A felvilágosodás Európában és Magyarországon
2015. 06. 10. 18:26A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem tanára, DR. KALMÁR JÁNOS történész, a Habsburg Monarchia 17-18. századi históriájának kutatója Szilágyi Aladár kérdéseire válaszolva átfogó körképet kínált a felvilágosult abszolutizmus napjainkig félreértelmezett, ellentmondásokkal terhelt korszakáról.
Elég sok egymást szűkítő/bővítő kormeghatározással találkoztam a felvilágosodás időszakát illetően. Kialakult-e valamiféle konszenzus a történettudománybn arra nézvést, hogy mikor kezdődött, illetve mikor záródott le?
A kezdetet tekintve inkább igen, bár az sem egész egyértelmű, a végét tekintve pedig vitatott kérdés a mai napig. Magyar szempontból a fő vitatéma az, hogy a reformkor szerves kapcsolatban van-e a felvilágosodás korával, annak a folytatása-e, abból nőtt ki, vagy – amint azt Kosáry Domokos vallotta: 1790-ben a felvilágosodás egyszerűen véget ért II. József halálával, a jozefinizmusnak, az ő személyéhez kötődő politikának a megszűnésével. Az a maroknyi, de mégis jelentős tábor is eltávolodott ezektől a törekvésektől a magyar nemesek közül, akik támogatták az ő politikáját. Ezzel egy generációváltás és egy politikai irányvonal-módosulás is bekövetkezett. Emiatt – Kosáry szerint – Magyarországon befejeződött a felvilágosodás kora.
És a kezdetet mikorra tehetjük?
Ha felütjük a korszakról szóló irodalomtörténeti vagy történelmi munkákat, azt látjuk, sokan már Mikes Kelement is a korai felvilágosodás szerzői köze sorolják. Köpeczi Béla például azt írta, magának Rákóczinak a munkái is ide sorolhatóak. Ma ez az elképzelés inkább háttérbe szorul, kevesebben vallják. Precíz időpontot nem lehet meghatározni, hiszen eszmei irányzatról van szó. Valamikor az 1760-as, 70-es évek tájára szokás tenni a kezdetet a különböző művészeti ágakban, az irodalomban. A politikatörténetet illetően elég egyértelmű, mostanában kikristályosodó konszenzus van ekörül: az 1765-ös időpontot lehet a leginkább elfogadni, amikor megszakad az országgyűlések összehívásának a gyakorlata, a törvényekkel való kormányzás, és elkezdődik Mária Teréziának az a kései korszaka, amelyik már a felvilágosult abszolutizmus időszakának minősíthető.
A felvilágosodás összefért az abszolutizmussal
Ennek rengeteg eszmetörténeti, irodalomtörténeti, kultúrtörténeti, filozófiai vonzata van. Mivel óriási a témakör, javaslom, inkább a politikatörténeti, társadalomtörténeti, közigazgatási vonzatairól beszéljünk. Egy kívülállónak a szemében, aki először találkozik ezzel a fogalompárral, hogy „felvilágosodás és abszolutizmus”, azzal az oximoronnak tűnő jelzős szerkezettel, hogy „felvilágosult abszolutizmus”, – annak a szemében nem ütközik ez a két fogalom egymással, nem zárják ki egymást?
Nem feltétlenül. A felvilágosodásnak Nyugat-Európában is különböző irányzatai voltak, az államelmélettel, az államirányítással kapcsolatban is különböző nézetek ütköztek egymással egyidejűleg. Közép-Európában, Németországban, sőt Oroszországban is. Olyan kormányzati forma alakult ki a Habsburg Monarchiában, amelyet „felvilágosult abszolutizmus”-nak nevez a hazai és a külföldi történetírás, ami a lényegét tekintve azt jelentette, hogy a rendek szerepét igyekeztek háttérbe szorítani. Főleg azért, mert az uralkodók, a kormányzat, a rendek többségében az akkor korszerűeknek vélt intézkedések kerékkötőit látták. Ha nem hajlandóak jobb belátásra térni, akkor nem kell hagyni, hogy beleszóljanak. – Ez volt a felfogás Bécsben. Ennek markáns jele, hogy nem hívják össze az országgyűlést, rendeleti úton próbálnak kormányozni.
A felvilágosodás nagyjából Franciaországból indult ki, Németországban is hamar megjelent. De mégis, ami az előbb elhangzott, az is magyarázata annak, hogy inkább északabbra, keletebbre, tehát az akkori Európa peremvidékén jelent meg, ebben a formájában, hogy „felvilágosult abszolutizmus”?
