Öt művész, negyven év után (II. rész)

2015. 09. 05. 17:30

1975-ben Marosvásárhelyen hét fiatal, reményekkel, álmokkal teli színész elballagott az akkori Szentgyörgyi István Színiakadémiáról (ma Szentgyörgyi István Művészeti Egyetem.) A főiskolai évek idején – nevezzük így, mert ők öten így emlékeznek az intézményre – mintha burokban éltek volna. Szabó Lajos rektor egy esetet leszámítva mindig meg tudta védeni őket. Négy évtized után Ábráhám Irén (Újvidék), Piroska Klára (Sepsiszentgyörgy), Mezei Mária (Oxford - Budapest), Györffy András (Marosvásárhely) és Csoma Judit (Budapest) visszatért Marosvásárhelyre, hogy közösen emlékezzenek „a legszebb négy esztendőre”. Emlékeik megidézésének Simon Judit volt a tanúja.

 

Ábrahám Irén, Csoma Judit és Mezei Mária egy zenés darab emlékét eleveníti fel

 

Az elegáns szálloda halljában hárman várakozunk: Csoma Judit, Ábrahám Irén és jómagam. Az összejövetel nem hivatalos, nem intézmény szervezte, hanem Csoma Judit ötlete nyomán döntötték el, hogy 40 esztendő elteltével ellátogatnak Marosvásárhelyre, együtt emlékezni a számukra meghatározó évekre, a már a halhatatlanságba szerződött tanárokra, az élők sorából eltávozott kollégára, de elsősorban a szép és még szebb történésekre.

Elsőként Mezei Mária érkezik, ők hárman együtt repültek Budapestről Erdély közepébe, csak máshol szállásolta el magát. A találkozás öröme mégsem marad el. Emlékszel – ez a szó hangzik el a leggyakrabban. Gyors programterv is készül, másnap délelőtt ugyanitt találkozó Piroska Klárival és Györffy Andrással, azaz Pirinyóval és Bandival.

Nosztalgiázás a balett-teremben

 

Mások, mint a többi diák

Elindulunk a vásárhelyi utcákon. Megszűnt a Maros vendéglő, bank áll a helyén. Sok emlék fűződik ehhez az étteremhez, számtalan gyönyörű este, amikor színészek és színisek együtt beszélgettek a szakmáról, egymásról, az álmokról és talán a várható csalódásokról is. Emlékszel? Kevés volt a pénz, néha még annyi sem, de szalmakrumpli és sör mindig került az asztalra. Ebben a házban lakott Tibcsi, azaz Oláh Tibor, a rettegett színikritikus és egyetemi tanár. Az Arta mozi még ott áll, és megvan az Apolló ház is, ahol a bentlakás volt, csak ma más a rendeltetése. Akkoriban az utolsó emeleten laktak a színisek, lennebb az orvostanhallgatók. Ők mindig kicsit mások voltak, mint a többi diák, más órarend szerint jártak az egyetemre, este színházba mentek, harmadik és negyedik évben már játszottak, vagy statisztáltak. Emlékszel? Abban az előadásban mindannyian benne voltak, amabban viszont csak ketten.

Nagyszerű volt együtt lenni a színpadon Kovács Györggyel, Lohinszky Loránddal, Csorba Andrással és többi nagy bölénnyel.

Emlékszel? Hordták a téglát az épülő nemzeti színház falaihoz, hogy aztán ők is játsszanak Erdély legmodernebb színpadán. Nagy élmény volt a megnyitó, a társulat elköltözött a Kultúrpalotából az új és korszerű épületbe.

