Színházi szempontból konzervatív ember vagyok
2015. 05. 14. 13:05Színész, rendező, dramaturg, író, színházigazgató. Kedves, udvarias. Két lábon járó színháztörténet, büszke arra, hogy a magyar színjátszás legnagyobbjait ismerhette, dolgozhatott velük. Édesapja, Verebes Károly szintén színész volt, általa már gyermekkorában a „szent szörnyek” közelébe került. Markáns véleménye van a színházról, a szakmáról. Állítja, a politikának nem lenne keresnivalója a színházban, noha eddig minden hatalom igyekezett kisajátítani. A művészi színvonal az egyetlen értelmes mérce, a színháznak mindenkoron az emberről, az egyetemes emberi kérdésekről kell szólnia. Sajnálja, hogy eltűnt a palettáról a kabaré. VEREBES ISTVÁNT Nagyváradon kérdezte Simon Judit.
Hogy van?
Úgy húsz évvel ezelőtt a közelembe becsapott a villám, meghalt a barátom 16 éves fia. Ez olyan sokk volt számomra, hogy attól kezdve átalakult az egész értékrendem. Másodlagossá vált a karrier, a pénz, a dühösségek, a politika, hadd ne soroljam. Láttam a legjobb barátomat, hogy összeomlott az élete. Nekem van, hála a Jóistennek három kiváló és egészséges gyermekem, és most már négy unokám. Normális életet élek egy Zalaegerszeg közigazgatási területéhez tartozó faluban. Elégedett ember vagyok. Szép pályám volt. Amit a pályán akartam, azt átéltem, még többet is. Most írom a színházi élményeim történetét gyermekkoromtól máig, már a vége felé tartok, az a címe, hogy Tól-ig – Tapasztalásom történetei – történeteim tapasztalása, amiben leírom, kikkel találkoztam gyerekkoromban, kik között éltem, kiket hallgathattam, kikkel léphettem színpadra, kik tanítottak a főiskolán, milyen művészekkel dolgoztam vidéken és Pesten. Most számoltam össze, hogy tizenkét előadást rendeztem öt határon túli városban. Voltam újságíró, tévészerkesztő, rádió-főmunkatárs, rendező és színházigazgató. Gazdag volt az életem, mert közben egy kalandor vagyok, bozótharcos. Most is van munkám bőven. Azt kell tehát, hogy mondjam, én jól vagyok, eltekintve attól, hogy mit kell végigélni és végignézni abból, hogy mennyi tehetség és érték kallódik el. Egyik jó ismerősöm mesélte, hogy Csáky szalmája sorsára jut a Széchényi Könyvtár, Magyarország agya, abban van a gondolat, és közben stadionokat építünk. Egy stadionnak a feléért meg lehetne oldani, hogy ne menjen tönkre az a mérhetetlen érték. Nem mondom, hogy ezek nem zavarnak, nem dühítenek, de én élek egy faluban, ahol kinézek az ablakon, és az a táj mindig változik, más színek és más fények vannak, de egyetemes, megbízható: volt, van, lesz.
Két-három éve Kisvárdán azt monda, visszavesz a tempóból. Látom, nevet...
Összevissza beszéltem. Most vagy dicsekvésnek, vagy panaszkodásnak fog hatni, de remélem, egyiknek sem, hanem felsorolásnak. Rettenetes évem volt a tavalyi. Négy előadást rendeztem. Egyik a Cirkuszhercegnő volt az Operettszínházban. Új darabot, új dalszövegeket írtam, és egy eszelős konstrukciót választottunk Tihanyi Ákos koreográfussal. Nagyon elfáradtam. Azt mondtam magamban: a feleségem normális jövedelemmel bír, bőven elég nekem két rendezés egy évben. A József Attila színházban jó dolgom van, Nemcsák Károly igazgató tisztességgel tart, megbecsül. Közben jött egy ajánlat Egerszegről, ahol a Makrancos hölgyre kértek fel, azt mondtam ez nekem elég lesz. Aztán bejött még egy darab, amire Nemcsáknak nem tudtam nemet mondani, mert két színész kérte, hogy én rendezzek. Ha megtisztelnek azzal, hogy engem kérnek, nem utasíthatom vissza. Ez júliustól augusztusig tart, a nyaram fele rámegy. Az Operettszínház felújítja a Mágnás Miskát, ami tizenhárom évig ment Bajor Imrével a címszerepben, most egy év szünet után ismét előveszik, új szereposztással, amihez át kell igazítani a rendezőpéldányt, tehát azt is vállalnom kellett. Tavaly év végén egy felkérést lemondtam a Turai Ida Színházban, mert nem tetszett a darab, de megígértem, mással bepótolom. Ősszel a Hello Dollyt rendezem, Darvasi Ilona felkérésére.