Erről is van a történetírásban vita. A történészek többsége azt vallja, hogy Európa peremterületein – ebbe most a skandináv és a spanyol területek is beleértendők, sőt, Angliának az északi, skót területei is. Volt olyan neves francia történész, Albert Soboul, aki úgy gondolta, magában Franciaországban is volt felvilágosult abszolutizmus, XVI. Lajos minisztere, Turgot által bevezetett reformokat is ide sorolta. De a történészek többsége valóban a peremvidékeknek a felzárkózási programjaként határozza meg, ami a gyakorlatba való átültetését illeti, a nyugat-európai színvonal elérését gazdasági, társadalmi tekintetben egyaránt. A poroszok abszolút élenjárók voltak, komoly sikereket értek el, és a Habsburg Monarchia is igyekezett példát venni, részint az akkor „ellenséges” Poroszországtól is, de a dinasztia secundogeniturája által uralt Toszkánából. Hiszen Lipót, II. József öccse ott volt nagyherceg, mielőtt trónra került volna.
Az, hogy ez a folyamat az egész Monarchiában elkezdődhetett, annak a történelmi lehetősége, kerete már III. Károly alatt kezdett kialakulni. A törököktől visszahódított területeken megindult az államépítés, a bevándoroltatás, az intézményi rendszer létrehozása stb. Ahhoz, hogy mindez elkezdődhessen szükség volt a Pragmatica Sanctió kihirdetésére is. Hallhatnánk valamit ennek az uralkodói törvényrendeletnek a lényegéről?
Ha pontosan akarunk fogalmazni, a Pragmatica Sanctiónak a kiterjesztése született meg akkor. A Habsburg uralkodóháznak a család által meghatározó öröklési rendje, amely már 1687 óta Magyarországon is érvényben volt, de csak a fiágra vonatkozóan, az adott családi körülmények miatt – hiszen III. Károlynak (a mellékelt festményen) nem volt fiúgyermeke –, ki kellett terjeszteni a nőágra is. Ez folyamat volt, Erdélyt 1721-ben, Magyarországot 1722-ben érte el, de már az előző években az osztrák tartományokban egyenként, a cseh koronaterületeken is elfogadtatta az uralkodó a helyi rendekkel. Ugyan Károlynak született egy fia, de ő csecsemőkorban meghalt, és utána csak lányai születtek. Mivel nem akarta azt, hogy halála után idegen család kezére kerüljenek az ő örökségei, kénytelen volt megtenni ezt a lépést. Ez a döntés súlyos áldozatokkal járt, nem annyira Magyarországon. Többek között az Osztrák Monarchiához tartozott abban a periódusban a korábbi spanyol uralom alatt álló Németalföld – lényegében a mai Belgium – is. Belgiumban működött a spanyol örökségből fakadóan egy ostendei székhelyű Kereskedelmi Társaság. Ez egy transzatlanti társaság volt, világkereskedelmet folytatott, akár a többi, holland meg angol kereskedelmi társaság abban az időben. Óriási haszonnal működött. Károly nem csak a saját tartományaival akarta elfogadtatni a Pragmatica Sanctiót, hanem bizonyos nagyhatalmak garanciáit is igyekezett megnyerni ahhoz, hogy majdan ő nyugodtan hunyhassa le a szemét, senki ne vonhassa kétségbe ennek az érvényét, ezért „körbejárt”, és angolokkal, franciákkal, hollandokkal, poroszokkal egyaránt garantáltatta. Az angolok és a hollandok – mivel az ostendei társaság az ő kereskedelmi társaságaiknak jelentett közvetlen konkurenciát – azon az áron voltak hajlandóak a garanciájukat megadni, hogy ha felfüggesztik ennek a tevékenységét. Emiatt Károly kényszerült ennek a magas haszonnal működő társaságnak a tevékenységét beszüntetni.
„Életünket és vérünket”
Mária Terézia 1740-ben került a trónra, gyakorlatilag uralkodása első perceitől, egymást követően két nagy háborúval – az örökösödési, majd a hétéves háborúval – kellett szembesülnie. Ezek a kezdeti nehézségek arra is rákényszerítették, hogy végül a magyar rendektől (is) segítséget kérjen. Gondolom, az „életünket és vérünket” felajánlásért cserébe, a valamit valamiért jegyében, akkor még igen korlátozottak az abszolutista tendenciák?
Valóban, Mária Terézia (a korabeli festményen) uralkodásának a kezdetén nem történtek ilyen jellegű lépések. Nagyon érdekes a magyar rendeknek az akkori állásfoglalása. Azt tudjuk, hogy lovagiasan megszavazták a támogatásukat.
