Inkább a semmi van

2014. 12. 17. 09:33

Jutalomjáték – is lehetne a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban bemutatott Caligula a címszereplőnek, Bányai Kelemen Barnának, és a társulat produkcióban résztvevő összes tagjának. Tufan Imamutdinov orosz rendező, a román és a magyar társulat jó ismerője, a színház visszatérő munkatársa alapos munkával dolgozza fel Albert Camus drámáját, amelyet az utóbbi években is szívesen játszottak az erdélyi és a magyarországi színházak. Parászka Boróka kritikája.

 

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat, Albert Camus: Caligula, Rendező: Tufan Imamutdinov, Zeneszerző: Boros Csaba,
Díszlet- és jelmeztervező: Liliya Baymashkina, Rendezőasszisztens: Dimitri Bogomaz, Koreográfus: Bodor Johanna

fotó: Rab Zoltán

 

Csiszár Imre 2010-ben a budapesti Kamara Színházban, Mihai Maniutiu 2011-ben Kolozsváron, Szőcs Artur ugyanebben az évben Pécsen vitte színpadra. Erdélyi művész, nem erdélyi színpad: Bocsárdi László Craiován rendezte ezt a darabot. Mundruczó Kornél megelőzte a Caligula hullámot, ő 2006-ban, Budapesten rendezte ezt a szöveget. Az ősbemutató magyar nyelven Erdélyben volt: Kovács Ferenc rendezésében Camus darabját 1969-ben mutatták be Nagybányán. Az eltelt 55 évben számtalan verziót láthatott a közönség. Abszurd, aktualizáló, klasszicizáló, lélektani dráma, látványszínház – minden oldalról körüljárták már az alapanyagot.
Mit tett ehhez az előadás-történethez, hozott-e valami újat, váratlant Imamutdinov? A kérdés második felére a válasz egyértelműen nemleges, az első felére azonban azt mondhatjuk: van hozott anyag, hozzáadott saját tartalom. Egy lassú, szándékkal, és helyenként okosan lassított Camus olvasat ez a produkció. Látványvilága, díszlete visszafogott, klasszicizáló: a játékteret körbe ülhetõ arénaként rendezték be a Nemzeti Színház stúdiótermében, az előadás jelentős részben az aréna homokkal teli központjában zajlik (rituális ki- és bevonulások vezetik fel a felvonásokat-jeleneteket). Nyoma sincs annak, hogy a ma Erdélyben és a román színházban oly divatos vizuális agresszióval bármiféle hangulatot keltsen az előadás, nem viszi el a produkciót a látvány. Nem nyomaszt, nem nyűgöz le, nem hatásvadász. Egyszerű térszerkezet, amely látni enged valamiféle anyagszerűséget. Leginkább a homokot, amely az arénát kitölti (sajnos az ezzel a látványos anyaggal folytatott játék nem válik hangsúlyossá, nem szervesül hozzá az előadáshoz). A játéktér egyik oldalán hatalmas szikla-trón: jeleként annak, hogy aki itt uralkodik e világból, az anyagi világból való. (Stúdió körülmények között hiteles, nem illúzióromboló sziklautánzatot készíteni nehéz, most sem sikerült). Az aréna közepén oszlop: az első felvonásban az őrülettel küzdő Caligula töviskoszorúja (kellően nem kigondolt, végigvitt szimbolikus utalásként) kerül a tetejére, az előadás végére vedlik át diadaloszloppá, a császári büszt alapzatává.

A kis teret mélységében, magasságában, széltében és hosszában bejátsszák a Bodor Johanna által koreografált színészek, az aréna köré épített puritán nézőtérről, a padokról több perspektívából követhetik a játékot a nézők.

Szerencsés esetben, ha a játék valóban kiteljesedne, gazdaggá válna, több előadást is láthatna, perspektívától függőn, aki itt helyet foglal.

 

Emberi, hatalmi játszmák

 

A puritanizmus, és a jól átgondolt képletek azonban megrekednek egy szinten. Az anyaghoz, és a testhez visszautaló díszletet kiegészíti a sajátos zenei- és hangvilág: színészek, költők zenélnek, dobolnak, játszanak különböző hangefektekkel. A filozofikus tézisdráma hosszú mondatai, nehéz állításai néha hangokká oldódnak, vagy sűrűsödnek: a racionális beszéd is csak test, visszhang, az anyag frivol-kegyetlen-szép játéka. Ezt az érzetet kelti ez a Boros Csaba komponálta zenei keret.
Mindez együtt egyértelműen jelzi, honnan indul, és hova jut Imamutdinov elképzelése: az emberi, hatalmi játszmák, a lét-nemlét kísértése, vagy az azzal való dacolás válik materiálissá. Már amennyire válik, amennyire lefordítható, követhető az anyag alakulása, bomlása. Gyakorta azonban a szavak, a képzetek elfedik mindezt, vagy elhazudják (költészetnek, filozófiának hívjuk ezt a racionális betakarást). Hogyan történik a leplezések és lelepleződések, a halálba és életbe vetett hitek és csalódások, remények és reménytelenségek játéka? Ez lehetne ennek az előadásnak a kérdése, ehhez azonban a marosvásárhelyi produkció nem elég. Hiányzik belőle a szöveg aprólékos elemzése. Mintha nem lenne szinkronban a mondott szöveg, és a játék. Mindkettő érvényes, mindkettő kidolgozott, csak éppen elmegy egymás mellett. (Ez történik az első felvonás végén Scripion-Caligula kettősével, kár, gyönyörű szöveget mond egyébként két remek színész, Galló Ernő és Bányai Kelemen Barna). 