A színész és a rendező olyan ember, hogy akkor is sír, ha nincs munkája, és akkor is, ha tele van munkával.
Azért 67 évesen kicsit jobb azt mondani, hogy nem szeretnék már elmenni otthonról. A félévet júliustól decemberig biztos, hogy Pesten töltöm, amit nem szeretek, mint várost, ahol gajra-megy a szabadidőm. Közben pedig azt mondom, ha még van piacom, megbecsülés és megtiszteltetés, hogy akarnak dolgozni velem.
Említette, de híre is ment annak, hogy sokat dolgozott határon kívüli színházakban.
Dolgoztam Szabadkán, Újvidéken, Temesváron, Kassán és Komáromban.
Mi vonzotta arrafelé?
Elsősorban a színészeknek, a társulatoknak a magyarországitól teljesen eltérő morálja. A határon túli színészek tudták, miért színészek, hogy miért erre a pályára jöttek. Igen, volt küldetéstudatuk, helytálltak az adott helyzetben, mert meg akartak őrizni egy értéket, ami egyrészt az anyanyelv, másrészt a saját méltóságuk és nem utolsó sorban a diaszpórájuk kultúrája. Ennek volt egy tartása. Elmentem Kassára, a színészek ebből-abból éltek, az egyik zöldséget árult, a másik bőrmellényeket vart, és közben száz százalékosan teljesítettek a színházban, méghozzá jó hangulatban. Egészen más volt, mint egy vidéki vagy budapesti színház társulata. A másik ok, hogy a szocializmusban senkit nem érdekelt, mi van a határon túl, nem volt téma. A Kriterion kiadó könyveit elolvastam Székely János, Szilágyi István, Méliusz, Bálint Tibor, Panek Zoltán köteteit. Ezeket ismertem, de engem nem zaklatott az ottaniak sorsa. Amerikában is élek magyarok, Aradon is élnek magyarok. És akkor mi van? – mondtam. Amikor elmentem Kassára, vagy most eljöttem Nagyváradra, megerősödik bennem a meggyőződés, hogy ipart, mezőgazdaságot, kereskedelmet tönkre lehet tenni, mert majd följavul. Amit a kultúrából, hagyományokból, egy közeg atmoszférájából kiirtanak, az visszahozhatatlan. Kassán az ember Rákóczitól Márai Sándorig megérzi, hogy milyen lehet az a népek kohója, hogy milyen volt, amikor az emberek Szegedre jártak operába és Kassára színházba. Ez nem arról szólt, hogy rendezz meg egy darabot, hanem arról, hogy két háború között Moliere Anfitrionját rendezhettem Újvidéken, amihez a szemétdombról szedtük össze a díszletet és nyomorúságos körülmények között elő színészekkel szenzációsan lehetett dolgozni. Ez számomra felemelő volt. Az, hogy hat hétig vagyok egy városban, megismerhettem egy világot, annak a levegőjét, a tragédiáját, az emberségét, engem nagyon kíváncsivá tett és örülök, hogy ezek megtörténtek. Sok ember maradt meg ezek közül, akiket nagyon szeretek.
Sorolta, milyen felkérései vannak, és sokat dolgozik, most nem ütötte meg a fülemet határon túli színház neve. Miért?
Nem hívtak. Komáromban három évig voltam főrendező. Az is érdekes volt. Az akkori direktor felkért, vállaljam el. Gondoltam, Zalaegerszegen élek, Komáromban legyek főrendező? Hazamentem Ágneshez, mondom, hülyeségeket beszél Tóth Tibor, hogy dolgozzak Komáromban. A feleségem, aki mindig mondta, hogy sokat vagyok távol, azt válaszolta: vállad el, mert neked örömöt fog okozni. Okos feleségem van. Ez arra az időszakra esett, amikor megnyíltak a határok. Ahogy megnyílt a határ, beáradt a métely és nem azért, mert a komáromi társulat alávalóbb lenne, mint bármelyik más.
Mit nevez mételynek?
