Sokféle testek meséi

2015. 01. 07. 11:12

Negyedik alkalommal jelentkezett decemberben a kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi találkozó, amely a test történeteiről volt hivatott beszélni. Az eseménysorozatról, szűkre szabott élményei alapján, Tasnádi-Sáhy Péter írt óvatos beszámolót.

 

 

Eredetileg nem terveztem, hogy írjak bármit is az Interferenciákról, hisz tudtam, nem tudom végigülni a fesztivált, akkor pedig milyen alapon. Magánemberként, a nagyváradi Szigligeti Színház különítményéhez csapódva utaztam el – először csak – az első napra, A nép ellenségét nézni a Schaubühne am Lehniner Platz előadásában. Aztán úgy alakult, december 2-án és 3-án visszatérhettem még három produkció erejéig. Szerény portfolió a majd kéthetes fesztivál felhozatalához képest, mégis kísértésbe estem, hogy valamiképpen összegezzem az élményeket.
Elöljáróban érdemes megemlíteni, hogy a negyedik Interferenciák fesztivál választott témája a test történetei. Hogy miért? Tompa Gábor fesztiváligazgató három nyelven előadott köszöntője szerint többek között azért, mert minket, emberi lényeket erősen foglalkoztat saját testünk, ez az állandó albérlet, mely sokféle működésével folyton emlékeztet időbeliségünkre, mulandóságunkra. Ennél színházi szempontból már csak az lehet fontosabb, hogy testünk a jelenlét elsődleges eszköze.

A színházat az teszi azzá, ami, hogy mind a színész (ma már elválaszthatatlan a performertől), mind a közönség fizikai valójában jelen van egy adott térben, és ez a jelenlét mindkét oldalról egyre inkább cselekvés értékű, ergo felelősséggel jár.

 

A hús-vér társadalom

 

 

A nyitóelőadás az utolsó gondolatra, a felelősségre fektet különös hangsúlyt, aztán persze kiderül, van egyéb turpisság is. A kapitalizmus kritikáiról elhíresült Thomas Ostermeier – a Nóra után újabb Ibsen darabhoz nyúlva – A nép ellenségének sajátos olvasatát állította színpadra a berlini Schaubühne-vel.
Az alaphelyzet elsőre egyszerű: Dr. Thomas Stockmann fürdőorvos felfedezi, hogy a víz, mely a városka gazdaságát fenntartó gyógymedencéket táplálja, erősen szennyezett. Tiszta lelkiismerettel úgy határoz, felfedezését nyilvánosságra hozza. Egy ideális világban a történet ellaposodna, hisz azt kéne az ásítozó közönségnek szemlélnie, miként válik (az eredetihez képest tipikusan Y-generációs, radikális értelmiségivé átrajzolt) Stockmann doktor nemzeti hőssé. Viszont nem élünk ideális világban, Stockmanntól, a kezdeti lelkesedés ellenére, az őt eleinte támogató sajtó és közvélemény is elfordul, a polgármester (Stockmann bátyja) manipulációinak következtében. Vagy nem csak. És ez az előadás hatalmas érdeme: képes bemutatni, hogy a közösség egyes szereplőinek – szétszálazhatatlan – motivációi, döntései miként vezetnek irracionális működéshez, megkérdőjelezhetetlen igazságok elsikkadásához.
Több hangot hallottam előadás után, akik szerint A nép ellensége messze nem lenne annyira nagy szám, ha nem egy világhírű rendező jegyzi. Kezdetben hajlok rá, hogy bizonyos mértékben igazat adjak nekik, hisz minden alkalmazott fogásával egyenként találkoztam már, de néhány nap gondolkodás után rájövök, hol ért el Ostermeier hatalmas áttörést. Az egyén testét feloldva képes egy annál nagyobb entitás, a társadalom hús-vér valóját megmutatni. A történet szereplői – bár jól formáltak – nem bonyolultabbak, mint egy vese vagy egy szív, minden pillanatban egyértelműen azonosíthatóak a szándékaik.

Az a fajta irracionalitás, kibogozhatatlanság, ami az embert emberré teszi, magasabb szinten, a közösségben ölt testet.

Ostermeier előadása ahhoz a felismeréshez vezet érzékletesen, hogy nincsenek egyéni megoldások, egyéni hősök, minden olyan megoldás, amit egy ember tud kínálni, csak végzetes lehet, a rendszer minden elemének jól kell működnie ahhoz, hogy elkerülhessük a tragédiát.

 

Új lakó tíz év múltán

 

 

