Pontosan komponált átlényegülés

2015. 04. 18. 22:36

A mi osztályunk olyan előadás, amely nem engedi meg a kívülmaradást. Tadeusz Slobodzianek darabja megtörtént eseményeket dolgoz fel, s az a tízfős osztály ugyan Lengyelországban volt/van, de hasonló történetekről, hasonlóan kegyetlen sorsokról magyar drámát is lehetne írni. Az Anca Bradu rendezte nagyváradi előadás drámai szimfónia, melynek akkordjai még napokig a fülünkben csengenek, ahányszor megszólalnak az intolerancia, a kirekesztés, az elutasítás hangjai. SIMON JUDIT kritikája.

 

Nagyváradi Szigligeti Társulat Tadeusz Slobodzianek:  A mi osztályunk Fordította. Pászt Patrícia Rendező: Anca Bradu  Díszlet- és jelmeztervező: Horatiu Mihaiu  Zeneszerző: Horváth Károly m.v. Színpadi mozgás: Mălina Andrei Rendezőasszisztens: Csatlós Lóránt

 

Engedtessék meg, hogy rendhagyóan, a műsorfüzettel (szerkesztők: Derzsi Pálma, Ozsváth Zsuzsa) kezdjem a nagyváradi Szigligeti Társulat előadás- krónikáját, mert a kiváló szerkesztés az előadás részéve tette. A füzetben tíz gyermekfotó, az osztálytársak, akik talán egy dolgozatban, leírták vágyaikat, álmaikat. Régi, kopott gyermekfotók, szebb idők emlékei, amikor az osztálytársak, lengyelek és zsidók a jövőről álmodoztak. Abram (Szabó Eduárd) cipész akart lenni, mint az édesapja. Heniek (Kardos M. Róbert) azt írta: tűzoltó lesz, bár édesapja földműves. Rachelka (Tóth Tünde) édesapja molnár, de ő orvos akart lenni, mint a nagybátyja, Móse. Jakob Kac (Szotyori József) apja kereskedő, a gyerek tanár lett volna. Wladek (ifj. Kovács Levente) földműves helyett kocsis akart lenni, ezt a mesterséget választotta volna Menachem (Kiss Csaba) is, pedig az apukája hentes. Zygmunt (Dimény Levente) apja kőműves, ő katona életet választotta. Zocha (Fodor Réka) nem akart cselédsorsot, amint az anyja, varrónőnek álmodta magát. Dora (Gajai Ágnes) sem akart beállni a boltba az apja mellé, filmszínésznőnek képzelte magát, ha nagy lesz. Rysiek (Hunyadi István) apja kőműves, ő pilóta szeretett volna lenni.
Ezek a gyerekek, valamikor ott éltek abban a kisvárosban, együtt játszottak, együtt jártak iskolába, szerelem bimbózott közöttük, hogy aztán üldözőkké és üldözötteké váljanak, hóhérokká és áldozatokká, kínhalált haljanak, vagy elmenjenek messzire, hogy visszavágyjanak.

 

Visszaköszön a tragédia

 

A mi osztályunk tagjai sorsát halálukig követi a darab, amelyben noha vannak párbeszédek, műfaja narratív monológ, a szereplők mesélnek múltról és jelenről.
Anca Bradu előadásában megrázóan keverednek az idősíkok, a színészi játék pedig hitelessé teszi a megtörtént, és mégis elképzelhetetlen eseményeket. A szereplők nagyszerűen váltják a kint és bent helyszíneit, a most és akkor pillanatokat.
Az osztálytársak – három lány és hét fiú – a történelem, az illúziók, az elvárások generálta kegyetlenségek rabjai.

Egyéni sorsokon keresztül jelenik meg egy olyan időszak, melyet jó lenne, de nem lehet és nem szabad kitörölni az egyéni és kollektív emlékezetből.