A fertőzést, hogy attól kezdve Pesten akartak színészek lenni, szappanoperákban vágytak játszani. Kinyílt egy szelep, ami sodorta magával a társaságot. Persze, a lehetőségek nem voltak adottak, de a színészek állapota kicsit fellazult. A politika, pontosabban a rossz mérgek is beáradtak. Én egyébként sem szerettem ezt. Három évet vállaltam, de kicsit más lett a dolog, mint gondoltam, nem hosszabbítottam. Ugyanebben az időben Szabadkán rendeztem, sokkal zártabb, elszigeteltebb környezetben, nagyszerű társulattal. Azt hiszem, a határon túlra is átterjedt az a méltóságvesztés, ami 40-50 éve tart, és az én pályám során egyre rosszabb lett a helyzet ilyen szempontból.
Az is igaz, hogy nehezebben mozdulnék. Mondjuk, ha visszahívnak Nyíregyházára, az 500 kilométer, én oda már nem megyek. Szegedre sem megyek, az is sok lenne. Hétvégeken Budapestről hazamegyek. Nagyon fontos az otthonom, meg hogy együtt legyek a családommal. Az egész család szét van szórva. A fiam Pesten, a lányomék Őrbottyányban élnek, oda is el kell menni, vagy nekik bejönni. Amikor együtt van a család, én padre vagyok.
Ön egy padre?
Ülök az asztalfőn, körülöttem a gyermekeim, az unokáim, tizenkét-tizenhárom ember. Ezt nagyon szeretem. A lányomnál vannak családi összejövetelek, aki fantasztikus, csuklóból készít tizenkét személynek ünnepi ebédet, süteményt. Jó, sőt isteni gyerekeim vannak. Nagyon büszke vagyok rájuk.
Mit szól a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) botrányához?
Ugyanazt, amit az egész magyar színházhoz. Ez az egész ott kezdődött, amikor Ablonczy felkért, rendezzek a Nemzetiben, és megkérdezték: te elmész egy MDF-es színházba? MDF-es a közönség, pártigazolással jön színházba? Érdekel engem, hogy az igazgatónak mi a világnézete? Hát, ha azt nézem, a szocializmusban be nem tettem volna a lábam egy színházba sem. Sokkal később az Új Színházban rendeztem, Márta István az akkori igazgató szerintem ezért hívott, mert Az éjjeli menedékhelyben játszott először együtt Garas Dezső és Eperjes Károly. Nekik már a Művész Színházban is konfliktusuk volt egymással, arról nem beszélve, mennyire más politikai platformon álltak. Leültettem őket, és azt mondtam: hat hétig Gorkijról lesz szó, és nem is volt szó semmi másról.
Az Éjjeli menedékhely akkor is Gorkij darabja, ha Gyurcsány, és akkor is, ha Orbán a miniszterelnök.
Egyetemes értékről beszélünk, amibe nem férkőzhet be az aktuálpolitika.
A POSZT-ról is külön véleményem van. Amikor Koltay Tamás kritikus, a Színház folyóirat főszerkesztője azt mondja, hogy Vidnyánszki Attila rendező, a Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke annektálta a szakmát, mindent ő mond meg, ő osztja az észt, és ő szabja meg az értékrendet – ezt én mondhatnám –, de Koltay nem mondhatja, mert 30 évig ő mutatta az irányt. Ő volt benne minden kuratóriumban, ő írta meg, hogy mi legyen a trend, ő szállt ki bizonyos minőségekben, ő volt a színházi osztály vezetője a televízióban, ő mondta meg, milyen előadásokat kell közvetíteni.
Nem valamiféle sértettség beszél Önből?
Szó sincs róla, engem soha nem ért kár, az én előadásaimat közvetítették. Ami ma történik, hogy a Fidesz politikailag megszállta a színházakat, az egy következmény. Előtte, az úgynevezett balliberálisok fogták a székek karfáit, és nem engedték el. Akkor nem politikai kinevezettek vezették a színházakat? De igen, azok is politikai kinevezettek voltak. Én is politikai kinevezett voltam Nyíregyházán. Engem egy MDF-es megyei elnök és a Fidesz által támogatott polgármester kért fel. Más kérdés, hogy engem nem érdekelt. Utána jött egy szocialista polgármester. Én soha be nem mentem az önkormányzathoz, azt sem tudtam, mi a neve a második embernek. Nem voltam hajlandó ezzel foglalkozni. A POSZT abban a pillanatban, amikor stigmát kapott, szinte megszűnt. Mit változtat, hogy Csáky Judit benne van, vagy nincs benne a zsűriben?
