A bihari magyar iskolások harmada nem jut el kilencedikbe
 

A bihari magyar iskolások harmada nem jut el kilencedikbe

2016. 04. 20. 09:49

Törzsolvasóink tudják, az utóbbi időben kiemelten foglalkozunk az érmelléki oktatás helyzetével, rendszeresen jelentkezünk Érseléndről, ahol az 1-4. osztályos magyar tagozat diákjai szinte valamennyien a helyi magyar cigány közösségből kerülnek ki, illetve legutóbb hosszan beszélgettünk Pásztor Ritával, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusával, most készülő, témába vágó doktori disszertációjáról. Eddigi ismereteinket KÉRY HAJNAL Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettessel bővítettük. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.

 

Kéry Hajnal, Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes   A szerző felvételei

 

Nemrégiben Pásztor Rita adjunktussal beszélgettem, aki a kisebbségben illetve kettős kisebbségben élő érmelléki diákok pályaválasztását vizsgálja doktori disszertációjában. Ön miként látja ennek a magyar szempontból kiemelt fontosságú térségnek az állapotát oktatási szempontból?

 

Bizonyos jelenségeket külön kell tudjunk kezelni. Számunkra az elsődleges szempont az, hogy minél több gyereket és lehetőleg minél korábban emeljünk be az oktatási rendszerbe, lehetőleg már az óvodába, illetve az előkészítő osztályokba, az első osztályba pedig mindenképpen. A következő lépcső az alsó és a felső tagozat között mutatkozik, érzékeny pont, hogy az iskolát megkezdő gyerekek felső tagozatra kerülve ténylegesen elvégezzék a nyolc osztályt. A harmadik lépcső pedig nyolcadik után jön, ahol

arra kell ösztönözni a diákokat, hogy megkezdjék a kilencedik osztályt,

fontos lépést téve a felsőoktatás vagy minimum egy szakmai képzés irányába.
Az első említett ponton sikerült hatékony lépéseket tenni, az utóbbi időben sok olyan projektünk volt, ami azt célozta, hogy minél több gyerek óvodába, iskolába kerüljön, bár nem állítom, hogy száz százaléknál tartunk, de érezhető a javulás. A délutáni oktatással, „after school”-lal, a meleg étkeztetés biztosításával bizonyos településeken a gyerekek felzárkóztatása, rendszerben tartása érdekében is tettünk jó irányba mutató lépéseket, de ez nem általánosan elterjedt, nem rendszerszintű gyakorlat még.

 

Kezdjük az elején! Tudomásom szerint sok gyereknek nincsenek rendben a papírjai, nincsenek rendesen anyakönyvezve. Ez akadályt jelent a beiskolázásnál?

 

Ilyen okból egy gyermek sem maradhat ki a rendszerből, nekünk kötelességünk minden gyermeket beiskolázni, ha a papírok nincsenek rendben, azt utólag rendbe tesszük, ez nem lehet akadály.

 

Pedagógusokkal beszélgetve sokszor hallom, hogy a gyerekek egy része egész egyszerűen nincs azon a fejlettségi szinten, hogy a rendszer kínálta információkat felszívja, magyarán tanuljon, fejlődjön, befogadja a tananyagot. A beiskolázáskor van valamiféle szintfelmérő?

 

Csak azoknál a gyerekeknél van szintfelmérés, akik az iskolakezdésig nem töltötték be a hatodik életévüket. Egyébként mindenki, aki adott év szeptember 1-ig betölti a hatodik életévét, iskolakötelessé válik, fejlettségtől függetlenül.

 

A rendszer nem ismer speciális helyzeteket olyan térségekkel kapcsolatban, amilyen az Érmellék is, ahol a lakosság iskolázottsága alacsony, a gazdasági mutatók rosszak, így feltételezhető, hogy az iskolarendszer különleges kihívásokkal néz szembe?

 

Nem, a rendszer ilyen speciális helyzeteket nem ismer, ezt külön, a már említett projektekkel lehet valamilyen szinten orvosolni, ez eddig csak pontszerűen történt meg, bizonyos településeken. Folyamatosan próbáljuk megszüntetni ezeket az egyenlőtlenségeket.

 

Megint pedagógust idéznék, aki azt mondja, a tanterv már önmagában sem alkalmas a hátránnyal a rendszerbe kerülő gyerekek fejlesztésére, illetve úgy tudom, a pedagógusokat nem is képezik ilyen irányba, sem a negatív, sem a pozitív szélsőségekre nincsenek felkészítve.

 

Mi is tapasztaljuk, hogy a pedagógusképzés valóban nem számol sem a gyengébb, sem a kiemelkedő képességű diákokkal, ez valóban hiányosság. A tantervvel kapcsolatban is igaz, hogy egy átlagos szintet figyelembe véve alakították ki, viszont bizonyos mértékben alakítható felfele is, lefele is az adott osztály színvonalához, a pedagógus megítélésétől függően. A délutáni tevékenységek abban hasznosak tudnak lenni, hogy a lemaradók hiányosságait pótolva segítenek emelni egy osztály átlagos színvonalát. Ennél is nagyobb segítség lehet, ha minél több gyereket már óvodás korban be tudunk hozni a rendszerbe, mert akkor korábban megkezdődhet a felzárkóztatás, szerencsés esetben az iskolakezdés előtt. Az óvoda viszont jelenleg nem kötelező oktatási forma, nincs napló, nem írják a hiányzást. Ezért került át az előkészítő az iskolarendszerbe, hogy kötelező oktatási formává váljon, és ez a szintkiegyenlítés legalább ott megkezdődhessen.