A legendárium szerint nagyon lelkesen…
Iiigen…, kétségtelenül megszavazták, de hogy ki, mit gondolt, azt nem tudjuk… Már önmagában az, hogy megtették, feltétlenül mutatja a készségüket, de ez nem volt véletlen. Ugyanis 1711, a szatmári megegyezés megkötése óta a magyar rendek, főleg a nagybirtokos arisztokrácia tagjai – az ő szerepük a meghatározó ekkoriban politikailag – megtalálták a számításukat a Habsburg Monarchia keretei között. Annak a monarchiának a keretei között, amely az utrechti békekötés és a spanyol örökösödési háború befejezése után földrajzilag kiterjedt, különböző területekkel gyarapodott, és a magyar arisztokrácia mezőgazdasági termékei számára kiterjedt piacot kínált. Azon kívül azokat a feltételeket, amelyeket a szatmári pontok tartalmazták – csodák csodája: az udvar tiszteletben tartotta. Voltaképpen egy kölcsönös bizalom alakult ki az előző évek, évtizedek során az uralkodóház és a magyar rendiség között, és ez kamatozott a dinasztia számára 1741-ben a pozsonyi országgyűlésen. Tudniillik a rendek is úgy látták, nem áll érdekükben, hogy ez a monarchia végveszélybe kerüljön, netán fölbomoljon. Ha ez pénzáldozattal, katonasággal védhető meg, mindezt zokszó nélkül megajánlották. Ez nem lesz mindig így.
Ez a készség később csökken, 1751-ben s aztán 64-ben az újabb hadiadók kirovása, fokozása már erős ellenállásba ütközött, ugye?
Igen, mert 48-ban véget ér az első örökösödési háború, aztán 56-ban kitör a hétéves háborúnak nevezett, akár „világháború”-ként is aposztrofálható –a nemzetközi történetírás szerint is így emlegetett –, hét esztendeig tartó háború. Az első háború úgy ért véget, hogy Sziléziát – a gazdaságilag legfejlettebb területét – a monarchia elvesztette, a poroszoknak sikerült annektálniuk. Tehát komoly gazdasági vérveszteség érte a Habsburg Birodalmat.
Porosz-osztrák gazdasági háború
Ezt a helyzetet próbálták orvosolni a kettős vámhatár intézményének a bevezetésével?
A két háború közötti „békés” évek úgy néztek ki, hogy közben egy gazdasági háborút viseltek. Ez kölcsönös volt egyébként, a poroszok is vontak egy olyan vámhatárt, amely a magas vámtételek mellett kizárta a Habsburg Monarchiából érkező árukat. Viszonosan a monarchia is húzott egy külső vámot, elsősorban a Poroszországból érkező árucikkeket igyekezett távol tartani. Kölcsönösen egymás gazdasági ellehetetlenítésére irányult ez a politika. Nem mellesleg, azt is gondolták a merkantilista gazdasági elvek alapján, hogy ezzel a belső ipar és mezőgazdaság fejlődését is ösztönözni tudják.
Megtörtént az úgynevezett „belső vámhatár” kialakítása is. Ez mennyire volt funkcionális, előnyös vagy hátrányos, mondjuk magyar szemmel?
Történetírásunkban régebben elterjedt az a nézet, hogy ez valamiféle Magyarország ellenes lépés lett volna, gazdasági tekintetben. Kortársi véleményekre visszanyúló jelzők is elterjedtek, hogy Magyarországot „gyarmati sorba” taszította volna ez a belső vámhatár.
Inkább valamilyen munkamegosztásról volt szó?
Inkább munkamegosztásról. Ugyanis azt nem szabad elfelejteni, hogy e belső vámhatárrendszer nem csak Magyarországgal szemben érvényesült, hanem az osztrák örökös tartományok némelyike között is. Például Tirolt Alsó- és Felső-Ausztriától egy ugyanilyen belső vámhatár szeparálta. Egyszóval, ha az ember ezeket így, kölcsönhatásban nézi, akkor arra a következtetésre jut, hogy az iparilag kevésbé fejlett tartományokat – a Magyar Korona területei is ide sorolhatóak – igyekezett szegregálni, és a központi, manufaktúrákkal és iparos szakemberekkel jobban ellátott területek iparát fejleszteni. Ugyanakkor a peremterületek mezőgazdaságát kívánta fejleszteni, hasonló eszközökkel. Tehát inkább munkamegosztásról volt szó, semmint gazdasági diszkriminációról. Hiszen ez nem volt a Monarchia érdeke, mert ugyanabba a kincstárba folytak be a jövedelmek.