A Kritikusok Céhe illetve, néhány színház azért lépett ki a Magyar Színházi Társaságból (MSZT), mert szerintük előbbi a hátuk mögött kötött kompromisszumokat a Teátrumi Társasággal (MTT), és elutasították a Céh javasolta személyt. Holott mégiscsak a kritikus szakma kellene megnevezze a kritikust.
A Színházi Társaság kompromisszumot kötött Magyar Bálinttal. Akkor kamarai tisztségviselőként benne voltam egy kuratóriumban, és miután azt mondtam, hogy ne hárítsák a szakmára a döntést, mert őket azért fizetik, hogy határozzanak, vagy mondjanak le, többet nem hívtak tanácskozni. Ezeket az elvtelenségeket ők is elkövették.
Tompa Andrea, a Kritikusok Céhe elnöke egy interjúban úgy vélte, a POSZT-ot, de az egész színházi szakma képviseletét, szakmai szerveződéseit meg kellene újítani, más alapokra helyezni. Ugyanezt mondja az MTT is, csak más felhanggal. Mindkét részről jelentkezik ez az igény.
Elsősorban azt kellene nézni, ki milyen művész. Kerényi Imre politikai megnyilvánulásaival nem értek egyet, de Kerényi nekem egyik legjobb igazgatóm volt Szolnokon és kiváló rendező.
Amikor Kerényi Imre buzizik, az számomra ízléstelen, elutasítandó és gusztustalan. Vitray Tamás azt mondta, hogy a legotrombább kritika mélyén is van piciny kis igazság. Arra kell figyelni. Még azt is érdemes megvizsgálni, hogy Kerényi miért buzizik, megnézni, melyik színházban kerül előtérbe a szexuális kötődés, lett légyen az hetero vagy akár homo, és ez milyen módon nyilvánul meg paraszolvenciában. Amikor homoszexuális az igazgató, a dramaturg, a díszlettervező, akkor elkezdek gyanakodni. Amikor az igazgató a feleségét, a szeretőjét játszatja, akkor is gyanakszom. Az ilyen anomáliákkal miért nem foglalkozik a szakma? Miért nem foglalkozik azzal, hogy amikor például valakik mértéket vesztenek és a színpadon megjelennek szexuális aktusok, melyek nekem nem üzennek semmit, csak szexuális aktust. Én már láttam közösülni embereket, magam is közösültem, az hogy megjelenítik a színpadon férfi-nő, nő-férfi, férfi-férfi között az aktus, esetenként meztelen férfi fenekeket, tíz percig egy férfi nemi szervét kell néznem a színházban, számomra nem üzen semmit, ez egyszerűen provokáció. Azt akarják, hogy rosszul érezzem magam, vagy zavarba jöjjek? Ez nem művészet. Ezzel miért nem foglalkozunk? Miért nem foglalkozunk azzal, hogy legalább ne támogassák az ilyen fajta ízlést? A kritikusok ne ájuljanak el attól, hogy a színpadon meztelenkednek. Nem beszélve arról, ha ennek alapján még érdekszövetségek is születnek. Színházi szempontból én konzervatív ember vagyok.
Én visszautasítok mindig mindenkit, ha bármilyen megnyilvánulásában megkülönböztet, ítélkezik bármilyen másság fölött, és ez most Kerényi Imrére vonatkozik. Számomra arra, amit ez az ember mostanság tesz és mond nincs mentség.
Politikailag.
Politikailag, de szakmailag nem látom, hogy bármit is tett volna az utóbbi években
Miért kell nekem Kerényit politikailag felfognom?
Mert politizál. Azzal még egyet is értenék, hogy mindenki a szeretőjét, a babáját, a feleségét, a rokonát, barátját helyezi pénzes állásba, ez nem csak a színházban van, hanem mindenhol, és mindenhol rossz, hogy így van. Ellenben hangsúlyozni, hogy ez nemi identitás függvénye, azt visszautasítom.
A negatív diszkrimináció számomra ugyanolyan irritáló, mint a pozitív diszkrimináció. Amikor azt mondja Kerényi, hogy katarzis, megrendülés kell, ha nem is értek teljesen egyet vele, de meghallom.
A magyar színházban elkezd divattá válni, hogy aktuálpolitikai környezetbe helyezzék a klasszikusokat, amire én azt mondom, hogy az plakátszínház.
