Nem gyermekjáték
2015. 02. 19. 12:06Történelmi helyzetek, folyamatok érnek össze, békés és háborús etapok, amelyeknek az összefüggéseit kellene látni és láttatni egy érvényes Pál utcai fiúk értelmezésben. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban bemutatott Molnár-klasszikust Parászka Boróka értékeli.
Ha valaki végignéz a jól átgondolt stratégia mentén működő erdélyi színházak évadtervein, évadon kívüli kezdeményezésein, programjain, akkor egyértelműnek tűnik, hogy ma már kiemelt szerepe van a színházi nevelésnek. Több jelentése van annak, mit értenek ez alatt az évadtervezők, programszervezők. Sepsiszentgyörgyön a diákszínjátszás, a drámapedagógia évtizedes gyakorlata honosodott meg, színésznemzedékek származtak az itteni műhelyekből. Csíkszeredában gyermek- és ifjúsági színházi fesztivál működik évek óta, amely lehetőséget teremt a szakmai vitákra, a vonatkozó színházi kínálat áttekintésére. A kolozsvári bábszínházi fesztivál immár 13. kiadásán van túl. Az évadtervekben rendszeresen jelen vannak a gyermekeknek szánt előadások. Az utóbbi évek felismerése az, hogy míg az általános iskolások számára viszonylag színes a kínálat, sőt helyenként az óvodásokat-bölcsődéseket is bevonják a játékba (Marosvásárhelyen baba-színházi kezdeményezés is indult), a kamaszokat alig-alig szólítja meg egy-egy produkció. Pedig ők azok, akikben már elég érdeklődés, kitartás van a rendszeres színházba járáshoz, akiknek most gazdagszik, szervesül úgy a műveltsége, hogy a színház nélkülözhetetlen legyen.
A marosvásárhelyi Nemzeti Színház idei évadjában számukra vitték színpadra a Pál utcai fiúkat, illetve a Molnár Ferenc regényéből írt színpadi változatot. Minden esély adott volt ahhoz, hogy színháztörténeti pillanat szülessen, akár a színházi generációváltás, a színházi nyelv-tartalom-forma megújítása szempontjából, bekövetkezzen a várva-várt „kamaszosítás”. Akár abból a szempontból is fontos lehetett volna ez a produkció, hogy Molnár Ferenc titokzatos, rendkívül gazdag, vitatható műve új, radikális, kortárs értelmezést kapjon.
Marosvásárhelyen sajnos nem a fenti szempontokra törekedtek, a kiszámíthatóság volt a cél, a biztos, jól felépített, nem túl merész, a megszokott, ismert sémáknak megfelelő színpadi-dramaturgiai építkezést követték az alkotók. A drámai középszert Vidovszky hozta: a rendező tapasztalt drámapedagógus, aki pontosan tudja, hogy milyen kockázata van a gyermek-kamasz, illetve amatőr szereplők színpadra vitelének, a profi színészekkel való közös játéknak. A hosszas és alapos castingon jól választott szereplőket (szerencse is kellett a jó választáshoz: Marosvásárhelyen szintén hagyománya van a színházi pedagógiának, a diákszínjátszásnak, megfelelő edzéssel jelentkeztek a szereplők erre a feladatra), a grund lakóinak, illetve küzdőinek felkészítése is profi munka.
Ilyen szempontból a marosvásárhelyi közönség kellemesen meglepődhetett, rácsodálkozhatott arra, milyen potenciál lappang a városi általános és középiskolákban, miféle új színeket-hangokat lehet behozni az iskolapadokból. Nem tették próbára a nézőtéren ülők komfortzónáját, nem szembesítették váratlan, meghökkentő, a befogadást nehezítő megoldásokkal. Ismert történet ismert feldolgozását kínálták számukra, a bemutató ráadásul a marosvásárhelyi könyvvásár díszelőadása volt. Az volt az üzenete az így prezentált produkciónak: ez a klasszicizáló, moralizáló, családias kultúra a kultúra.
Jól kitalált, jól kihasználható egyszerű színpadtér, középen kör alakú arénával-piramissal, amely könnyen kijelöli a kint és a bent, a fent és a lent dimenzióit, amelynek erős szimbolikus tartalma van. Mely szimbolikus tartalomnak a megfejtése nem kíván erőfeszítést, nem követel kényelmetlen, többféleképpen értelmezhető gondolatokat, csak elringat, elámít, vagy éppen a melankólia felé kísér.
A Molnár Ferenc regény (ami nem véletlenül regény – bármennyire is tele van drámai tartalommal, helyzettel, mégiscsak prózában kiteljesedő atmoszféra, korkép foglalata) több színházi feldolgozást ért meg. Először 1936-ban mutatták be a Royal Színházban, ezt a változatot Hevesi Sándor dramatizálta. Volt még bemutatója 1946-ban, 1954-ben, 1963-ban – hosszan sorolhatók a történeti szempontból is fontos évszámok: összesen tizenkét verzió került színpadra.