Érseléndi gyerekek az iskolaudvaron

 

A fenti problémák hangsúlyosan érintik az Érmelléken – népszámlálási adatok alapján hozzávetőleg 6,5 százaléknyi, a valóságban ennél jelentősen magasabb arányú – a magyar cigányságot. Az ő szociológiai-oktatási szempontból rendkívül összetett helyzetükkel számol az oktatási rendszer? Már csak azért is kérdem, mert kimondva, kimondatlanul több településen magyar szempontból iskolafenntartókká váltak ezek a közösségek, vagy ez tabu téma?

 

Ezzel ebben a formában nem számol a rendszer, de tabunak sem mondanám. Bizonyos kérdőíveken megjelenik kérdésként a nemzetiség, viszont ezeket az adatokat csak bizonyos szintig szabad feldolgozni. Egyébként pedig települése válogatja, hogy a roma közösség mennyire jelent különleges helyzetet az iskola számára, hiszen sok helyen remek az együttműködés, a közösség számára teljesen egyértelmű, hogy óvodába, iskolába kell vinni a gyereket, legalább a negyedik osztályig. Vannak persze olyan települések, ahol már a beiskolázás is probléma.

 

Pásztor Rita kutatásából ismerek egy olyan számot, miszerint elsőtől nyolcadikig nagyjából a diákok 15 százaléka kikopik a rendszerből, iskolaelhagyóvá válik, jellemzően pont az ötödik, hatodik osztály környékén. Helyesnek ítéli ezt az adatot?

 

Igen, sajnos valahol ekkora lehet azok aránya, akik elvesznek a rendszerből az általános iskola ideje alatt.

 

Egy hatodikos, háromszorosan bukott gyerek 15 éves, amikor kikerül az oktatási rendszerből. Mik a lehetőségei?

 

Létezik az úgynevezett második esély program, ahol

délutáni oktatás keretében lehetőségük van elvégezni a nyolc osztályt,

ez is működik bizonyos településeken, viszont ebben az életkorban nehéz meggyőzni egy fiatalt, hogy ebbe bekapcsolódjon, jó esetben néhány év elteltével többen rászánják magukat.

 

Selénden megismerkedtem egy Alvaro nevű huszonéves fiatal apukával, aki negyedik után kopott ki a rendszerből, pedig jó tanuló volt, de nem tudott naponta eljutni a községközpontba a felső tagozatra.

 

Jelenleg majdnem minden településen iskolabusz üzemel, tehát ez szerencsére ma már nehezen történhet meg, a második esély program viszont kevesebb helyen működik, így az ebben részt venni szándékozóknak az utazás problémát jelenthet, és ennek megoldására jelenleg nincs is lehetőség.

 

Egyébként mi kell ahhoz, hogy egy iskola bekapcsolódjon a második esély programba?

 

Bihar megyében a program tanfelügyelőségi pályázatokkal indult, azok a települések, amelyek bekapcsolódtak az induláskor, azóta is folytatják a munkát. Ma is indíthat ilyet egy iskola, ha megszerzi az akkreditációt, de nem feltétlenül egyszerű, sok a papírmunka és anyagi vonzatai is vannak.

 

Milyen a nyolcadik végéig eljutó diákok felkészültsége. Vannak erről adataik? Egy OECD felmérés szerint a romániai 15 évesek körében a funkcionális analfabéták aránya 37 százalék. Ezt mennyire tartja reálisnak?

 

A nyolcadik végi felmérők erről hivatottak adatot gyűjteni, ezeken

40 és 50 százalék között van a bukási arány a megyében,

ezzel országos szinten valahol a lista közepén vagyunk, tehát a méréseink nem mondanak ellent az ön által említett adatnak.

 

Én tudom, hogy a tanfelügyelőségnek korlátozottak a lehetőségei, de mégis, mi történik annak érdekében, hogy ez az ijesztő helyzet javuljon?

 

Folyamatosan napirenden vannak ezek az adatok, de messze vagyunk egy olyan átfogó rendszertől, ami minden diákot számon tart, mindenkinek fejlődési lehetőséget biztosít. A diákok egy szűk szegmense az, amire a rendszer hatékonyan tud reagálni. Statisztikailag ki tudjuk mutatni, hogy hol van probléma, és ahol a legnagyobb, ott igyekszünk beavatkozni, de sajnos ez még mindig nem elég.

 

Nézzük meg az eddig említett helyzetek fordítottját: egy hátrányos helyzetű településen felbukkan egy kiváló képességű diák, neki milyen lehetőségei vannak?

