TESZT 7. Zárónap tánccal, cédulákkal

2016. 06. 01. 11:22

Vasárnap három előadással és a szokásos „jövőre veletek ugyanitt” elköszönéssel véget ért a 9. TESZT. Az idei fesztivál kínálatában voltak provokatív, izgalmas és langyos előadások, mint minden seregszemlén, de a mérleg mindenképpen a két első kategória felé billen. Simon Judit temesvári fesztiválzáró naplója.

 

A művészek aláírásai az emeleti hall falán, a fesztivál logója pedig megpihen a heverőn   Fotó: Bíró Márton

 

Késő este ért véget a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. A fellépők aláírásaira szánt fal megtelt szignókkal, a többi felületet is elborították a plakátok, írások, rajzok. Amikor már nincs üres papírral bevont falfelület a felső emeleti hallban, akkor vége a TESZT-nek. Az idén is, akárcsak az elmúlt években, minden olajozottan működött, s az sem változott, hogy minden előadás kezdése előtt a jegykezelő cerberusok által őrzött ajtó előtt ácsorgunk. Ha nem így lenne, talán hiányozna. Minden produkciót pótszékes házakkal játszottak, nem egy esetben még a lépcsőn is ültek fiatalok. Kívülről nézve, ez a TESZT is jól sikerült, remélem, belülről nézve is.

Az utolsó napokban fogyni kezd nézői türelmem, úgyhogy a délutáni előadást ellógom. Valahogy nincs bizodalmam a ljubljanai Association for the Promotion of Women in Culture – City of Women, Ljubljana / KD integrali A második alkalom című egyszemélyes produkciója iránt. Utólag, a többiek elmondásából kiderült, igazam volt. A produkció írója, rendezője és előadója Simona Semenic a nézőkkel olvastatta fel a saját könyvét.

Örültem viszont, hogy bementem az esti előadásra. A portugáliai Jonas & Lander Tojáshéják című produkciója Jonas Linder és Lander P. Patrick (fotó) előadásában a szépség és az érzékenység maga. Két fiú férfivá válása, barátsága, egymásra találása, szerelme. A két táncművész bekötött szemmel, gyönyörűségesen játssza, táncolja el mindezt, szinte egyhelyben. Humorral és drámaisággal, játékosan, és mélységekkel, testtel és szívvel. S amikor ott állnak ketten, összeölelkezve, csillogó testtel, az a szépség maga. S amint ott álnak egybefonódva, bejönnek nők és férfiak, magányosan tesznek-vesznek. Agresszív is van közöttük, egy nő addig püföl egy javítandó széket, ameddig a tárgy darabjaira hull. A többiek békés fásultságban mozognak. Érdekesség, hogy a két művészen kívül, minden szereplőt az adott városban verbuválták. Lopez és Patrick workshopot tart velük, barátkoznak, hogy aztán partnerekként lépjenek színpadra a két táncossal. Számos európai városban megfordultak, most éppen Közép-Kelet-Európában turnéznak. Az elfogadást, a szeretetet, szerelmet, a szépséget hordozzák színpadról színpadra, közösségtől közösségig. Amúgy kedves, vidám, vicces fiúk. Szeretik a limonádét és az erős cigit, de ők is csak a szabadban gyújtanak rá. Jó, hogy itt voltak, jó, hogy eltáncolták nekünk a vak szerelmet, hátha elkezdünk jobban látni.

Ivo Dimcsev rendezése inkább performansz, mint színházi előadás

 

A bolgár Ivo Dimcsev koreográfus egyszemélyes produkciójával úgy jártam, mint az egyszeri lány a kérőjével: szép is, jó is, gazdag is, csak sajnos nem szeretem. Az I Cure előadására menet a folyosón kapunk egy cetlit és egy tollat. A cetli közepén piros pont, négy sarkában egy-egy karika. Dimcsev transzvesztitaként jelenik meg, és felkér minket, nézőket, hogy a négy üres karikába írjuk be, milyen szervünket szeretnénk meggyógyítani, kit akarunk valamitől megmenteni, mit szeretnénk az életben. A negyediket elfelejtettem. Mondja, a szeret gyógyít, vonzza a jó energiákat. Ahányszor akarunk valamit, szorítsuk meg a cédulát. Persze, ez játék, vicc. Valamiért nem hiszek neki. Dimcsev nagyszerű színész. Hangjával, mozgásával, történeteivel, vicceivel, kiszólásaival szemünkbe kiáltja gyarlóságainkat, rosszaságunkat, rejtett perverzitásainkat, önzőségünket. Teszi ezt hol finoman, hol durván, néha trágárul. Érdekes produkciót vitt színpadra, de hozzám nem jutott el. Másokat magával tagadott, én kívül maradtam. Az agyamra hatott, nem az érzelmeimre. Pedig az előadás az érzelmeket célozza. Bizonyára az én hibám, hogy nem voltam vevő, nem győzött meg arról, hogy ez a fajta színház valóban jobbá tesz, vagy legalább elgondolkodtat azon, hogy az én hibám, a felelősségem, amiért a világ olyan, amilyen.

Az előadás utáni beszélgetés ideje alatt elköszönök a fesztivál népétől. Jövőre, veletek ugyanitt.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!