Ratio educationis
Azt már említettük, hogy végül – főleg a hadiadók kérdése miatt – megromlott az uralkodóház és a rendek viszonya. Emiatt is 1765-től Mária Terézia áttért az úgynevezett rendeleti kormányzásra. Két témát javasolok: az egyik a jobbágyterheket könnyítő, úgynevezett úrbéri pátens, a másik a Ratio Educationis.
Az első rendeletet a kormányzat először törvény útján, vagyis országgyűlési jóváhagyással szándékozta bevezetni. Napirendre is próbálták tűzni, azonban a rendek még csak tárgyalni sem voltak hajlandóak erről, mondván, ez egy olyan szférát érint – a földesúr és a jobbágy viszonyát –, amelybe a kormányzatnak nincs beleszólása. Ez kvázi magánügy és nem közügy, tehát nem tartozik az országgyűlésre sem. A kormányzat ezt tapasztalva, úgy gondolta, nem marad más hátra, mint rendeleti úton való foganatosítás. Mire ment ki az egész? Arra, hogy az állami adóbevételeket növelni tudják. Ennek akadálya volt többek között az, hogy amíg a földesúri adóztatásnak semmi nem szabott korlátot, addig a földesurak által túladóztatott jobbágyok kevesebb állami adó fizetésére voltak képesek. Ezt az anomáliát igyekeztek orvosolni azzal, hogy országosan egységesítsék a földesurak hasznára kirótt terheket, készpénzfizetési és a mindenféle természetbeni munkajáradék jellegű szolgáltatásait a jobbágyoknak. Ha ez így történik, az állam is egy kiszámítható összegű adóra számíthat. A pátens kiadása 1767-ben történt, de a gyakorlatba való ültetése hosszú időt vett igénybe. Ennek a hátterét csak úgy lehetett megteremteni, hogy először összeírják a földeket, stb. Tehát egy többéves összeírási folyamat volt, aminek most sokat köszönhetünk, hiszen a szűkebb Magyarország területéről ennek hála vannak pontos információink arról, hogy az akkori állapotok hogyan is festettek. Sajnos, Erdélyre vonatkozólag mindez nem történt meg. Két évvel később bizonyos „punctumok” – így hívták – születtek hasonló célból, de a részletekre nem tértek ki. Ezeknek a foganatosítására nem került sor, annak ellenére, hogy a szándék erdélyi szinten is megfogalmazódott. Majd aztán ennek is lesz a következménye a századvégi román parasztfelkelés.
És ami a Ratio Educationist illeti?
Az a társadalom egészének a fölemelését célozta, az oktatásügy reformja révén. Nem csak Magyarországra, hanem az egész Monarchiára kiterjedő érvényű volt ez a rendelet. A kormányzat éppen a két porosz háborúnak a következtében fölismerte, hogy ezek a veszteségek nem egyszerűen a katonaság vagy a hadi irányítás „ügyetlenségeiből” fakadnak, vagy a rossz szervezettségből, mélyebben húzódó problémák vannak a hátterében. Rá kellett jönniük, hogy a hadsereget nem tudják korszerűsíteni addig, amíg az egész gazdaság nem fejlődik. Az viszont nem valósulhat meg addig, amíg ennek a szellemi háttere, a megfelelő szakembergárda nem áll rendelkezésre. Egy ilyen szakembergárda képzéséhez viszont megfelelő alapműveltség, legalább írni-olvasni tudás kell. Az iskolarendszer kiépítése, az általános tankötelezettség ezzel függ össze. Messziről futnak neki egy hosszú távú fejlődésnek, ami mögött egy ma is lenyűgöző koncepcionális elképzelés húzódik meg. Ma is tanulhatnánk ebből: nem az történik, hogy kiadnak egy rendeletet, aztán sok iskolát kell építeni, meg a rengeteg tanítót, tanárt kiképezni, amihez rengeteg pénz kell, és honnan biztosítjuk az anyagi fedezetet? Nem ez történt, hanem a feloszlatott jezsuita rend vagyonát – ma már úgy mondanók: államosították – zárolták, és nem engedték más célra fordítani, mint a tanügyre. Előre biztosították az anyagi alapot: 73-ban vették el a jezsuiták vagyonát, és 77-ben adták ki a Ratio Educationist. Tehát amikor a rendeletet kiadták, már régen megvolt az anyagi fedezete.
A kalapos király nyolcezer rendelete
II. Józsefet még zsenge ifjú korában az anyja maga mellé emelte társuralkodónak, és „uralkodóinasként”, álruhában, rejtett identitással becsavarogta Európát. Kezdettől fogva egy egységes állam megteremtését tűzte ki célul. Jól mondom ezt?