 

Megint a pedagóguson múlik, hogy mi lesz vele. A rendszer csak akkor érzékeli, ha látjuk az eredményeit, tehát képességeinek megfelelően teljesít. A környezetéből kiemelni természetesen akkor sem lehet, csak ha ezt a szülő is kifejezetten kéri.

 

Ezeknek a helyzeteknek a kezelése nem pedagógusi feladatkör. Mennyire működnek együtt a tanfelügyelőség, illetve az iskolák, szociológusokkal, pszichológusokkal, rokon területek szakembereivel, van egyáltalán lehetőségük erre?

 

Vannak olyan iskolák, ahol már most is dolgoznak mediátorok, akik az iskola és a családok között közvetítenek, a gond az, hogy nagyon kevesen vannak, és nincs is lehetőségünk pillanatnyilag többet alkalmazni.

Amióta bevezették a fejkvótát, mindent az határoz meg.

A megyének van egy keretszáma a betölthető állásokra a takarítótól az iskolaigazgatóig ömlesztve, és ezzel kell gazdálkodni. A jelenlegi keret arra is alig elég, hogy mindenhol pedagógus legyen az osztályban, nemhogy ezekre a feladatkörökre jutna elég betölthető állás.

 

Ez viszont ördögi kör: van elég pedagógus, viszont a gyerekek egy része „nincs abban az állapotban”, hogy profitáljon a vele való együttműködésből…

 

Hát igen, de fordítva is igaz, hiába van jobb minőségű osztályom, ha nincs, aki tanítson. Ez valós probléma, évek óta küzdünk vele. Az viszont látszik, hogy ahol dolgozik ilyen mediátor, például Székelyhídon, jól végzi a munkáját, utánajár, hogy a gyerek miért nem jön iskolába, vagy miért éhesen jön, vagy milyenek a higiénés körülményei.
Ezen kívül van iskolapszichológus hálózatunk is, amit szintén gúzsba köt a fejkvóta: jelenleg egy szakemberre 800-1000 diák jut, ami kezelhetetlen, ők is folyamatosan jelzik, hogy nincs kapacitásuk az összes problémás esettel foglalkozni.

És eddig még csak a problémás helyzetekre fókuszáltunk, a kiemelkedő tehetségek felismerése, gondozására egyáltalán nincs sem ember, sem keret. A tanügyben működő tantárgyversenyek nagy része sajnos csak a tehetség felismertetéséig jut el, de nem fordít kellő figyelmet és pénzt ezen gyerekek kiteljesítésére.

 

Idáig jobbára az általános iskolával foglalkoztunk, beszéljünk kicsit a továbbiakról, mi a helyzet nyolcadik után?

 

Ezen a ponton nagyon sok a gondunk, hiszen a kilencedik és tizedik osztály elvileg kötelező, minden egyes diák, aki elvégezte a nyolcadikat, tovább kellene tanuljon, szintfelmérőtől függetlenül. Ennek ellenére tavaly 1200 diák fejezte be a nyolcadikat Bihar megyében magyar tagozaton, ebből 200 nem jelent meg kilencedik osztályban a következő tanév szeptemberében, ők nagy valószínűséggel nem tanultak tovább.

 

Ez majd 17 százalék, tehát ha hozzáadom az általános iskola közbeni 15 százalékos lemorzsolódáshoz, akkor arra jutok, hogy az elsőt magyar tagozaton megkezdő diákok 32 százaléka, azaz egyharmada nem jut el a középiskolába. Az első 15 százalékról már beszéltünk, a nyolcadik és a kilencedik között mi képez szakadékot?

 

Sokszor a szülők, tudok olyan esetről, amikor még ösztöndíjas helyekre sem engedik el a gyereket. Az iskolai mediátorok az ilyen helyzetekben sokat tudnának segíteni, ha mindenhol lennének, és évek alatt szoros kapcsolatot építenének a családdal. Emellett sokszor a költség jelent problémát, hiszen az ösztöndíj, ha mindenki élne vele, akkor is kevés lenne, egyházak, magánszemélyek itt-ott segítenek, de ez messze nem elegendő, főleg ahhoz mérten, hány diáknak lenne szüksége arra, hogy az utazási, bentlakási, étkezési költségeit valaki fedezze, mert a család nem képes rá.
A szakoktatás beindítása pozitívumot jelent, az ebben résztvevő fiatalok, ha nem hiányoznak, havi 200 lejt kapnak, ami komoly motiváció, de még mindig nem elegendő, hiszen sokszor az utazást sem fedezi. Sajnos a megyében még vannak régiók ahol nem sikerült a magyar szakmai oktatást beindítani.

 

A szakoktatásnál fontos kérdés, hogy mennyire piacképes a tudás, amit kínál. Hogy állnak ezek az iskolák?

 

Van ahol magasabb, van ahol alacsonyabb a színvonal. A képzést komolyabb előkészítés nélkül, egyik évről a másikra kellett beindítani, volt olyan iskola, amely természetesen nem volt felkészülve, de mindenki alkalmazkodik a helyzethez, és szép lassan megoldja a gondokat.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!