Sirályon innen, Sirályon túl

„Megfogalmazódik a tehetség, a siker, az alkotás kínja és gyönyöre, az, hogy a színháznak mindig meg kell újulnia, mintegy követnie a társadalmi változásokat.” Simon Judit a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón tekintette meg az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Sirályát.

Amikor az idei TESZT programjában megláttam, hogy az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Csehov Sirály című darabjával szerepel, örültem. Amikor megláttam, hogy a szerb nyelvű előadás fülhallgatós fordítással hat és fél órát tart, elképedtem. Aztán eldöntöttem, minden előadás addig tart, amennyit akarok belőle, mert ki tilthatja meg, hogy a három fél órás szünet bármelyikében elmenjek. Semmi se kötelező, színházat nézni pláne nem az.
Balázs Attila, a temesvári színház igazgatója nevetve csak annyit mondott: „ezt az előadást nem fogod otthagyni”. Tudott valamit, amit én még nem.
Délután öt órakor bementünk a Román Nemzeti Színházba, ott is a színpadra. Amennyire lehet, elhelyezkedek a kényelmetlen széken, és egyre kíváncsibb vagyok, mit és hogyan tud megfogalmazni az újvidéki szerb nemzeti színháznál a horvát rendező Csehov Sirályával.
Az ugyanis már közhelynek számít, hogy a színházi alkotók akkor veszik elő ezt a drámát, amikor a színházról akarnak valamit mondani. Az elképzelések mindig különlegesek, de a posztdramatikus színház korszakában a klasszikus orosz szerzővel „kísérletezni” komoly kihívás.
A leghosszabb Sirály előadás, amit láttam, négy órát tartott, eljátszották minden szavát, betartották a szerzői utasításokat, hatásszüneteket, a színpadon volt tóutánzat és bőségesen hullottak a falevelek. Én meg ültem a kényelmes nézőtéri székben, és a parádés szereposztás ellenére előkelően unatkoztam.
A szerb előadás biztos nem ilyen lesz, ez már abból is kiderült, hogy a játéktér körül székek sorakoztak, a közepén egy asztal, a színészek cigarettázva, ropit majszolva várták a kezdés. Egyik székről felemelkedik maga a rendező és elmondja, mi is történik az elkövetkező órákban: egy próbafolyamat tanúi leszünk, amikor a társulat Csehov Sirály című darabjának az előadására készül. Ha unjuk, menjünk nyugodtan ki, az sem baj, ha elszundikálunk közben, tegyük azt, amit a kedvünk tart, a lényeg az, hogy jól érezzük magunkat.
A próbaruhás színészek elkezdik olvasni a szöveget, illetve a szerzői instrukciókat a díszletről, a jelenetekről. A rendező meg-megállítja őket, elmondja, miről is szól a darab, és azt is, hogy a színháznak nem elsősorban a színpadon kell létrejönnie, hanem a nézőben, azaz bennem is, mert a játéknak hatnia kell az észre és a lélekre egyaránt. Rendben van – gondolom –, akkor beleköltözöm ebbe az előadásba, a csehovi műbe, megpróbálom megérteni a szereplőket, együtt érezni a színészekkel, a rendezővel a Sirályon innen és túl.
Pereg az előadás, a rendező kinagyít egy-egy pillanatot, lelassítja valamelyik momentumot, és az első felvonásban kibontakozik az első téma: a színház. A szerző szövege teljesen alkalmas rá, hiszen színházi előadással kezdődik a darab, megfogalmazódik a tehetség, a siker, az alkotás kínja és gyönyöre, az, hogy a színháznak mindig meg kell újulnia, mintegy követnie a társadalmi változásokat. Hát igen, Anton Pavlovics valóban a kortársunk, néhány más klasszikussal egyetemben.
Már az első felvonásban rájövök, hogy az alkotók újraértelmezték a darabot: Trigorin, az ünnepelt író nem olyan tehetséges, ahogy állítja magáról és gondolják mások, Trepljov akár tehetséges is lehetne, Nina madármegfelelője lehet, hogy a liba. Arkagyina, a híres színésznő ural mindent és mindenkit e tehetetlenségtől, akarathiánytól, mindenbe beletörődéstől átitatott panoptikumból. Általa sikeres író Trigorin, és miatta menekül a halálba a fia, Kosztja Trepljov. Álvidámsággal ér véget az első felvonás, a színészek „civilben” jókedvűek, jól ment a próba. A rendező bejelenti a fél órás szünetet.
Kinyújtóztatom a tagjaimat, nem is éreztem, hogy elgémberedtem, az előcsarnokban forró mentateával és édes pogácsával várnak az újvidéki színház munkatársai. Jólesik mindkettő a hideg, nyirkos időben, a teraszon, ahová többedmagammal kimegyek rágyújtani, és friss levegőt szívni.