Lehet, én is csináltam már ilyet. De amikor azt emelik kánonná, s amikor a sokat tudó kritikusok és művészek ebben az egyben műfajilag rasszisták és elutasítanak mindent, ami nem ilyen, akkor tiltakozom. Lehet bejönni a lovas roham jelenetben motorbiciklivel, de ha mindent így kell csinálni, ha minden, ami experimentális, az a jó, és minden, ami akadémikus és klasszikus, az rossz, annak ellenére, hogy előbbiben nem jelenik meg az emberábrázolás, akkor beszélgetnünk kellene ezekről. Szinetár Miklós mondja: a magyar kulturális életben a vagy-vagy van. Holott, és-és kellene legyen.
A 90-es években rengeteg vita folyt arról, hogy mi is a színház szerepe. 89-ig megvolt a nyelvmegtartó, a közösségformáló, a sorok közötti olvasás, az összekacsintás szerepe, hogy a színpadon, a klasszikus szövegekkel el lehetett mondani azt, amit máshol nem. A rendszerváltás után azt mondták, a politikát már ki lehet engedni a színházból, most már a színház az emberről, a társadalomról és minden egyéb másról szól. Azt a bizonyos tükör szerepet kell betöltenie, amiről Shakespeare azt mondta, hogy a színház elénk kell tartsa, és én hiszek neki. Én most Magyarországon, de nem csak ott, azt látom, hogy visszajött a politika a színpadra, szükség van az összekacsintásokra. Nem gondolja, hogy ez tükre a jelenlegi társadalomnak?
Nekem más az ars poétikám. Ha már a határon túli színházakról is szó van, egyik nagy áldásom az életben, hogy ismerhettem Harag Györgyöt. Ő milyen színházat csinált? Az nem volt korszerű színház?
Harag a maga korában újító volt.
Politikáról beszélt?
Nem. Az emberről beszélt, arról beszélt, hogy mit kell tennie egy pretoriánus főnöknek, ha parancsba kapta, hogy egy szobrot kell betenni a zsidó templomba. Ez nem hatalomról szól, hanem egy emberről, aki valamit el akar érni, és van egy közösség, amely tiltakozik ellene. Mit él meg egy valaki? Hogy jut odáig Kolhaas Mihály, hogy szétverje a világot, mert két lovát elkobozzák. A Hamlet nem egy politikai mű. A hatalom bűnös – mondja. De mit teszel te? Hogy éled meg azt, hogy apádat meggyilkolta a nagybátyád? Szerintem csak az egyetemes gondolatokat közvetítik ezek a művek, anélkül, hogy azt mondanánk, hogy Tronkai Vencel az Ceauşescu vagy Kádár.
A nézőre kell bízni, hogy felfedezze az előadás mondanivalóját. Mondok egy példát. Amikor Budapesten Ljubimov megrendezte a Bűn és bűnhődést, amelyben Kern András kiállt a színpad közepére és elkezdett mutogatni a nézőtérre, rám, hogy te micsoda szar, gyáva alak vagy, hogy mész alá ennek a kurva kommunizmusnak, azt mondtam Ljubimovnak: ön egy nagy művész, de ne mutogasson rám, hogy melyik szar ember vagyok, engedje meg, hogy kiválasszam, mi vagyok, mert lehet, nem is vagyok olyan szar. Abban a pillanatban, amikor a színház támad, én elutasítom. Lehet ilyen színház is, csak én nem élvezem. Amikor becsábít, bevonz, amikor érzem, hogy igen, erről van szó, azt a színházat élvezem. Mondok még egy példát. Megjelent Philip Roth nemzedéke után az első igazán nagy amerikai író, úgy hívják Jonathan Fransen. Van egy könyve, ami egy Alzheimer-kóros férfiről szól, akinek a három gyereke az ország három részéről karácsonykor meglátogatja, hogy még utoljára együtt legyenek. Közben feltérképezi a családot. Azt éreztem, hogy ez az férfi én vagyok. Nincs Alzheimer-kórom, de ugyanazokkal a vágyakkal, szorongásokkal, erőszakosságokkal küszködöm én és a gyerekeim. Ez a könyv rólam (is) szól. Az emberi életek kényszerűségei, a magándrámák által mutatja meg, milyen borzalmas Amerika, anélkül, hogy leírná Nixon vagy Bush nevét.
Ez nem jön le a kortárs színházból?
Jönnek, és azt mondják, Orbán Viktor önhatalmú és korrupt. Jó, de tessék mondani tovább. Mondja, ő III. Richard. Jó, és? Miért mondja III. Richard, hogy „úgy döntöttem, hogy gazember leszek”?