 

Szépen rajzolt kegyetlenség

 

Talán az lehet az oka ennek a szövegvesztésnek, és tartalomszűkítésnek, hogy a rendező nem beszél magyarul, a rendkívül sok próbával színpadra állított produkción tolmáccsal dolgoztak a résztvevők. S bár ilyen értelemben csorbul Camus-műve, mégis kap valami eredetit, mélyet a marosvásárhelyi közönség. A címszerepet Bányai Kelemen Barnára bízta Imamutdinov, aki ehhez a karakterhez viszonylag idős: 32 éves korában játszhatja el ugyanazt a szerepet, amit a dráma eredeti, francia nyelvű bemutatóján, 1945-ben a 23 éves Gérard Philipe alakított. Bányai Kelemen Barna illeszkedik az előadás anyagiságához. Egyáltalán nem azt a törékeny, zavart, gyermekarcú császárt hozza, mint amit Gérard Philipe nyújthatott. Robosztus termetű férfi: a szerep kedvéért jelentős mértékben lefogyott, mégis inkább az erős embert látjuk benne, mint megtört testet-lelket.  Számító, taktikusan pusztító, a szenvedést és a kegyetlenséget ötvöző őrületet visz a színpadra. A történet szerint az ifjú császár nővére és szeretője Drusilla halála nyomán zsarnokká válik. Válogatott kegyetlenséggel teszi próbára környezetét, hogy mennyit viselnek el, és miért viselik el a kegyetlenségeket. A szöveg sokat idézett kulcsmondata „az emberek meghalnak, és nem boldogok”: emberkísérletek sorával szembesülünk, annak a szemléltetésére, mennyi boldogtalanság kell a halálhoz. Mit jelent a megfosztottság? Hogyan vehető rá az ember a lemondásra, a beletörődésre, a befogadásra? És mi kell a lázadáshoz? A boldogtalanság és kegyetlenség közötti összefüggés látszólag egyszerű, logikus – és így elfogadható, empátiára érdemes. Ebben az előadásban azonban sokkal többet értünk meg a kegyetlenségből, mint amennyit látni enged Bányai Kelemen Barna játéka a boldogtalanságból. A kegyetlenségnek szépen rajzolt, pontosan betartott íve van, különös tónus: az irónia különböző formái, alakjai egészítik ki. Ettől válik feszültté és sokarcúvá ez a játék. Mégsem mélyül el igazán. Az őrület elmeháborodássá egyszerűsödik. Pedig, ha elfogadjuk azt, hogy ez egy ember- és létkísérlet, akkor Caligula észvesztése nem más, mint a racionális struktúrákkal való szembefordulás, azok felmondása, tagadása – racionális, kiszámított eszközökkel. Józan őrület. Reflexió és önreflexió. Választás egy választás nélküli, életre és halálra bomló világban. Ezeket a rétegeket nem bontja ki sem a címszereplő, sem az előadás. Bányai Kelemen Barna Caligulája magába zárkózik, az interakciók ritkán teljesednek ki. Sem Caligula nem találja az utat a mellékszereplőkhöz, sem a mellékszereplők nem játszanak alá és mellé a főszereplőnek. Mindannyian demonstrálnak valamit, ami már az előadás kezdetén eldőlt, előre bejelentetett. Nem éri sem a nézőt, sem a szereplőket meglepetés. „Az emberek meghalnak és nem boldogok” – hangzik a sokszor idézett kulcsmondat. És valóban, ezek az emberek meghalnak, és nem boldogok. A kínzó és megválaszolatlan kérdés, az igazság és az út azonban az, hogy hogyan halnak meg, és hány arca-helyzete van a boldogtalanságnak. Ez lenne az a köz, az az űr, amit ez az előadás is kitölthetne, sokkal alaposabb lét–nem lét analízissel. Mindenek kezdete és vége azonban a por, a hamu, a homok, amelyben ideig-óráig ott maradnak a lábnyomok, a testek jelei, aztán eltűnnek. Imamotumov ezzel szembesít Marosvásárhelyen, és ez is valami. Vagy inkább a semmi.

Miért van inkább a semmi, mint a valami? – ez Caligula szomorú, szánalomra, belátásra és együttérzésre érdemes kérdése.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!