Nehezen telik a szünet, nagyon várom a második felvonást, mivé alakul az előadás, merre fejlődik a dráma.
Vissza a színpadra, nem is olyan kényelmetlen ez a szék, kezdődik a második felvonás, a szerelmek, a szenvedélyek, az álmodozások és álmok momentuma. Csehov azt állította, hogy vígjátékokat írt, mert a darabjaiban mindenki szerelmes, csak éppen valaki másba. Kosztja Ninába, Nina Trigorinba, Mása Kosztjába, minden férfi Árkágyinába, a színésznő senkibe sem szerelmes, két férfi fontos neki: a fia és a szeretője. Ez a gyönyörű, okos, önző asszony egyiküket sem engedi el, szüksége van rájuk, mert általuk tud harcolni az egyetlennel, amitől fél: az idővel. A második felvonásban már megjelenik néhány díszlet és jelmez, továbbra is olvassák a szerző helyszínre és jelenetekre vonatkozó instrukciót, és a súgónak is jut szerep bőven. A rendező asszisztensnője, Katja Legin, önmagát alakítva, sűrűn jegyzetel, a rendező viszont már ritkábban szakítja meg a jeleneteket. A színészek egyre inkább beleélik magukat szerepeikbe, tombol a szenvedély oroszosan, szépen, fájón, őrülten. Plexivel elkülönítenek a játszóktól, benn a siker és szerelem, monológok mennek, festeni kezdik a plexit kékre, vörösre. Jaj, ott lebeg a tragédia, hová máshová vezethet ez a szenvedély, ez az őrület? Szünet. A rendező mosolyogva közli, a harmadik felvonást már a nemzeti színház gyönyörű terméből nézhetjük, kényelmes székekről.
Ismét tea és pogácsa, „lájkolok” egyet Balázs direktornak, aki nevetve „fenyeget: „még nem láttál mindent”. Igen, biztos vannak még fokozatok.
A harmadik felvonásban én a kényelmes bársonyszékben, a színpadon a színészek a paraván előtti székeken sorakoznak immár jelmezben, középen ruhatartó további jelmezekkel. Csupán Kosztja van „civil” ruhákban, ő mindig kilóg a sorból, de szép és nyomorult és a fiú, aki már-már szerelmes gyönyörű anyjába, s magáévá akarja tenni az asszonyt, csakhogy megtarthassa. Trigorin jelmezeket próbál, a fiú tartja neki a tükröt, igen, az írónak csak külsőségek fontosak, kevésbé a belső tartalmon. Kosztja öngyilkossági kísérlete nyomán kiderül, mindenki sérül, minden férfinak van egy bekötözni való sebe, melynek a nyoma egy életre szól. A színészek ülnek a székeken, a fények váltakoznak, és rádöbbenek, hogy a párbeszédek, a jelenetek a paraván mögött zajlottak, és én mindent megértettem, anélkül, hogy láttam volna. Megtörtént az, amiről a rendező az első felvonásban beszélt: bennem jött létre a színház. Szép volt, megrázó volt.
A negyedik felvonásra ismét a színpadra vonulunk, vár a kényelmetlen szék, de kit érdekel, csak az a fontos, amit velük és velünk történik. A negyedik felvonásban a döntésekkel, illetve a döntések hiányának a következményeivel szembesülök. Kosztya otthon maradt falun, néhány írása megjelent a városi újságban, boldogtalan. Nina sem boldog, Trigorin elhagyta, visszatárt Árkágyinához, a sikerhez. A lány huszadrangú színésznő és boldogtalan mindenki abban a sáros faluban. Arkágyinát nem viseli meg különösen beteg testvére halála, ő elégedett, megtartotta a szeretőjét és a fiát, a többi nem fontos. El sem olvasta a fia írásait. Kosztja főbe lövi magát, és mindenki Arkagyinát félti. Az előadásnak még nincs vége. A rendező bekonferálja, külön próbálta a Nina–Kosztja jelenetet, azt megnézhetjük filmről. Látjuk, ahogy közelről instruálja a fiatalokat, ahogy többször elmondatja velük az alkotásról, tehetségről, boldogságról, boldogtalanságról, szerelemről, csalódásról szóló csehovi szöveget.
A végén felállva tapsolunk, ünnepeljük ezt a néha kócosnak tűnő, de mindvégig következes, Csehov esetében sohasem látott szenvedélyes előadást, amelyben viszonyok és viszonyítások jelentek meg a darabon innen és túl, s amelyben magát az alkotást követhettem nyomom.

Újvidéki Szerb Nemzeti Színház

A. P. Csehov: Sirály

Rendező: Tomi Jane¾iè

Szöveg: A. P. Csehov / Tomi Jane¾iè / Katja Legin
Jelmez: Marina Sremac
Díszlet: Tomi Jane¾iè/ ®eljko Pi¹koriæ

Zene: Isidora ®ebeljan