Egy korszak, amikor a patriotizmus gyűlöletet, halált, a felszabadulás rabságot hoz magával. Először a vallási megkülönböztetés osztja meg az osztályt, a lengyelek hazafiként rekesztik ki társaikat. Az első szovjet megszállást a zsidók üdvözlik, azt hiszik szabadok, visszaáll a régi rend, melyet hűen szolgálnak. Holott ez a világ már csak kegyetlenebbé válik. Zygmund, a lengyel besúgó, aki miatt Jakob Kacot meggyilkolják, a német megszálláskor ismét hazafivá válik és végre kiélheti antiszemitizmusát, hűséget fogad a náciknak. (Osztály)társaival, Rysiekkel, Heniekkel, Wladekkel, beállnak a nácik sorába: gyilkolnak, erőszakolnak, fosztogatnak. A végeredmény: ezerhatszáz zsidóra rágyújtják a pajtát, elevenen elégetik a kisváros lakosainak nagy részét, szomszédaikat, ismerőseiket, osztálytársukat Dórát és ennek csecsemőjét. Wladek mégis megmenti egyik osztálytársát, feleségül veszi, de zsidóságát nem fogadja el: Rachelka Mariannaként a férfi és családja rabszolgájává lesz.
A zsidók, akik életben maradtak, felszabadulásként élik meg a nácik vereségét, a szovjet bevonulást, mely újabb emberáldozatokat követel. Ellenben a lelkek nem tudnak felszabadulni. Vannak, akik emberroncsokká válnak (Wladek, Rysiek), Menachem kegyetlen megtorlóvá lesz, és vannak, akik minden korban és rendszerben feltalálják magukat. Zygmund ezt a rendszert is kiszolgálja, és a többiekkel egyetemben a németeket teszi mindenért felelőssé. Heniek pedig feloldozottnak tekinti magát, amint felölti a reverendát. Papként ájtatos retorikája tovább szítja a gyűlöletet, az antiszemitizmust. Feloldozást nyújt a bűnösöknek. Visszautasítja, hogy részt vegyen a zsidó áldozatok emlékhelyének avatásán, ez nem az ő bűnük, az áldozatok nem is áldozatok, amúgy meg a németek tették.
Abraham, akit családja a 30-as években Amerikába menekített, a levelei által van jelen. Belőle rabbi lett, családot alapított az új hazájában s mikor visszatér, halotti imaként sorolja elégetett családtagjainak a nevét.
Neki és a történések elején meggyilkolt Kacnak adatott meg, hogy kimaradjanak a lengyel kisváros, a Kárpát-medence, Európa morális káoszából. A szerző és a rendező a 21. századig hozza az osztálytársak történetét, mert a mi századunkban is fenn áll e káosz veszélye. Visszaköszön a retorikákban, a hazafiasság leplébe csomagolva, a álnemzetieskedésben.

 

A színház hatása

 

Az Anca Bradu rendezte előadás drámai szimfónia, melynek akkordjai még órákig, napokig a fülünkbe csengenek. Újra és újra, ahányszor megszólalnak az intolerancia, a kirekesztés, az elutasítás hangjai. Bradu nem ítélkezik, hanem megmutat sorsokat, történéseket, előzményeket és következményeket sorakoztat a szürke térben.

A teatralitás eszközével elkerüli a közhelyeket és a szöveg helyenkénti didaktikusságát, a hatásvadászatot.

Mintegy kívülről szemléltet, de oly módon, hogy a néző nem tud kívül maradni. Olyan pontosan komponált meg minden pillanatot, hogy egyetlen törés, egyetlen indokolatlan momentum nincs a színpadon.  
Az előadás zenéjét gyermekdalok alkotják, melyeket a tragédiák közepette is lelkesen énekelnek az osztálytársak, mintha az énekek megvédhetnék őket. A drámai helyzetek változtatják drámaivá a dalokat, s a nóták halálindulóvá válnak. Fájdalmas kiáltásokká.

A mi osztályunk olyan előadás, amelyben nincsenek főszerepek, másképpen fogalmazva mindegyik partitúra főszerep. Minden karakter jól körvonalazott, és a már említett narratív monológok elegyedése a párbeszéddel külön feladatott jelent a színészeknek. Kivétel nélkül, minden szereplő nagyszerűen éli meg szerepét. Több ez, mint játék, mint alakítás. Átlényegülés. Olyan csoda, amelyre csak nagyszerű színészek képesek, s amely elvezet a színházban mindig remélt katarzishoz.
Engedtessék meg még egy rendhagyó mondat. Előadás után a színészek meggyötörtek. Örülnek a hangos sikernek, a könnyes szemmel felállva tapsoló premierközönségnek, de szemükben még ott van a fájdalom. Kell idő, hogy feloldódjanak, hogy elmondhassák: ilyen nem történhet meg újra.
Ők és a rendező, a zeneszerző, a díszlet- és a jelmeztervező, a koreográfus és nem utolsó sorban a színház szót emel ezért, ahányszor csak színpadra kerül Slobodznianek darabja.Fontos előadás A mi osztályunk, mert szembenéz a múlttal, mert figyelmeztet korunk jelenségeire. Mert elmondja, hogy a túlélés nem mentesít, hogy a történelem nem ment fel, hogy az igazságot, bármennyire fájdalmas, ki kell és ki lehet mondani. A mi osztályunk teljesíti a színház legfontosabb feladatát: megmutatja, kik és milyenek voltunk, vagyunk és lehetünk. 

  

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!