Bohózattól a banalitásig

2015. 02. 03. 18:30

„Kosztolányi így kezdi egyik színházkritikáját: nekem tetszett. Én távolról sem közelítem Kosztolányit, mégis engedtessék meg, hogy parafrazáljam: nekem nem tetszett.”  De ez nem jelent semmit. Simon Judit kritikája A szabin nők elrablása című előadásról.

 

Nagyváradi Szigligeti Társulat, Kellér Dezső – Horváth Jenő – Szenes Iván: A szabin nők elrablása, Rendező: Halasi Imre, Díszlet- és jelmeztervező: Laczó Henriette, Zenei vezető: Horváth Károly, Koreográfus: Hátszegi Erika

 

Tetszik tudni, ez az a bohózat, amelyben szerepel Rettegi Fridolin, a komédiás, aki „elhinti a kultúra magvait” amerre vándor csepűrágói megfordulnak, úgy terjeszti a színház varázsát, hogy az még a leghiggadtabb, legbölcsebb tanárt is megfertőzi, nemhogy a kisasszonyokat és kiscselédeket. Ahová Rettegi beteszi a lábát, retteg minden tisztes polgár a színházvírustól. Pedig nem nagy szám ez a társulat, kevesen vannak, nem is túl jó színészek, a primadonna sem az első fiatalságát éli, de nem számít, mert a színház az színház, azaz varázslatos, ellenállhatatlan, csodálatos.
Rettegi figurája mintegy összenőtt Bilicsi Tivadar nevével, ha nem tévedek, a szerzők neki írták. Nagyváradon a magyarországi Szirtes Gábor játssza, aki mindent megtesz, hogy nevetést csiholjon a nézőkből, sikerül is neki, noha nekem sok volt, mert úgy vélem, a bohózat és a bohóckodás különböző fogalmak.
De nem baj, A szabin nők elrablása című bohózat sok mindent elbír, ha elég vicces és pörgős, sajnos a váradiak előadása kissé vontatottra sikeredett. A szintén magyarországi Halasi Imre, akiről a szakma azt állítja, hogy a műfai egyik legjobbja, nem vette észre, hogy két különböző műfaj keveredett az előadásban: Szirtes, Gajai Ágnes, és a mindig varázslatos Csíky Ibolya bohózatot, a többiek szalonvígjátékot játszottak. Mintha a rendező nem figyelt volna, és a színészek a maguk elképzelése szerint oldották volna meg feladataikat. Halasi az előadás műsorfüzetében úgy fogalmaz, hogy számára „a banalitás nagyon fontos tényező, hiszen az életünk tele van efféle eseményekkel, melyek következményeit folyamatosan viseljük, viselnünk kell.” A rendező szerint A szabin nők elrablása „kiválóan megírt banális história az emberi esendőségről, hiszékenységről, játékosságról, féltékenységről, a komédiás lét fontosságáról”. Stimmel – mondom váradiasan, csak azt tessék megmondani, miért az előadás lett banális, fantáziátlan? Pedig jó színészek alkotják a szereposztást, csak meg kellett volna mondani nekik, miről szól a Halasi-féle produkció. A koreográfus is észrevehette volna, hogy a táncoknak nincs dinamikája, hogy ismétlődnek a mozdulatok, unalmasak. A díszlettervező és jelmeztervező is kitalálhatott volna szellemesebb színpadképet és ötletesebb ruhákat. Mintha a rendező nem igazán tudta volna, hogy a szórakoztatáson belül, mit akar. Szórakoztatni nemes feladat, ez a színház egyik lényege. Még a legfinnyásabbak is szívesen nevetnek egy jó bohózat előadásán.
Ismétlem, a színház mindig varázslatos. Az elegáns szilveszteri közönség sokat nevetett és tapsolt A szabin nők elrablása előadásán. Ezzel a rendező elérte a műsorfüzetben deklarált célját: szórakoztatta a nézőket. S ha a néző jól érzi magát, akkor rendben van. A többi már csak az én finnyásságom, hogy folyton elvárásaim vannak. Kosztolányi így kezdi egyik színházkritikáját: nekem tetszett. Én távolról sem közelítem Kosztolányit, mégis engedtessék meg, hogy parafrazáljam: nekem nem tetszett. De ez nem jelent semmit.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!