„Nem a gombhoz varrjuk a kabátot”

Az RMDSZ egyik szeme sír, a másik nevet. Sír, mert annak a kormánynak a tagja, amely most falhoz van állítva. És nevet, mert – ennek ellenére, vagy ettől függetlenül – a szövetség népszerűségi indexe felmérések szerint nem csökkent, sőt talán még nőtt is.

Én óvatos vagyok sírásban is, és nevetésben is; ebben a pillanatban sem vonnék le elhamarkodott konklúziókat abból, ami történt. A tüntetések folytatódnak, bár minden becslés szerint lassan enyhülni fog a részben valóban spontánul – a sürgősségi mentőszolgálat vezetője és az államfő közti konfliktus miatt – kialakult, részben mesterségesen szított feszültség. Bizonyos intézkedésekért mindannyiunknak vállalnunk kell a felelősséget, akik ebben a kormányban vagyunk. Minden koalíciós pártnak megvan a maga felelőssége azért, hogy valamikor 2010 első felében nagyon kemény megszorító intézkedéseket hoztunk. A mostani tüntetéseken az ezzel kapcsolatos elégedetlenség is elő-előjön, bár akkor tetőzött, és számunkra az valóban mélypont volt. Akkora elégedetlenségi hullám söpört végig az országon, hogy egyik-másik kolléga arra panaszkodott, az utcára sem szívesen megy ki... Azóta eltelt több mint másfél esztendő, és azt kell mondanom, ezekre a megszorításokra szükség volt. Arról most is lehet vitázni, hogy mennyit kellett szorítani a nadrágszíjon és hol, de az biztos, hogy ha akkor a költségeket nem csökkentjük, akkor nagy bajban lenne az ország. Akkor sokat gyötrődtünk azon, mit kell csinálni, a nyugdíjakhoz nem is engedtük, hogy olyan mértékben hozzányúljanak, amilyen mértékben szándékoztak, a kisnyugdíjakhoz például egyáltalán nem engedtük, hogy hozzányúljanak.

A tiltakozáshullám az egészségügyi törvény miatt pattant ki.

Az egészségügyi törvénytervezettel kapcsolatban alapvető hibát követtek el, nem történt egyeztetés a koalícióban, sőt az egészségügyi miniszter is a kezébe kapott egy, az államelnök mellett dolgozó bizottság által elkészített törvénytervezetet. Ennek a tervezetnek márpedig nemcsak a formális elfogadtatási módjával, hanem a tartalmával is baj van, mert nem hiszem, hogy most, gazdasági válságban az a megoldás, hogy mindent privatizáljunk, ha kell, ha nem. Az egészségügyi rendszer privatizálásával nem értek egyet, mert azt gondolom, az államot azért működtetjük, hogy az felelősséget vállaljon a biztonságunkért, az oktatásunkért, az egészségünkért, a kultúra fenntartásáért. Az állampolgárok egészsége nem egyszerű üzleti kérdés: ha van pénzem, akkor kapok érte egészséget, ha nincs, akkor maradok a betegséggel – én ilyen szempontból nagyon is szociális államot szeretnék, ahol nem hal meg senki az utcán. Egy olyan törvénnyel én is egyetértenék, amely szerint azt a többletellátást, amit valaki igényel – jobb kórházi ellátást, egyágyas szobát, utókezelést – magánbiztosítók segítségével lehessen szolgáltatni, ez több országban is így működik, de hogy az alapbiztosítást privatizáljuk, ezzel nem érthetek egyet. Erről az RMDSZ-ben is sok vita van, sokszínű szervezet vagyunk, én most csak a saját, nagyon határozott véleményemet mondtam el.

A tiltakozásoknak az egészségügyi törvény csak a kiindulópontja volt...

