Pomádé király eltáncolt meséje

A hatéves, aki megbabonázva nézte a Nagyvárad Táncegyüttes Pomádé király új ruhája című előadást, a vége felé önfeledten felkiáltott: ez olyan, mint a valóság. Igaza van, a táncszínházi előadás tényleg napjaink pojácáiról szól. S akinek nem tetszik a nyelvezet, amelyen megszólalnak a művészek, az vagy a színházat nem szereti, vagy elhallgattatta magában a gyermeket. Simon Judit írása.

Dimény Levente színművész, az előadás rendezője és egyik koreográfusa azt mondta, köszönjem meg az élményt kollégájának, a másik koreográfusnak László Csabának is. Megköszöntem, ők tudják, hogy osztozkodtak a munkán, a lényeg: valóban remek, szellemes a koreográfia. Az előadás alapja a tánc, de meghatározója a színházi nyelvezet, amire Dimény „lefordította” a nagyszerű gyermekoperát. A táncosok ugyanis remek színészekké válnak, gesztusaik, arcjátékuk olyannyira kifejező, hogy mintegy elmesélik a történetet
A minimalista díszletek között a clown irányítja a cselekményt, ő köti össze a jeleneteket, narrátorként viselkedik. Az udvaroncok és maga király is pojáca, a szabólegények pedig kiskamaszok. A jelmezek tökéletesen megmutatják, ki hová tartozik, milyen a viselőjük jelleme. A hatalmasok, a megalkuvók, a talmiság, a fölösleges külsőségek gúnyrajza a Pomadé király új ruhája, s egyben az igazmondás, az értékek megőrzésének szószólója.
Humor és játékosság jellemzi, valamint pontosság és kidolgozottság. Ránki György zenéje hatalmas feladatot ró az alkotókra, amit cseppet sem tesz egyszerűbbé, hogy szöveg nélkül játssza el a gyermekoperát a Nagyvárad Táncegyüttes. A zene, a test és az arc együttese kell kifejezze mindazt, amit a szavak tennének. Annál is inkább bonyolult ez, mert Ránki több stílusú zenét ötvözött művében a népzenétől a dzsesszig.
A szereplők mintha maguk lennének a zene, mintha a mozdulataik generálnák a hangokat. Minden ütemre jut egy pontos mozdulat. Az alkotók kiaknázzák a zene humorát, mélységeit, játékosságát. Bizonyára ez is hozzájárul az előadás egységességéhez, töretlen ívéhez. Meglepetést okozott a táncosok színészi játéka, a könnyedség, ahogyan a tőlük megszokottól távol álló koreográfiát magukévá tették.
Dimény rendezése a kulcsa az egésznek. Megjelenik benne sajátos humora, és határozott értékrendje. Ezen a játékos színházi nyelven mondja el mindazt, amit a jelenünkről gondol, amiről úgy véli: az elkövetkező generációk ne tekintsenek elsődlegesnek. A felnőtteknek pedig megmutatja, milyenek is lényegében, hogy a „mit veszek fel” fontosabb, mint a „mit is látok, hallok”, s idő sokkal drágább annál, minthogy cicomára pazaroljuk.
Mert a király mindig meztelen, ha a felszín alatt nincs tartalom. S ki mondhatná, mutathatná meg, a király és az udvar talmiságát, ha nem a művész, a clown. Ő szórakoztatva, gúnyolódva kiáltja a világba, hogy nem jó az irány. Akikkel szövetkezik, és akik megértik, azok elsősorban a gyerekek, a változásra nyitott kamaszok. Bizony a humor, a gúny a legbékésebb, de a legkegyetlenebb fegyver. A diktátoroknak nincs humoruk és a kegyenceik sem mernek nevetni. Csak a szabad emberek mernek nevetni a hatalmasokon, persze önmagukon is.
Az alkotók szerint az előadás 9-től 99 évesekig szól, és igazuk van. A gyerekek a mesét, a felnőttek a hatalmasok kigúnyolását „olvashatják ki” az előadásból, de a felkiáltó hatéves arra int, nem kell lebecsülni a gyerekek képességét.
Egyébként az előadásnak szerintem egy komoly hibája van: túl rövid. Néztem volna még egy jó ideig ezt a szellemes és őszinte játékot.