SPOT – színházkeresők károlyi fesztiválja

2014. 12. 19. 20:29

Aki szerint az irodalom irodalom, az hülye – írja Hervay Gizella az Előszóban, és a mondat színházra átírva sem kevésbé igaz. Legalábbis számomra, az immáron nyolcadik SPOT – Színművészeti Egyetemek Nemzetközi Fesztiválján, Nagykárolyban eltöltött két nap után még inkább egyértelmű: a színház valami egészen más, mint amit egyesek megpróbálnak begyömöszölni az erre a névre keresztelt, szépen pingált dobozokba. Tasnádi-Sáhy Péter beszámolója, szokás szerint alulnézetből.

 

A remek Hervay-szöveg nem véletlenül került a felvezetőbe, egy kedves ismerősöm idézte a SPOT-on, békés sörözgetés közben. Az első sortól az utolsóig felolvasta, mert – szégyenszemre – nem ismertem. Ha én kultúrpolitikával foglalkoznék, minden rendezvényt, ahol ilyesmi történhet, alanyi jogon támogatnék, még a logómat sem kéne kifüggeszteni sehova. Már ha a politikának egyáltalán bármennyire is bele kell szólnia a kultúrába, de hát ez talán már egy másik írás témája…
Szerencsére nem vagyok politikus, a SPOT pedig idén is elstartolt, tegyük hozzá udvariasan, a megyei tanács és Nagykároly bölcs vezetőinek támogatásával.
Mondjuk a meghívottak listáján végigfutva ez a minimum. Ha csak az országokat nézzük, Romániából, Moldovából, Szerbiából, Magyarországról, Svájcból és Nagy-Britanniából képviseltetik magukat intézmények a rendezvényen, tekintélyes lista.
 

Nem mintha a SPOT bármit is törődne a tekintéllyel, semmivel sem akar többet (vagy kevesebbet), minthogy a színházat még tiszta szándékkal kereső fiatalemberek rácsodálkozzanak egymásra, ismerkedjenek, termékeny barátságok születhessenek.
 

Lelkes szavaimat tessenek kellő kételkedéssel kezelni, mivel az elmúlt három évben egyre fanatikusabb SPOTolóvá váltam, egyre elfogultabb vagyok.
Idei eufóriámban az is komoly szerepet játszik, hogy minden eddiginél hosszabb időt töltöttem el a fesztiválon (két nap, két éjszakát), és ez alatt egyszer sem kellett tejfehér ködben botorkálnom, emellett a kastély lovardája feletti szobák egyikében lakhattam, ami azért – valljuk be – megint csak vagány dolog. Na, de a személyes élmények mellett beszéljünk a programról is.

 

Yorick Godot-ra vár

 

 

Az idén először összeálló SPOT Társulat Manole Mester Emberi Galéria című előadását rendező Kurt Murray workshop-jával kezdem a hétfő reggelt. Nem mintha kedvem lenne kínozni magam, de még szeptemberben volt alkalmam bepillantani a próbafolyamatba, és ott láttam, milyen érdekes dolgokat művel Kurt a színészeivel. A cél: személyes identitás leépítése, hogy a színész teljes lényével az adott pillanatban élhessen. Az eszközök, legalábbis amit ilyen rövid idő alatt megismertem: harcművészetekből, jóga- és meditációs technikákból kölcsönvett gyakorlatok. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy a személyiségem mennyire bomlott le, de bizton állíthatom, a testemet sikerült majdnem tökéletesen megsemmisíteni. Nem hiszem, hogy például a combizmomban bizonyos rostok az életben bármikor kerültek volna ennyire távol egymástól…
Szerencsére az izomláz igazán csak másnap vesz elő, úgyhogy a 2010-ben, akkor másodéves kaposvári diákok által alapított, most már a budapesti függetlenek sorát gazdagító K2 Színház Yorick visszatér – rendszerváltás Baka István verseiből című előadás miatt még képes vagyok megmászni néhány emeletet. Az alkotók szűk célrendszert tűztek maguk elé: minél pontosabban igyekeztek megidézni az érthetetlen módon nem fősodornak számító remek költő és kedvenc lírai alteregói – Yorick, illetve Sztyepan Pehotnij – világát. Sikerült, és nekem ennyi elég, indoklás a szövegtörzs első bekezdésében.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem román tagozatának produkciójáról lekések, a magyar tagozat Egérfogó-ja pedig elmarad, így este kilencig van pár óra pihenni, pontosabban csak lenne, helyette elcsábítanak sörözni, ekkor kapom a Hervay verset. Nem csak jelen irományhoz, de a következő programponthoz is remek felütés, még mondja valaki, hogy vannak véletlenek. Mia Wyss & Swiss Institute For Media and Performative Sciences Svájcból érkezett a SPOT-ra, a Keep calm and wait for Godot című előadással, performansszal, a csuda tudja mivel. Mivel nem szeretném lelőni a slusszpoént, –tudtommal nem utoljára játsszák Erdélyben – csak néhány benyomásról számolok be.