A szocializmusban az ítélet színház volt a divat. Egyetértettünk sok mindenben, és ítélkezett a színház. Ma ennél színesebb a világ, most kérdéseket kell feltenni. Abban a pillanatban, ha állítások vannak a színpadon, engem nem érdekel. Állítani én is tudok.
Csak kérdéseket. Az elmúlt 25 évben egy olyan előadás volt, ami tudott váltani. A Katona József színháznak hosszú ideig ez volt a legnagyobb baja, hogy még mindig a szürkeségről beszélt. A kiváló Revizor előadáson nem tudtam elmosolyodni. A fakó kapualjak alulvilágított díszletében mentek az előadások, miközben a környezetében a színes trivialitás és borzalmas ízléstelenség világa volt. Aztán váltani kellett. A Székely Gábor rendezte Don Juan tele volt kérdésekkel. Hogy tudom megőrizni a legendámat, hogy tudok megmaradni a magam bűneinek a tudatában, hogy pimaszkodhatok a sorssal, a teremtővel? Frenetikus előadás volt. Semmi ítélet, csak felvetések. Mit végeztem el a Kádár rendszerben? Hol voltam elvtelen? Hova csapódtam ebben az új demokráciában? Hogy kerültem ki azt, ami nem volt kötelező?
Itt 90 után nem volt kötelező már senkinek nyalni sehová. Nem kellett odaállni a tribünre, nem mondták, hogy akkor neked jó lesz. Miért kellett odaállni? Miért nem maradt meg a művész önmaga individuális állapotában?
Nagyon nehezen fogunk kikecmeregni az urambátyámból, a kéz kezet mosból, a Rokonokból, az Úri Muriból.
Ezek bennünk élnek. A Kádár rendszer bennem van, az én létezéstechnikámban, úgy szlalomozok, mint annak idején, pedig már nem kéne.
Én nem csak a Kádár rendszert érzem Magyarországon, hanem sokkal inkább a 40-es éveket, ami szintén uram-bátyám és tekintetes uram volt.
Mitől következett be, ami most Magyarországon történik? Nem a baloldal intézte el? Nem a Tocsik-ügytől kezdődően egészen végig? A Heti hetesben valamikor azt mondtam, hogy miniszterelnök Magyarországon nem lehet milliárdos. Gyurcsány komoly államférfiúi tehetséggel bír, de hogy lett ekkora vagyona? Mert jókor volt jó helyen. Ha miniszterelnök, akkor azonnal ajánlja fel a vagyona kétharmadát karitatív célokra. Szabaduljon meg a vagyonától, hogy feddhetetlen legyen.
Ezt nem teszik a mostaniak sem, pedig lenne mitől megszabadulni.
Arról beszélek, hogy a baloldal ugyanúgy elkövette ezeket, csak talán gyámoltalanabbul és nem ilyen mértékben. Megmutatta viszont a technikáját. Ami ma történik, az mind következménye valaminek. Az, hogy a rendszerváltáskor Antall József, aki államférfi volt, nem azt mondta, hogy kérem szépen, az ország helyzete olyan, hogy két dologra kell koncentráljunk a jövőben: az egyik az oktatás, hogy minden gyerek tanuljon a purdétól a professzor gyerekéig; és az egészségügy, mert az is a jövő, hogy anyukám feneke alól kivegyék az ágytálat. Ezt a kettőt preferáljuk. Kevesebb lesz a jó pulóver, a valuta, az utazás. Minden kevesebb lesz öt-tíz évig. Az ország megértette volna. Nem ezt tették, hanem mindenki elkezdett zabrálni. A feleségem, aki szabadelvű, liberális nő – én soha nem voltam az – azt kérdezte: te a fideszes polgármesterre szavaztál? Mondtam, álljunk meg: nyolc év alatt bevezették a gázt, csatornáztak, és megépítették az utat a faluban. Miért ne szavazzak én a fideszes polgármesterre, amikor látom, mire költi az adóforintjaimat és kiszolgált? Tehát, az, ami most van Magyarországon, az következmény, és ami jön, az is következmény.
És mi jön, mi lesz az újabb következmény?
Nem tudom.
Mivel magyarázza a kétharmadot, amikor egyik botrány követi a másikat?