Igen. Mondhatni, anya és fia között fokozati különbségek voltak. Olyan értelemben, hogy Mária Terézia uralkodásának csak a kései korszakát jellemezte a rendeleti kormányzás gyakorlata. Ő mindig tekintettel volt a rendekre, hogy ne sértse túlságosan az érzékenységüket. És a mérleg másik serpenyőjébe olyan gesztusokat is tett, mint a nemesi testőrség felállítása, a Szent István Rend alapítása, olyan gesztusok, amelyek inkább érzelmileg hatottak, „szíveket melengető” intézkedések voltak. Józsefben ilyen érzékenység nem munkált, mások véleménye nem érdekelte, ő hideg racionalitással, tekintet nélkül az alattvalók érzékenységére és lelkületére, hozta meg rengeteg intézkedését.
Ha jól tudom, mintegy hétezret…
Tíz éves regnálása alatt több mint nyolcezer rendeletet bocsátott ki. Azok kidolgozásában, megfogalmazásában ő tevőlegesen részt vett. Nem úgy, hogy csak az apparátus dolgozta ki, és ő aláírta.
Sőt, ha jól tudom, volt időszak, amikor nem is hallgatott az apparátusra.
Igen, igen. II. József (alábbi képünkön) egy abszolút „önjáró” uralkodó volt. Szokták emlegetni, hogy ő már elmúlt negyven esztendős, mire a trónra került. Ami az utazásait illeti, azok valóban tanulmányutak voltak, állandóan naplót vezetett. Megmaradtak, és ezekből lehet tudni, hogy őt mi érdekelte a külföldi utak során. Nem érdekelték a műemlékek, nem érdekelték a színielőadások, a kultúra abszolút hidegen hagyta. A manufaktúrák, az ispotályok, az intézmények – ezek érdekelték. Látszik, hogy már fiatal korában is teljesen szakszerű, kormányzási, hivatalnoki szempontok vezették.
Ugye, az uralkodása elején az, hogy nem volt hajlandó felesküdni a magyar alkotmányra, egy abszolút tudatos lépés volt. Előrevetítette a továbbiakban a stílusát, a módszereit, a törekvéseit, egyáltalán: a viszonyát a magyar rendekkel.
Igen, ő meg ebben sem volt hajlandó gesztust tenni, arra hivatkozva, hogy 1687 óta, amióta a családi öröklődési rendet a magyar országgyűlés elfogadta, ő az anyja után, mint elsőszülött fiú automatikusan trónra léphetett Magyarországon is, ilyen értelemben jogszerű Magyarországon is az ő uralkodása, anélkül, hogy megkoronáztatná magát. Tudniillik a megkoronázást a magyar alkotmány szerint megelőzte a koronázási eskü bevétele és a hitlevél kiadása, ami a rendek által igényelt feltételekre való felesküvést jelentette volna. Jelezte, hogy nem akar hamisan esküdni, mert neki esze ágában sincs ezeket tiszteletben tartani, Ezért ő ezt a gesztust nem tette meg. Ugyanakkor a magyar alkotmány szerint nem király az, akit nem koronáznak meg.
A rendek végső soron teljes mértékben ugye nem fogadták el, hogy egyszerűen, „örökösödési jogon” lehet valaki uralkodó Magyarországon?
A törvény biztosította azt 1687 óta, de nem törölte el a koronázás szükségességét, és az ehhez kapcsolódó hitlevélnek a kiadását. Ez egy ambivalens helyzet volt, az elvárások egyik felét teljesítette, a másikat, ami nem szerepelt ugyan a törvényben, de régóta érvényben volt, azt nem. Érvényben volt, azt nem is kellett újra hangoztatni, ha csak el nem törlik. Emiatt mindazok, akik nem szimpatizáltak vele és az intézkedéseivel, nem fogadták el érvényes uralkodónak.
Az első rendeletei között fontos szerepe volt az egyházpolitikával kapcsolatos kérdéseknek. A türelmi rendelet 1681-ben született meg. Gondolom, a protestánsok nagy várakozással tekintettek elébe, a katolikus egyháztól viszont eltávolította. Egyáltalán, hogyan alakultak akkoriban az erőviszonyok ennek következtében?
