iszlámhívők egy része és más vallásúak között. Lát-e kiutat ebből a helyzetből?

 

A párbeszédnek nincs más alternatívája. Akkor is, ha az ellentétek nagyok, és egyre inkább növekednek. És ha a fundemantalista előítéletek jelen vannak, ez egy kihívás arra nézvést, hogy az ember következetes legyen, és tovább cselekedjen. Ha nem válunk nyitottakká, akkor végveszélybe kerülünk.

Legyen egy egyesített világ – vagy nem lesz világ.

Novemberben itt, Váradon fogjuk Lassalle atya egyik könyvét bemutatni magyar fordításban, Zen keresztények számára. Zen és keresztény misztika találkozása címmel, az én előszavammal. Ebben a kötetben a mi mostani beszélgetésünk során felvetődött számos kérdésre az én válaszaimnál kimerítőbb feleletek találhatóak. Kérem, harangozza be ezt az eseményt, hiszen egy francia mondás szerint „az Istennek is kellenek a harangok.”

 

Hadd tegyek fel egy utolsó utáni kérdést. Annak idején, amikor Jugoszláviában elszabadult a pokol, és mindenki mindenki ellen harcolt, valaki azt kérdezte tőlem: a mindenható Isten miért engedi, miért nem akadályozza meg? Bevallom, nem tudtam megnyugtató választ adni a kérdésre.

 

Hagyjuk ki Istent ebből a „játékból”. A Jóistennek nincsen „más keze és más lába”, mint a mi kezünk és a mi lábunk. Inkább kérdezzük azt, miért engedjük mi, hogy ezek a tragikus események bekövetkezzenek? – Hagyjuk ki az Istent ebből a játékból!

 

Igen…, az emberi „szabad akarat”, az Istennek köszönhető, ugye?

 

Valóban, de a felelősség a miénk. A választás szabadsága a választás felelősségét feltételezi.

 

Fotók: Posticum



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!