Úgy gondolom, ha valaki beteszi az érzelmi és érdekbeli tőkéjét a Fideszbe, vagy Gyurcsányba, vagy akárkibe, onnan már nehéz kivenni. Nehéz azt mondani, hogy tévedtem. A Szabad föld című újság a hasonlatom. Falun ez az újság járt az embereknek 30 évig, és falun ma is a Szabad földet rendelik meg. Én az Élet és Irodalom alapállásával hetven százalékban nem értek egyet, de 15 éves korom óta minden pénteken megveszem az ÉS-t, ha nem tenném, hiányérzetem lenne. Megveszem, a hetven százalékán megüt a guta, de végigolvasom, mert hozzátartozik az életemhez. Más kérdés, hogy kritikával bírok vele. Lehet, kritikával bír az a fideszes is, de nem akarja, hogy újra Medgyessy Péter vegyen fel negyvenmilliót a Grasham-ház sikerdíjáért. Ezek már ellopták a magukét, nekem meg rendben van az életem.
De nincs mindenkinek rendben, folyamatosan nő a mélyszegénységben élők száma.
Moldova György, akivel semmiben nem értek egyet, idézett valakit, hogy amikor nagyon gyülekeznek a felhők, akkor utána vihar szokott lenni. Szerintem a magyar egy béketűrő nép, de gondoljunk arra, hogy 56-ban egy szikra elég volt. Este elhangzott a Gerő beszéd, és hajnalban már ropogtak a gépfegyverek. Honnan kerültek elő a gépfegyverek, az lidérces. Én azt tudom, hogy apám játszott, és egy színházi fotós jött, kereste otthon, nyolc éves voltan, kimentünk az erkélyre – a Dohány utcában, a zsinagógával szemben laktunk – az emberek fáklyákkal mentek a rádió felé. Azt éreztem, hogy ez más, mint egy május 1-jei felvonulás. Hajnalban az anyám kikapott a gyerekszobából, az ágyból, mert a háztömb kertjébe becsapódott egy lövedék, és öt perc múlva a pincében voltunk. Csak az első kirakatot kell betörni, és robban a helyzet, amikor a gyerek rámutat egy szelet csokoládéra és az apuka azt mondja, nem tudom megvenni neked. Ötszobás lakásban laktunk öten a Császár utcába (én megdolgoztam ezért), és a szomszédban egyszobás lakásban lakott egy házaspár egy gyerekkel. Ha ott valami történt volna, akkor elsőnek az én ajtómat rúgja be. Nagyon rossz jómódúnak lenni ott, ahol a szomszéd nyomorog. Csak ezt még nem érzik. Egy társadalomfilozófus az egyik gazdasági lapban az állítja, hogy a világ talán legnagyobb kataklizmája amiatt fog bekövetkezni, mert a világ lakosságának 90 százaléka nyomorog és 10 százalék kezében van a tőke és a pénz. Kosztolányi Édes Anna című regényében Édes Annát megbecsteleníti Patikárius János, a lány elvetél, megalázzák, és minden eltűr. Van a regényben egy pont, amikor elutaznak Vizyék és Patikárius bulit szervez a fiataloknak. Édes Anna, aki már túl van ezen a történeten, hozza az italokat és az ételeket, és amikor ránéz Patikárius Jancsira, a férfi úgy tesz, mintha ő nem is volna. Az irodalomtörténészek azt mondják, hogy action gratuite, hogy Édes Anna elvágja a Vizyék torkát. Ameddig megalázzák, addig tűr. Amikor azt mondják, te nem létezel, akkor valamivel jelet kell adni, akkor vért kell ontani.
Mint színházi embernek, át kell élnem azt, hogy nem tudok mit csinálni, amikor félméterenként nyomorult emberek fekszenek a járdán. Nem tudok mindenkinek adni két-háromszáz forintot. Nem is az én dolgom. Ezzel valamit kell kezdeni.
Vissza a színházhoz. Nagyváradon, az Emőd Tamásról szóló beszélgetésben elmondta, hogy Budapesten már nincs kabaré. Miért nincs?