Először is érdemes elgondolkodni azon, milyen nézők vagyunk. Hajlandóak vagyunk magunk is áldozatot hozni, vagy elvárjuk, hogy a jegy áráért a színészek vastag üvegfal mögött ugráljanak a kedvünkért, miközben kényelmesen hátradőlünk a bársonyszékben?

Ez csak onnan jut eszembe, hogy jelen esetben az alkotók annyit kértek, az előadás megtekintéséhez írjunk alá egy szerződést (elolvasva, egyetértéssel) majd csendben várakozzunk, illetve csoportokra osztva, beszélgetés nélkül foglaljuk el a helyüket, és már ezen többen fel voltak háborodva, az udvarias stílus ellenére is. Ha ennyire nem vagyunk képesek, hogy akarunk bevonódni egy előadásba?
A másik, az előbbinél sokkal pozitívabb megfigyelésem, hogy közösségben lenni célok, megkötések, feladatok nélkül, nagyszerű élmény. Szinte semmi nem kell hozzá, hogy ilyen körülmények közt impulzusok szülessenek és lassan mutálódva emberről-emberre vándoroljanak. Az esemény szerves részét képező SAMPLE koncertről sajnos nem tudok beszámolni, pedig szeretnék, de az előre meghirdetett 17 perces szünetben felmentem a szobámba melegedni, és ahogy voltam, ruhástól elaludtam. Hiába, ahogy az ősi konfuciánus mondás tartja: lumpen újságíróból nem lesz szamuráj.
 

Lendület, némi deficittel

 

 

A kedd délelőtt pihenéssel telik, szükség is van rá, hisz a délután a magyaroké: Marosvásárhely, aztán jön Újvidék, s Kolozsvár zárja a sort.
Az elsőéves vizsgájukat elhozó vásárhelyi másodévesek, teatrológiai szakszóval élve zabálnivalóan édesek. Őszinték, tiszták, lendületesek, ötletesek. Ami ennél is fontosabb, negyvenperces ízelítőjük alapján tanáraik igyekeznek ezen állapotban konzerválni őket. A Névjegykártyák címen előadott szöveg- és ritmusetűdök működési mechanizmusa ugyanarra a rugóra jár: mindenki beadja egyéniségét, tudását, tehát saját magát a közösbe, ami aztán oszthatatlan közösségi tudássá válik. Kíváncsi leszek rájuk pár év múlva, az irány ígéretes. Ha színházigazgató lennék, már most felírnék vagy két nevet a noteszomba, csakhogy nem vagyok, a direktorok pedig nincsenek itt.
Az újvidékiek (szintén vizsga-) előadását nem értem, mármint az oktatói szándékot. Miért kell másodéves – egyébként tehetséges - egyetemi hallgatókkal Csurka István Deficit-jét játszatni? A fiatalok azt mondják, büntetés volt, mert linkeltek valami feladattal, na de akkor is. A szex és a szabadság viszonya akár releváns téma lehetne, de hogy ezt mindenfajta kóstolgatás nélkül, egybe kelljen lenyelniük, úgy csinálva, mintha nyolc kanyarral előbb járnának az életben, mint ténylegesen? Mindehhez elkent szituációkban kell botorkálniuk, olyan mondatokkal a szájukban, amiket élő ember nem mondana soha… ha már büntetés, inkább pár kör békaügetésben az egyetem körül.
Bíró József negyedévesei Kolozsvárról, a harmadéves vizsgaként elkészített Phaedra-val ismét lázba hoznak. Félreértés ne essék, ez sem igazi előadás, ezt néhány perces beszélgetésünkben Bíró József is hangsúlyozza. Elsősorban az érdekelte, miként boldogulnak tanítványai egy veretes szöveggel.
A jelmez, kellék és díszlet szerepét – egy szék és egy kard kivételével – iszap tölti be, kerül belőle gazdagon a nejlonnal borított talajra és a srácokra is. Érdekes nézni, ki hogyan boldogul közülük a folyton változó maszkokkal, és a csúszós talaj generálta egyensúlyvesztéssel.
A produkció után, míg diákjai készülődnek, Bíró Józsefet arról is megkérdezem, mit kellene a színészképzés központjába állítani:
 

„Leginkább azzal kell foglalkozni, hogy a hozzánk kerülő fiatalemberek tehetségét minél jobban kibontakoztassuk, ezen belül pedig minden iskolának megvannak a maga hangsúlyai. Én arra próbálom terelni a diákjaimat, hogy a szöveg, amit kapnak csak másodlagos eszközként funkcionáljon, elsősorban a saját alkotó fantáziájuk vezesse őket. Hiszen nem a szöveget kell eljátszani, hanem azokat a helyzeteket, amik a szöveg mögött vannak.”
 

Úgy látszik, ez a riport szerencsés csillagzat alatt született, hisz készen kaptam hozzá a felütést, és a végszót is, a beszélgetés után vissza kellett indulnom Váradra. nehéz szívvel otthagyva a fölösleges szövegelés helyett vidáman továbbdübörgő fesztivált.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!