A protestánsok számára ez egy fontos gesztus volt, a hivatalvállalási lehetőséget is megnyitotta előttük. Addig, még III. Károly idejéből érvényben volt a Carolina Resolutio nyomán az, hogy a protestánsokat ugyan nem zárták ki a hivatalviselés lehetőségéből, viszont úgynevezett dekretálist, esküt kellett tenniük. Amennyiben hivatalt vállalnak, Szűz Máriára és a szentekre kellett fölesküdniük, a szöveg tartalmazta a katolikus egyház hitelveit, ami a hithű protestánsok számára nem volt elfogadható. Tehát egyfajta kényszerhelyzetbe hozta a protestánsokat. Egyrészt a toleranciapátenssel ez a kérdés megoldódott, másrészt tekintettel volt a lelkiismereti szabadságra. A protestánsok ilyen értelemben egyenjogúak lettek a katolikusokkal. Voltak megyék, ahol abszolút protestáns többség volt a vezetők körében, tehát nem is lett volna más, aki a megyei hivatalokat ellássa. A katolikus egyház persze ellenezte és sérelmezte ennek a pátensnek a bevezetését. Amúgy is volt egy feszültség, már Mária Terézia idejére visszanyúlóan, a magyar katolikus egyház és a kormányzat között, ez József idején abszolút eszkalálódott. Odáig elment – a spórolásra hivatkozva –, hogy be kívánt avatkozni a katolikus szertartásokon abba, hogy például hány gyertyát használhatnak.
Fordított Canossa-járás
Bizonyára a placetum regiumnak, a királyi tetszvényjognak a megújítása fokozta a feszültségeket?
Így van. A pápai bulláknak a kihirdetése csak az uralkodó egyetértésével történhetett meg. Voltaképpen József egyfajta államegyház kiépítését szorgalmazta. Bár ő világi személy volt, de arra törekedett, hogy a katolikus egyház az uralkodó, a kormányzat ellenére ne tudjon hatást gyakorolni a monarchia területén. Ezért is került sor az úgynevezett „fordított Canossa-járás”-ra VI. Piusz idején, amikor a pápa Bécsben sikertelenül próbálta az uralkodót jobb belátásra bírni (fenti korabeli kép).
Az 1784-es Nyelvrendelet volt az egyik legfontosabb intézkedése. Mai tudásunkkal visszatekintve: volt-e ennek valamilyen eszmei-ideológiai töltete, vagy inkább pragmatikus jellegű volt?
II. József megnyilvánulásaiból kitűnik – komoly levelezés áll mögötte –, hogy pragmatikus szempontok vezették. Nagy vita bontakozott ki körülötte, az uralkodó azzal érvelt, hogy a német nyelv bevezetése azért indokolt és szükségszerű, mert a monarchia egészét tekintve ez a többségi nyelv, és ahhoz, hogy hatékony lehessen a kormányzás, ahhoz nem lehet az aktaforgalmat mindenféle nyelvből a németre fordítgatni, és onnan vissza, különböző nyelvekre, hanem egy közös nyelv legyen, a többségi, német nyelv. Magyarországon azért váltott ki éles reakciókat, mert ez a rendelet alkotmánysértés számba ment. Nem a magyarral, hanem a latinnal, az addigi hivatalos nyelvvel szemben. Mellesleg, ugye, Magyarország akkoriban soknemzetiségű állam volt, a latin használata mindenki számára egyforma „nehézséget” okozott. Viszont ha valamelyik élő nyelvet – bármelyik legyen is az – teszik használatossá, az valakiknek az anyanyelve, s az számukra előnyt jelent.
Később, a reformkorban ez bukik elő: a magyar többségi nyelv bevezetése okoz fokozódó feszültségeket a nemzetiségekkel való relációban.
Ugye, a magyarok egy részének erre az a válasza, és az ellentétek ide gyökereznek, hogy ha a kormányzat arra hivatkozik, hogy monarchia szerte a többségi nyelv a német, és azért legyen a hivatalos nyelv a német, akkor, mivel Magyarországon a többségi nyelv a magyar, itt legyen a magyar a használatos. A reformkorban emiatt éleződnek ki az ellentétek a fokozatosan nemzeti öntudatra ébredő horvátok, szerbek, románok, szlovákok és a magyarok között.
Reform reform hátán
Az utolsó évtizede nagyon sűrű volt II. Józsefnek, hisz megindul a közigazgatási reform. Kérem, sommázza ennek a lényegét olvasóink számára…
Közismert, hogy az évszázados hagyományok alapján a megyék irányítása a rendek, a helyi nemesség kezében volt. Bizony, ez az apparátus a megyében – II. Józsefnek többször keserűen meg kellett tapasztalnia – egyszerűen elszabotálja azokat a rendeleteket, amelyeket a kormányzat kibocsátott. Megjött a rendelet, elfektették, halogatták, II. József reformjai „nem akarództak” a gyakorlatba átültetődni. Hamar szemet szúrt, hogy megyei szinten nem úgy működnek a dolgok, ahogy központilag elrendelik. Ebből adódott a kézenfekvő következtetés, hogy át kell szervezni a struktúrát. A megyéket kerületekbe olvasztotta össze, Erdélyt három, Magyarországot tíz kerületre osztotta fel. A kerületek élére királyi biztosokat állított a főispánok helyébe.