A marosvásárhelyi produkciót Deres Péter és a rendező, Vidovszky György dramatizálta. Utóbbi már gyakorlott rendezője ennek a darabnak: színpadra vitte Debrecenben, Kaposváron és a Bárka Színházban, Budapesten is. A marosvásárhelyi bemutatót ezekkel a szavakkal engedte útjára: „Maga az előadás olyan értékekről szól, amik talán ma nincsenek hangoztatva, előtérbe helyezve, gondolok itt a becsületre, hűségre, csapatszellemre, az áldozathozatalra. De talán éppen ezért jó, ha egy előadás foglalkozik velük, nem haszontalan visszatérni néha a régi történetekhez. Persze törekedve egyfajta egyensúlyra, ami nem engedi, hogy túlságosan távoliak maradjunk egy mai tizenévestől, és ezzel elavultnak titulálják az előadás által felvetett problémát, de ne is adjuk el magunkat azért, hogy a történet „emészthető”, könnyebben befogadható vagy kedvelhető legyen”.
Ebben a beharangozóban nagyjából benne van minden, ami az előadáson számonkérhető, vagy kifogásolható. A Pál utcai fiúkat „régi történetként” kezeli, s mint ilyen ismertnek véli – ahogy fentebb már említettük, azt is feltételezi, közönsége ismeri, érti, ezért a cselekményt könnyen, automatikusan, tisztázott előfeltevésekkel követi.
A gond az, hogy a Pál utcai fiúk nem klasszicizálódott, nem „régi” történet. Érvényes értelmezése a magyar irodalomtörténetben alig van. Általában „gyermek” és „ifjúsági” beavatástörténetként kezelik. Holott egy teljes történelmi-társadalmi tabló, posztmonarchiás, previlágháborús, radikális vízió, nagyon sok kegyetlenséggel, rettenettel, reménytelenséggel. Pont olyan óvatosan felfejtendő, mint például Rejtő Jenő Csontbrigádja, amelyet szórakoztató ponyvaként olvas generációk sora, holott a holokauszt irodalom egyik zsigeri szövege.
Ilyenformán az „értékek”, amelyek ebben az előadásban precíz és patinás foglalatot kapnak, egyáltalán nem adottak, érthetőek, egyértelműek. Az áldozatok, a tettesek, elkövetők és elszenvedők sem egyszerű áldozatok, tettesek, elkövetők és elszenvedők. Az eredeti szöveg rengeteg ambivalenciát tartalmaz – ezeket a marosvásárhelyi dramatizált változat egyszerűsíti, egyértelműsíti.
Ami az „egykori” és mai tizenéveseket illeti, illetve azt a feladatot, hogyan lehet „közel hozni” ezt a letűntnek vélt világot, a válasz egyszerű, de nem a marosvásárhelyi produkcióban keresendő. Történelmi helyzetek, folyamatok érnek össze, békés és háborús etapok, amelyeknek az összefüggéseit kellene látni és láttatni egy érvényes Pál utcai fiúk értelmezésben. Hogyan adott az értékválasz illúziója generációkon át? Mit jelent a konformizmus, az aktivizmus, az ellenállás, a lázadás, a behódolás, a hierarchia, a szabadság és a szabadság megvonása? Ezek a visszatérő, állandó kérdések, tömören ebben a műben: legalább annnyira gyerek-, mint amennyire felnőtt dilemmák.
A vörösingesek és a Pál utcaiak összecsapása nem a drámai csúcspont, csupán folyománya a tragédia mély konfliktusának. Ehhez a mélyfúrásig nem jut el Vidovszky. Több oka lehet annak, hogy az előadás közönségkedvencként is bizonyos értelemben kihagyott esély, lehetőség. Oka lehet maga a dramatizálás, amely mint mondtuk, leegyszerűsítő, és egy steril drámai struktúra szolgálatában áll. Oka lehet a közönség kiszolgálásának-szórakoztatásának egyértelmű szándéka: valóban kedves, jól játszó gyerekeket láthatunk, megható helyzetekben. Nemecsek (a kiválóan, fegyelmezetten dolgozó Dull Bence alakítja) szó szerint mennybe megy. Oka lehet a semmit sem kockáztató színpadkép, színpadi zene. Az összességében jól komponált, erősen tartott felszín.
Mindez azt eredményezi, hogy a nézőtéren összezsúfolódott szülők és kamaszok elégedetten tapsolnak. Majd ki-ki hazatér. A szülők otthonaikban, azzal a nyugodt élménnyel-érzettel, hogy mindent megtesznek gyermekeik neveléséért, az „értékek átadásáért”. A kamaszok pedig elindulnak a marosvásárhelyi kocsmák, a mai grundok felé. Isznak, szívnak, harcolnak majd egymással, az otthon tudatlanul és tehetetlenül várakozó szülőkkel. Egyikük-másikuk reggelre halva kerül elő a Maros árkaiból. Mert ma itt ez a harc, ez a tét. Kár, hogy ez a színházban nem átélhető és nem látható.
|
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk Átdolgozta Deres Péter és Vidovszky György
|
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