A magyar társulat most az akkori direktor Tompa Miklós nevét viseli. A rendező nem volt annyira népszerű a színisek körében, mint a főiskola rektora, Biga, azaz Szabó Lajos. Civil nevére rá kell kérdezzek, mert a színészek csak becenevén beszélnek róla. Annyi szeretet árad a szavaikból, hogy szerintem a rektor úr mosolyog a fellegek között. Pedig nem volt könnyű 1971 és 1975 között a színművészeti rektorának lenni. Az elvtársak nem szerették a szabad embereket, márpedig ebben a társaságban voltak elegen. Lélekben, gondolkodásban szabadok. „Mintha burokban éltünk volna” – mondják újra. Szabó Lajos vigyázott rájuk. Akkor szembesültek a valósággal, amikor letiltották a Gyerekkeresztesek című előadásukat. A főiskola stúdiótermében játszották volna, de a cenzorok hasonlóságokat véltek felfedezni a darab és a rendszer között. A letiltást még a rektor sem tudta megakadályozni. Emlékszel? „Biga mindenkinek adott kölcsön. Egyesek még mindig tartoznak neki.” Holott illett visszaadni a pénzt. Tisztességes ember volt a rektor, tisztességet érdemelt.

A Muskátli sincs már a helyén, ahol reggelente kávéztak, ha éppen maradt idő kávéra. Amott egy jóbarát lakott, gyakran mentek hozzá bulizni. A Tutun megvan, de éppen bezárt, tatarozzák.

Vacsorázni kellene, nagy sóhaj, hol van már a biztos hely, a Maros, ahol hitelt is kaptak néha.

Felfedezünk egy szép kerthelyiséget, nemrég nyílt meg, a felszolgáló kislány nagyon kedves, úgy döntünk, megtartjuk a helyet a későbbi napokra is.

Emlékszel? Mezei Mari felrobbant a kályhával, Csoma és Inci majdnem mindig késve indultak reggel, azért mégis kipúderozták az arcukat. Ők ketten életre szóló barátságot kötöttek a főiskolán, s ezt sem a távolság, sem a diktatúrák nem tudták megszakítani.

Inci meséli, hogy a román tengerparton Csoma Judit dalát hallotta a hangszóróból. Csoma ugyanis a főiskola évei alatt már sikeres folk énekesnő volt. Zenét szerzett, díjakat nyert, gyakorta szerepelt a televízióban, fellépései voltak a Thaliának nevezett együttesével, többek között Bukarestben, a Sala Palatului-ban arattak sikert.

Szentgyörgyi István szobra előtt a főiskola bejáratánál

 

Az emlékezés csendje

Másnap délelőtt már tombol a kánikula, mégse késik senki. Jön Piroska Klári, kiskorom óta ismerem, színházi gyerek ő is, az anyukája a váradi teátrumban dolgozott. Együtt játszottunk a folyosókon, fedeztük fel a színház zugait és gyönyörűségét. Györffy Bandi messziről mosolyog, ölelések, öröm. Mendel György is megjön, ő régi jó barát. Indulunk kávézni egy valamikor a városon kívüli, most már Vásárhelyhez tartozó negyed kerthelyiségébe.

Emlékszel? Mendel Gyurit nem vették fel a színművészetire, de a színháznál dolgozott, mind a magyar, mind a román társulatnál foglalkoztatták. Aztán családi okok miatt is úgy döntött, elege van az aranykorból, világgá megy szerencsét próbálni. Meg sem állt Amerikáig, ahol pár év után a Time magazin műszaki szerkesztője lett, közel három évtizedig. Most Budapesten él szobrászművész feleségével és két gyermekével. A sors fintora, a világjárt ember öröme, hogy egyre-másra kapja a filmszerepeket, többnyire amerikai filmekben.

Folytatódik az emlékek felelevenítése. Györffy jelzi, másnap az irodájában várja őket Gáspárik Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója. Utána következik a főiskolai látogatás.

Pillanatra az asztalhoz telepszik a csend. A tekintetek a múltba révednek. Meg kellene örökíteni ezt a pillanatot, fogom a fényképezőgépet, aztán mégsem mozdulok. Ezt a csendet nem szabad megtörni. Újraindul a beszélgetés, talán ők öten észre sem vették ezt a csendet, a vidámság visszatér. Este a vacsoránál megtudom, hogy Mezei Mária elhagyta a pályát, férjhez ment, hosszú évekig Angliában élt.