Bihar és a hozzá tartozó régió élére Ürményi József került.
Igen, Ürményi, aki a Ratio Educationis agya, egyik spiritus rectora volt. Ez persze megint sértette az alkotmányt, sértette a szokásjogot, a helyi nemesség érdekeit, hiszen elzárta az érvényesülésük lehetőségeit. Itt megint a „kíméletlen” és „türelmetlen” hatékonyság volt a mozgatóerő…
Ugyancsak 1784-hez, a Nyelvrendelet évéhez kötődik, hogy Erdélyben kitört a román parasztfelkelés (a mellékelt illusztráción Horea és Closca), ennek a következménye lett a 85-ös jobbágyrendelet. Ez mennyiben járult hozzá – mai fogalmat használva – a „klasszikus feudalizmus” fölbomlásához?
A pillanatnyi viszonyokat lényegesen nem változtatta meg, de megnyitott bizonyos kapukat. Az addigi, még Werbőczy által megfogalmazott jobbágyi röghöz kötöttség állapota valóban azt is jelentette, hogy a telket apáról fiúra szállva mindenkinek művelnie kellett, hiszen a földesúri érdek ezt kívánta. Nem tudtak elszabadulni a földtől, következésképpen a szabad pályaválasztás lehetősége nem nyílott meg számukra. A viszonyok ettől a II. József-i rendelettől még nem változtak meg alapvetően. De legálisan megnyílt a szabad költözési jog, a szabad pályaválasztás lehetősége. Olyan helyzet alakult ki, mely a későbbi iparosodás társadalmi forrását képezte. A jobbágyrendelet lényege ez volt, hogy elősegítette a nagyobb fokú mobilitást, azelőtt ez a jobbágyok esetében nem állt fenn.
Aki nem tanul meg németül…
Utolsó éveiben II. József többek között megpróbálta a hadsereget korszerűsíteni, a toborzás helyett bevezette az intézményesített sorozást. S aztán az Oszmán Birodalom elleni háború Oroszország szövetségeseként nagy áldozatokkal járt, súlyos terheket rótt a magyarságra is. A fokozódó nemesi ellenállás miben nyilvánult meg?
Sok forrása, sok gyökere volt. A megyerendszer átszervezése is egy komoly sérelem volt, sérelemként élték meg katolikus oldalon a protestánsok szabad vallásgyakorlását, a jobbágyrendelet természetesen földesúri érdekeket sértett, a német nyelv használatának elrendelése magyar szempontból veszélyeket jelentett. Hiszen mindössze három évet adott rá: aki három éven belül nem tanul meg németül, az nem viselhet hivatalt. El tudjuk képzelni, hogy ez Damoklesz kardjaként lebegett az ország lakosságának többsége felett. Sérelmi ok tehát bőven volt.
Magának a nemesi ellenállásnak, amellett, hogy lassította a rendeletek végrehajtását, voltak konkrétabb megnyilvánulásai?
A nemesi többség eleve szemben állt II. József rendszerével. Volt egy maroknyi főnemesi-nemesi értelmiség, világlátott, felvilágosult, a nemesi testőrség tagjai között is, akik bizonyos pontig támogatták az uralkodót, rendeletei mögött meglátták a korszerűsítő, jobbító szándékot. E támogatásnak a lanyhulása egybe esett a nyelvrendelet megszületésével, hiszen az őket is sértette.
Annál is inkább, hiszen a testőrség több tagja író is volt…
Így van. Uralkodása vége felé, amikor a sérelmek és a török elleni – egyelőre – vesztes háború fiaskója egymásra tevődött, és párhuzamosan kitört a francia forradalom, intenzívebben és gyorsabban terjedtek a felvilágosodás eszméi, melyek íróinknak köszönhetően már az előtt is kezdtek beszivárogni, de ez most Franciaországban egy politikai robbanás volt. II. József halála után a francia királyt, XVI. Lajost, meg a királynét, Mária Antóniát – József húgát – is lefejezik. Föllázadt a nép az uralkodó ellen, és a forradalmi hadsereg bevonult az osztrák kézen lévő Belgiumba, és Osztrák-Németalföld kikiáltotta a függetlenségét. Ezek a külpolitikai események II. József ellenzékét a Habsburg dinasztia trónfosztására sarkallták. Fölmerült a weimari hercegnek, Károly Ágostnak az esetleges trónra hívása, „fű alatt”, hiszen ez a kezdeményezés természetesen nem kapott nyilvánosságot. Mindenesetre a külpolitikai körülmények bátorítólag hatottak az ellenállásra. Nyílt titokká vált, hogy az uralkodó, aki részt vett a törökellenes háborúban, gyógyíthatatlanul megbetegedett ott, úgy hozták haza, Bécsbe. Várható halála szintén olyan tényező volt, ami az ellenzéki törekvéseket fölerősítette.
