Szívek és agyak, emberek

2015. 03. 22. 11:10

A „kettős kötés” olyan önellentmondást tartalmazó üzenet, amelyet nehéz, vagy lehetetlen helyesen érteni: mást mond a szó és mást a gesztus, más az állítás és más az elvárás. Szerelmek, barátságok, családi kapcsolatok ördögi köre. Marosvásárhelyen tágították ezt a kört: a helyi román-magyar viszonyok kettős kötéseit két alkotó, két társulat (a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu és Tompa Miklós társulata) vázolta, játszotta újra közös munka révén.  Parászka Boróka elemzése.

 

 

A vállalkozásnak van előzménye: a Yorick Stúdió az 1990-es események feldolgozására tett kísérletet a 20/20 című előadással, amelyet Gianina Cărbunariu rendezett, és amely – az idei évadban bemutatott produkcióhoz hasonlóan – román és magyar színészeket közösen vitt színpadra. Az etnikai konfliktusok idei újraértelmezésének egyik tétje az, mit tud hozzátenni a már elvégzett munkához, a 20/20-hoz? Erre a kérdésre lehet válasz az: mindazt, ami az előző előadás óta nem következett be. Gianina Cărbunariu és a dokuszínház marosvásárhelyi fellendülése rendkívül népszerű volt, a szakma is elismerte, ám ha a közösségi tudat állapotát, az azóta is rendületlenül meglévő, önmagát újratermelő etnikai konfliktusokat vesszük alapul, azt kell mondanunk: sajnos elmaradt a tartós katarzis. Lehet, hogy egy ilyen megtisztulás nem színházi produkció feladata. Hanem soké, és ily módon nagyon is természetes, hogy ez a probléma köteg újra terítékre kerül. Lehet, hogy módszertani tisztázatlanságok vannak, tovább kell mélyíteni a színházi műhelymunkát. És az is lehet, hogy az etnikai béke, párbeszéd, a történelmi reflexió nem csak színházi feladat.

Egy biztos: ezt a várost feldolgozatlan, rendezetlen közelmúltja, jelene szorítja, nyomja, és fogja össze. Valamit kezdeni kell vele.

 

Színpadi magány

 

A Double Bind két alkotóval futott neki a feladatnak: Alina Nelega és Kincses Réka is hozta a maga autonóm, szakmailag kiérlelt módszereit. Amelyek karakteresek, öntörvényűek és a saját kísérleti színházi dimenzióikat feszegetik. Alina Nelega Dugóban című szituációs gyakorlatait, városi-társadalmi feszültséggócokat láttató drámáját a tavalyi évad végén láthatta a közönség a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Kincses Réka Pentheszileia-programját a marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház mutatta be: családi és történelmi struktúrák bontakoztak ki ebben az előadásban. A Double Bind-ban a szituáció-helyzet, színház és esszencializmus találkozott, már amennyire esélye lehet a találkozásnak egy olyan térben, ahol az emberek lehetőleg elkerülik egymást, ahol a lényeglátás, és a helyzetekbe való belevetettség kizárja egymást. Amennyire két nagyon erős alkotó elfér egy színpadon.

A Double Bind felvállalja a feszültségeket: pontosan követhető, hogy meddig Alina Nelega és mikortól Kincses Réka verziója az, amit a játéktérben látunk, az is kitapintható, mikor esnek szét a koncepciók, oltják ki egymást, és maradnak magukra a színészek.