Ábrahám Incit a Vajdaságból Harag György hozta Marosvásárhelyre tanulni, Csoma Judit pedig az életét tette fel a színházra. Györffy Bandi csak vendégszerepelni ment el olykor Marosvásárhelyről, mindmáig a Tompa Miklós Társulat tagja, Piroska Klára pedig Sepsiszentgyörgyön szolgálja 40 éve a színház isteneit. Ezekről az évekről majd később, a folytatásban mesélek.

Gáspárik Attila főigazgató az emlékbe kapott piros pólóval

 

A hiányzó osztálykönyv

A kánikula nem kegyelmez, az igazgatói irodában is nagy a meleg. Csattognak a legyezők, amikor belép a főigazgató. Gáspárik Attila meghatódik, amikor átveszi a pólót, melyre rányomták az évfolyam csoportképét. Majd mesélni kezd arról, hogy gyűjti a relikviákat a színházmúzeumhoz. Megmutat egy 1952-ben lezárt osztálykönyvet. Az 1975-ben végzettek osztálykönyvét nem találta, pedig jó lett volna most megnézni.

Csoma felmegy a nemzeti színpadára. Körülnéz, mintha keresné régi játszótársakat, de csak az emlékek érkeznek.

Indulunk tovább, szóba kerülnek a jegyek, az eredmények drámagyakorlatból és elméleti tárgyakból. Utálták a filozófiát és a tudományos szocializmust, csak két lány tanulta szorgalmasan, Mari és Klári. A többiek megúszták, ahogy tudták, csak ne bukjanak meg, az volt a lényeg.

Az Apolló-ház, a bentlakás, megannyi vicces és megható történet helyszíne. Mintha magasabbak lennének most az emeletek, mint akkor, és mintha kisebbek lennének a szobák. Csoma felmegy fényképezni, a fürdőszoba még megvan, oda zárták be egyszer Incit, aki kalandos módon, de kiszabadult, mindannyiuk meglepetésére. Emlékszel? Kicselezték a portás bácsit, hogy ne írja fel, ha későn vagy korán reggel értek haza, futottak reggel az órákra, nevettek sírtak, tanultak, próbáltak, játszottak a „legboldogabb négy esztendőben”.

 

Metamorfózis

A Színművészeti Egyetem és a Köteles Sámuel utca. Kultikus hely volt, talán ma is az. Az egyetemtől, azaz a főiskolától nem messze lakott Kovács György, Harag György, Lohinszky Loránd.

Csendesen lépnek az épületbe. A falakon fotók, plakátok. Felismerik magukat a régi képeken (fotó). A plakátokon szereposztások. A balett terem, ahol a mozgásgyakorlatok voltak. Emlékszel? Amikor a vívást oktató azt mondta, leülni, Mezei Mari leült a földre, akkor is, most is nevetnek a társai. A vívásban ez egészen mást jelent. Györffy Bandi kipróbálja a rudat, úgy tűnik, akkor sem szerette a balett gyakorlatokat.

A 40-es terem, a drámagyakorlatok helyszíne. Már nincs emelvény – mondják. Egy perces csenddel emlékeznek az elhunyt kollégára, a szeretett rektorra, a évfolyamvezető Csorbára és mindenkire, akik már nincsenek közöttünk.

Van néhány kellék, a fotókon fiatal lányok és fiúk, a mostani hallgatók. Ábrahám Inci leül, pillanatig csendben emlékezik. Könnyezik. Szép volt. Csoma is meghatódik. Megnézi az egykori öltözőt. Felmennek a stúdiószínház színpadára, sok munka, bosszúság és még több siker fűződik a kis teremhez. Emlékszel? Dalra fakadnak, a Kocsonya Mihály házassága előadásban énekelték, táncolnak is kicsit. Akkor, néhány percre a fiatal énjüket látom. A csillogó tekintetek, a derű, a játék visszapörgeti az időt. Valami történik ott, nem értem, mi is, de mintha Thalia szelleme lengené be a teret, mintha valamilyen varázslat bűvölne. Amikor ott állnak a színpadon, megváltozik a tartásuk, a hangjuk, ők színészekké, én nézővé változom. Pedig nem tettek mást, mint felmentek a színpadra emlékezni.

Egy fotó még Szentgyörgyi István szobránál, csoportkép a bejáratnál. Emlékszel?

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!