Halálos ágyán végül két rendelete kivételével valamennyit visszavonta…
Három volt, a jobbágyságra, a papságra, illetve a toleranciára vonatkozó rendelet.
Lehet-e tudni, hogy ennek az ellenállásnak kik voltak a magyarországi irányítói, „atyamesterei”?
Ez egy folyamat volt. II. József után öccse, II. Lipót került trónra, először ravaszul megpróbált gesztusokat tenni, de aztán a titkosrendőrségnek a csúcsra járatása, megint olaj volt a tűzre. Vannak hullámvölgyek és hullámhegyek ebben a mozgalomban. Olyanok csatlakoznak az ellenálláshoz, akik aztán József halála után négy esztendővel, 1794-ben a Martinovics-féle szervezkedés tagjai, majd áldozatai lesznek, részben ők, részben pedig azok is, akik egy ideig jozefinisták voltak, mint Berzeviczy Gergely, aki a mozgalom reformszárnyához tartozott.
Mindezt megelőzően volt egy szűkebb, jobbára arisztokratákból álló mag, amelyiknek a tagjai – például Széchényi Ferenc vagy az értelmiség köréből Kazinczy Ferenc –szinte végig hívei voltak József törekvéseinek. Mondható ez így?
Széchényi Ferenc (képünkön) sem volt mindvégig és teljes mellszélességgel. Ő valóban sokáig jozefinista volt, amíg a vármegyék helyett a kerületek megszervezésére sor nem került. Ráadásul őt az a megtiszteltetés érte, hogy kerületi biztosnak kérte fel az uralkodó. Ezt elegánsan elhárította, azzal, hogy megtisztelőnek érzi a megbízatást, de hosszabb külföldi utazásra készül. Három évig nem is jött vissza, így fejezte ki az egyet nem értését… Ami Kazinczyt illeti, ő ekkor még nagyon fiatal volt, tehát nem játszhatott jelentős szerepet.
Akkoriban, a 18. század végén született meg a magyar sajtó, Kassán, aztán Bécsben. Ezek az első magyar lapok kezdetben ugyancsak propagálták a jozefinista elveket.
Nem csak a jozefinista eszmék, hanem bizonyos ellenzéki hangok is szóhoz juthattak ezeken a fórumokon, annak köszönhetően, hogy II. József tulajdonképpen kiiktatta a cenzúrát. Volt rá alkalom, hogy az uralkodót is lehetett kritizálni. De ez inkább a kulturális szférára vonatkozott. A Magyar Hírmondó, meg a többi korai orgánumok inkább a szépirodalmi, színházi életről, könyvekről adtak hírt, beszámolókat, recenziókat. Ugyan beszámoltak az európai eseményekről, de a szélsőséges francia megnyilvánulásokkal, amelyek aztán a forradalomhoz vezettek, nem értettek egyet. Volt néhány híve, de nem volt egy széles tábora, nem volt igazi közege a korai magyar sajtóban.
Bár viszonylag alaposan körbejártuk a felvilágosodás korát, mit vél még fontosnak kiemelni ebben a témakörben?
Fontos megjegyezni, hogy a katolikus egyházon és a protestáns egyházakon belül is megindult egyfajta korszerűsítési mozgalom. A felvilágosodás eszmekörét illetően volt bizonyos fogadókészség a magyar társadalomban. Viszont Magyarországtól keletebbre a felvilágosodás eszméi társadalmi szinten nem jutottak el. Nem arról van szó, hogy II. Katalin udvarában, Szentpétervárott, vagy akár egy-két román értelmiségi, aki Párizsban megismerkedett ezekkel az eszmékkel és a híveivé szegődött, ilyen ne akadt volna. De ezek elszigetelt jelenségek voltak, nem a társadalom egészére hatottak. Magyarországon viszont, ha nem is az egész társadalmat átfogóan, mégis volt egy társadalmi bázisa. Ennek a jelentőségét érdemes hangsúlyoznunk, mert ez összefügg azzal, hogy ez a közvetítés nagyrészt Bécs, illetve a német protestáns egyetemeken tanult ifjak révén jutott el Magyarországra, és keltette föl az érdeklődést ezek iránt az eszmék iránt. És ebben a magyarság Európa nyugati részéhez való tartozása fejeződött ki.
Kalmár János portréját Szűcs László készítette
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