Mikor egy héttel később visszatérek Kolozsvárra, sajnálkozó hangok fogadnak: lemaradtam 30-án a brit Cheek by Jowl társulat Declan Donnellan rendezte Übü király-áról, most már mindegy, akár el is áshatom magam. Nem teszem, helyette este beülök a színpadon kialakított stúdióba megnézni Tompa Gábor a bukaresti Nottara Színházban rendezett Új lakó-ját. Az előadás egyik legkézenfekvőbb érdekessége, hogy „remake”, Tompa 2004-es, a newcastle-i Northern Stage-en bemutatott előadásának – a fellelhető fotók alapján mérnökileg pontos – másolata, még az új lakót is ugyanaz a Francisco Alfonzin spanyol színész adja, aki tíz éve. Mondom, ez csak érdekesség, talán azért hozom elő, mert nehezen térek át az előadással kapcsolatos gondolataim ismertetésére. A magyarországi színházkultúrán nevelkedett emberként messze nincs annyira a véremben az abszurd, mint egy olyan nézőnek, aki a román színház emlőjén (is) gyarapodott. Szeretem, tán értem is, de megmaradt számomra kuriózumnak, nem nehéz lenyűgözni, mint ahogy Az új lakónak is sikerült. Nem tudom megítélni, hogy a rendező tudott-e annyit tíz évvel ezelőtt, amivel ma is az abszurdot folyton gyűrő román színházi élet előtt járhat, ergo releváns-e az előadás ma, mondjuk Bukarestben. Annyit érzékelek csupán, hogy az abszurd szorzótábláját, a hétköznapi elemek irreálissá fokozását kisujjból tudja, és mivel viszonylag ritkán jutok ilyen csemegéhez, az sem érdekel, mindezt önmagához vagy másokhoz képest mennyire újszerűen teszi. Főleg, hogy ez a fokozás könnyed, költői és elegáns. A színpad az előadás második felére folyton változó festménnyé alakul, mely nagyon is kedvemre való kontemplációra késztet. A hegedűtokból előkerülő akasztókötél, melynek kicsinyített másából (szöghöz rögzítve) körző lesz, ami aztán órát rajzol, ami mindig öt órát mutat, igazi életmetafora: a művészet origója a nagy és visszavonhatatlan halál misztikuma, melynek minden pillanatban záporozó másai, a kishalálok megszülik az időt.

Az új lakó viszont olyan ember (talán művész), aki szokásaival, tárgyaival, (művészetének elemeivel?) szeretnivaló Don Quijoteként kitartóan ötórai teaszünetet tart.

Ő nem változik, nem mozdul, csak a tárgyak (életesemények) sokasodnak, felismerhetetlen zűrzavarrá mutálva a kezdeti, kínos gonddal megszerkesztett rendet. Lehetne ars poetica is, melyet lehet isteníteni, fanyalogni rá, viszont – ha belefut az ember – nehezen megkerülhető.

 

Árnyoldalak Báránnyal

 

 

A következő nappal messze nincs szerencsém. A mexikói Lux Boreal Danza Contemporánea Lamb (Bárány) című előadásáról annyit legalább nyugodt szívvel állíthatok, rengeteg munka van benne. Azt hiszem, a valóságot nagyjából fedi, amit az ismertető ígér: az előadás a halál, halhatatlanság és a hit kérdéseit vizsgálja egy katolikus szentmise laza keretei között (nem szó szerinti idézet). Nehéz megmondanom, hogy sok számomra kedves motívum ellenére miért nem tudtam igazán kapcsolódni, a cselekvés erejével felelősen részt venni benne. Talán azért, mert a többszörösen megjelenített Krisztus test mellett tőlem távolabb álló mártíromságot is érzékelek: az alkotók fölösleges áldozatát. Rengeteg a gondolat, feltárt összefüggés, viszont a tálalásmód egyszerűségében is zavaróan teátrális.
A következő produkció viszont bizonyítja, az alkotó emberben inkább buzogjon túl a felelősségvállalási kedv, mint sötét űrként kongjon a hiánya. Pippo Delbono és Alexander Bălănescu Amore Carne című előadásával kapcsolatban utóbbit csak annyiban érinti a vád, hogy részt vesz a produkcióban, egyébként szokás szerint kiváló. A zenére többek között Pasolini, Rimbaud, Whitman és Eliot verseket recitáló, vonító Delbonoról viszont felelősségem teljes tudatában állítom, felelőtlen. Az előadás után védelmezői azt mondják, ilyen egy szabad művész, megvalósítja önmagát, benne minden maradéktalanul megtörténik, mással nem törődik. Nem állítom, hogy ez a magatartásforma művészileg nem lehet érvényes – már ha ez a helyzet, és nem vagyunk egyszerűen megvezetve – akkor, ha nem fizetek a jegyért, és nem a sor közepén kell ülnöm. Ha a művész megáll a főtér közepén és azt mondja, ez vagyok én, ha tetszik, kapcsolódj hozzám, ha nem, Isten áldjon, nem lehet inkorrektséggel vádolni. Viszont amikor ajánlatot tesz, hogy létezzünk együtt egy színházi térben, ahol szerződés szerint ő a legfőbb cselekvő, én pedig azt elfogadom (megveszem a jegyet, belépek a térbe hozomra) kutya kötelessége gondoskodnia rólam (félreértés ne essék, nem szórakoztatásról beszélek), vagy biztosítania kell valamiféle menekülési útvonalat. Nincs joga sarokba szorítani és megerőszakolni a saját narcisztikus egójával. Mint ahogy nekem sincs másokra erőltetni a véleményem, így felháborodásom kéretik kellő távolságtartással kezelni, és az előadással kapcsolatban más véleményeket is felkutatni.

Sajnos az Interferenciákon tett kirándulásom véletlen szabta kis köre ennyivel véget is ér, így mérleget természetesen nem vonhatok, bár akkor sem biztos, hogy megtenném, ha éreznék hozzá kellő jogalapot:

kevesebb ítélettel és több felelőséggel bizonyára mindenki számára kedvesebbre formálhatnánk közös testünk történetét.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!