Ez a színpadi magány, tehetetlenség, tartalmatlanság is dramaturgiai szerepet kap: senki sem állítja, hogy a román-magyar történetnek van eleje, van vége, azzal pedig, hogy jó vége van, végképp nem áltatnak az alkotók. Amit látunk, az a műhelymunka újrajátszása, a két társulat, a két rendező (Alina Nelega-t Elena Purea, Kincses Rékát Berekméri Katalin alakítja) találkozása. Előre jól megírt szövegrészletek (néhol valóságos kis remekművek, monológ miniatúrák) váltakoznak rögtönzésekkel. Nem elvetemült ötlet, a dramaturgiai rögzített pontok, a kész dialógusok akár segíthetnék is a játékot. Sajnos ezt a hibrid szövegvilágot nem sikerül jól ötvözni. A spontaneitás álspontánná, művivé válik, a lekottázott részek pedig megmerevednek. Egy-egy pillanatban az az érzés születik: egy nem egészen felkészült diákszínjátszó csoportot látunk a színpadon, a szereplőknek pedig csak erőlködve jut eszébe a szöveg.
A közös alkotás megoldatlan módszertani kínjai miatt épp a szituációk és struktúrák kérdőjeleződnek meg. Valóban azok az alaphelyzetek a román-magyar viszony alaphelyzetei, amelyeket ebben a műhelymunkában egymás elé tárnak a szereplők? Valóban az a struktúrája az etnikai viszonyoknak, ahogyan itt a családi, szomszédi, szakmai helyzetek épülnek? Elég-e a berögződésekkel, közhelyekkel, előítéletekkel való szembenézéshez mindezek színpadi előállítása? Vagy szükség lenne valamilyen színpadi-színházi eszközre, amely kilendít ezekből a poszt-trianoni, pszeudo-honépítő történetekből? A kisebbség-többség képleteiből? És mi lehet ez a színházi eszköz?
Például az, amellyel sem Alina Nelega, sem Kincses Réka nem él: elfelejteni a készen kapott történelmi, társadalmi struktúrákat, a gyõztesek és vesztesek szereposztását, a gyõzelmek és veszteségek dramaturgiáját. Kisebbséget és többséget. Túllépni a double bind-on, a kettõs kötéseken. Benézni az etnikai paraván mögé: hogyan létezik a test, az arc, a fizika egy kulturálisan túlterhelt térben? Egy olyan városban, ahol az a (nem teljesen megalapozatlan) rögeszméje az embereknek, hogy ránézésre megmondják egymásról, melyik törzshöz tartoznak. (Ezt a dimenziót majdnem eléri az Alina Nelega-Kincses Réka páros, Bartha László Zsoltnak van egy remekbe szabott mozgásszínház etûdje, sajnos nem illeszkedik elég pontosan az elõadáshoz, az eredõit, következményeit a játéknak nem látjuk. Pedig mekkora katarzis lenne, ha végre valaki megmutatná, hogy a román és magyar gettó határain nem románok és magyarok mennek egymással szembe, hanem gerincoszlopok, keringõrendszerek, vastagbelek, de legfõképpen szívek és agyak, emberek.

 

Kimondani csak a kimondható

 

Marosvásárhelyen dúl a nyelvháború évtizedek óta, ebben a darabban is jelenetek sorát látjuk azzal kapcsolatban, hogy ez a kétnyelvűség mit jelent (tudjuk, unjuk, szenvedjük). Az idegenként tételezett nyelveknek van hangkészlete, és ezek a hangkészletek – ha akarjuk, ha nem – együtt szólnak, hogy bármennyire is feldolgozhatatlan a szembenállás, mégiscsak halljuk egymás hangját – ez napi tapasztalat, trauma és feloldozás. Helye lenne ennek az élménynek a színpadon. Torkunkból, fogaink közül egymás felé, egymásnak fújjuk a levegőt. A nyelv előtt, és a nyelv után, a nyelvtelenségben is ott a konfliktus, és a közös élmény.
Látvány és hangszínház, ennek a csírái villannak fel ebben a produkcióban. Megszületik a vágy a nézőtéren: bárcsak lenne ez a két merész rendező formailag, tartalmilag még merészebb, kísérletezőbb. Menne le a verbalitás alá, ne a már elmondottakat mondja újra, hanem a ki nem mondhatót vigye színpadra. A színészek azonban nem erre kaptak instrukciót. Hanem arra, hogy mondják ki, ami kimondható, viseljék el egymást így egy közös térben, mutassák meg a lehető legtöbb arcát ezeknek a helyzeteknek, embereknek. És ezt pontosan, kedvesen, szorgalmasan és kreatívan végre is hajtják. Tényleg tündéri kis karakterfűzért kap a néző: a Marosvásárhelyet elvesztő onnan elszármazóról, a makacsul helyben maradt vesztesről, a visszatérő győztesről, a betelepülő távoli idegenről, a magát otthon lévőnek tudó, de otthonát, utcáit tereit rég csak emlékeiben éltetőről. Marosvásárhely lakóiról. A városról, ahol az emberek úgy tudják, nem lehet, és mégis muszáj, ki kell bírni valahogy egymást, ahol a múlt és a jelen, na meg a jövendő ez a néhol fegyelmezett, gyakorta fegyelmezetlen kibírás, túlélés, elviselhetetlen elviselés.

 

 

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu és Tompa Miklós társulatának közös produkciója

Double bind

Írta és rendezte: Kincses Réka, Alina Nelega

Szereplők: Claudiu Banciu, Barabási Tivadar, Bartha László Zsolt,  Berekméri Katalin, Andrei Chiran, Csíki Szabolcs, Cristian Iorga, Laura Mihalache, Pál Emőke, Elena Purea, Monica Ristea 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!