Megint vissza kell menjek az időben, mert csak kontinuitásban tudok gondolkodni. Marton Frigyes egyre-másra toborozta a műfajhoz az arra alkalmas embereket. Megvesztegethetetlenül. Akik még voltak, az ő találmányai voltak. Színészek képviselték a műfajnak megfelelő jellemábrázolást és karakterrajzokat. Jött Farkasházy és attól kezdve ez megszűnt. Aki írta mondta, ahogy esett, úgy puffant. Egyre kevesebb lett a pénz, szépen halt el a dolog. Sas Józsefről nem tudok mit mondani, tehetséges ember, de amit művelt, az ligeti trivialitás. Eltűnt az a fajta kabaré, ahol áll középen egy ember, akinek van világnézete, fölépít egy műsort Á-tól Z-ig, mint Komlós, Kellér, mert akar valamit mondani, és az arra alkalmas színészek játsszák a jeleneteket. Ezek a színészek meghaltak, és nem jöttek helyükbe újak, vagy ha voltak, mint Kern András, Hernádi Judit, Gálvölgyi János, azok elmentek kőszínházba. Annyira agyba-főbe volt taposva a műfaj, hogy már lassan szégyelltek egy kabaréban föllépni. Szép lassan eliminálódott az egész, szerzők nem voltak, a hatalom meg azt mondta, köszönjük, nekünk nincs szükségünk kabaréra. A kommunisták még tudták, hogy ez egy szelep lehet. Ők még tudták, hogy az adj nekem tíz fillért, hogy rád kenjem a szart, ez a kabaré.
Nekem az a benyomásom, hogy a humor is eltűnt Magyarországon.
A reklámszakemberek készítettek egy felmérést, hogy hová kell tenni a reklámot bizonyos országokban, attól függően, hol látják meg az emberek. Amerikában a házfalakra kell tenni, máshol a metrómegálló a legjobb hely, Magyarországon a leghatásosabb az aszfaltra tenni a reklámot. Mert itt mindenki lefelé tekint. Felszállok egy villamosra, szomorú, dühös emberek nyomogatják a mobiltelefonjukat. Alig látok mosolygós embereket.
89 előtt a humor volt a túlélés egyik eszköze.
Azt életben kell tartani. Olyan emberek kellenek, akik életben tartják az a könnyedséget, azt, hogy közvetítsem: mit búsongsz, a gyereked egészséges, otthon van vajas kenyér meg tea, ne törődj vele, hogy a másik zabrál, örülj, hogy süt a nap, élj! Közben elmondom neked, hogy X milyen szemét, Y milyen hülye, de ne halj ebbe bele. Röhögd ki az egészet. Persze, arra a félórára kiröhögi, aztán kimegy és szomorú, de talán valamit visz magával, egy poént, amit elsüt, aztán megint röhögnek rajta.
Ez nagyon érzékeny dolog, mert jót, rosszat névvel írok le, ahogy én láttam.
Nem biztos, hogy népszerű lesz.
Apám azt mondta, nem szabad hazudni, én megfogadtam, nem hazudok, ő sem hazudott soha nekem.
Az egyik előszó arról szól, hogy Szász Péter, Szász János filmrendező apja, aki nekem barátom volt, azt mondta rólam, hogy olyan ember vagyok, aki bevágom magam egy taxiba, és azt mondom, kövesse azt a kocsit, mert onnan nekem még jár egy pofon. Ez a könyv ilyen. Házhoz megyek néhány pofonért. A könyv egyik részében az apám mesélte történeteket, velem megesett vidám dolgokról írok, és persze a közbevetések, hogy ott mi történt. Tulajdonképpen kis színháztörténet az elmúlt ötven évről, mert hihetetlen, hogy kikkel találkoztam. Gyerekkoromban kik éltek az apám körül, és kikkel nyaraltam együtt Bilicsitől, Feleki Kamillig, hogy Szakács Miklós volt apám legjobb barátja, hogy Gábor Miklós járt fel hozzánk. Nem sorolom, kikkel ültem a Fészekben. Hat éves koromban apám azt mondta, ott van Neményi Lili, csókolj kezet neki, életemben először neki csókoltam kezet. Ahányszor találkoztam Neményi Lilivel, mindig mondta, büszke rá, hogy neki csókoltan kezet először az életemben. Aztán, hogy kikkel dolgoztam vidéken, Pesten – Kálmán György, Mensáros László, Törőcsik, Dajka, a kortársaim közül a legjobbakkal, Haumannal, Almási Évával, Bodrogival, nem tudom felsorolni. Vidéken gigászokkal, akiket akkor még mindenki ismert. Még ismerték egymást a vidéki színészek, ma már a szomszéd utcában levő színházban sem tudják, kik játszanak. Szóval iszonyú gazdag pályakép, amiben hakniztam a Kovács Pólikával, aki Nagyváradról jött, Koós Jánossal, cirkuszban is konferáltam. Ugyanakkor borzasztó, mert mindenhol ott voltam és mindenre emlékszem.
A szerző felvételei
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