Igen, ugyanakkor nagyon komoly figyelmeztetés arra, hogy a demokratikus játékszabályokat tiszteletben kell tartani. Egy ilyen törvénytervezet elkészítésébe be kell vonni a szakmát, tudomásul kell venni, hogy a törvénytervezeteket a kormány, a minisztériumok dolgozzák ki, és a törvényeket még nálunk is a parlament fogadja el, a kormányzati felelősségvállalás vagy a sürgősségi kormányrendeletnek pedig csak kivételes törvényhozási módszernek kell lennie. Sok tanulsága van annak, ami történik, és a parlament rendkívüli ülése, amelyen a jelenlegi politikai helyzetről volt vita, engem lehangolt. Teljesen megdöbbentett, hogy az ellenzéki pártelnökök, illetve az ellenzési szónokok nem tudtak mondani semmit. Persze az ellenzék arra hivatott, hogy kritikát fogalmazzon meg, az már csak jóleső ráadás lenne, ha alternatívát is felmutatna. A kritika gyenge volt, vagdalkozó, lagymatag, tétova, nem szedte ízekre a kormány munkáját, pedig én belülről tízszer ennyi bíráló szóval tudtam volna illetni azt, amit teszünk, hisz persze, hogy ez a kormány is követ el hibákat.

Nézzük akkor most az RMDSZ másik szemét, a nevetőt.

A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az RMDSZ-nek megvan a támogatottsága, és hogy az RMDSZ bírálói nem tudnak egyebet mondani, mint amit a korábbi években is mondtak, nem tudnak programot felmutatni. Az utóbbi években kicsúszott egy nagyon fontos érvrendszer azoknak a kezéből, akik bennünket folyamatosan bíráltak, akik a bukaresti parlamenti politizálást értelmetlennek tartják. Éspedig az az érvrendszer, hogy Magyarország támogatásával Európa, a nemzetközi intézmények, szervezetek rendezni fogják a helyzetünket. Egyes erdélyiek is részt vettek ugye a magyar kormányt megvédeni kívánó tüntetéseken, és sajnos tény, hogy Magyarországot rendkívül keményen bírálják Európa-szerte, Magyarország tekintélye az utóbbi húsz év tekintetében is nagyon mélyre csúszott. Ez rendkívül aggaszt, mert való igaz, hogy különbséget kell tenni egy ország és kormánya között, de az, ami most történik, egy egész ország mozgásterét határolja be. Jelenleg én nem érzem azt, hogy Magyarország Romániával szemben keményen fel tud lépni, hogy ki tud kényszeríteni dolgokat. Akik azt sugallják, hogy nem Bukarestben, a parlamentben, a kormányban vagy otthon, az önkormányzatokban kell változtatnunk a sorsunkon, hanem kívülről várjuk a megoldást, azoknak most nincs nagy hitelük, és a támogatottságuk nemcsak hogy nem nőtt, hanem csökkent is az utóbbi időben.

Változik-e a választási stratégia a közvélemény-kutatások kedvező eredményei nyomán? Szükség van-e még egyáltalán összefogásra?

Nekem az utóbbi években nem változott az a véleményem, hogy az erdélyi magyarság csakis egységes politikai képviselettel érvényesülhet. Ha Bukarestben vagy külföldön, akár Magyarországon, két vagy még több hangon beszélünk, az nem erősít bennünket, hanem gyengít. Ennek a véleménynek a része az is, hogy bár a közvélemény-kutatások nagyjából háromnegyedes támogatottságot mutatnak az RMDSZ esetében, nekünk a száz százalékra kell törekednünk. Tehát kifele egység, befele ennek a formája lehet összefogás, lehet vita, lehet néha veszekedés is, de kifele csakis egység... Ami az összefogást illeti, annál a kompromisszumnál, amelyet annak idején az utólag megalakult Erdélyi Magyar Néppárt vezetőivel megkötöttünk – vagyis helyeket, első helyet adni az RMDSZ listáján –, nem hiszem, hogy lehet nagyobbat kötni. A baj az, hogy erre a válasz az volt, ezek az emberek lépten-nyomon belénk rúgtak, és amikor úgy látták, hogy kedvező szelek fújnak Magyarországról, akkor létrehoztak egy új pártot. Ennek ellenére nem mondom azt, hogy nem kell összefogni, de ennek az összefogásnak az alapja az lehet, hogy az RMDSZ ott áll, ahol áll, azt tesz, amit tesz, van egy programja, és ehhez képest alapvető változásra nincs szükség, csak korrekcióra, dúsításra. Értse úgy: lehet, hogy erről a nagykabátról, amely az RMDSZ, hiányzik egy-két gomb, de nem a hiányzó gombhoz varrjuk a kabátot, hanem azt az egy-két gombot szívesen felvarrjuk a kabátunkra.

(...)