Balkáni tragédia chicagói olvasatban

Romániában és Magyarországon turnézott a Chicagóból érkezett Trap Door Theatre. Ritkán adatik amerikai színházi előadást látni Európának ezen a szegletén. Talán azért ritka az ilyen esemény, mert Amerika messze van, egy előadás utaztatása még az országon belül sem mindig lehetséges. Az amerikaiak előadást Simon Judit tekintette meg.

A chicagóiak produkciója több szempontból érdekes: a Franciaországban élő román szerző, Viºniec művét a tengeren túl mutatták be, erdélyi magyar rendező állította színpadra, a zeneszerző romániai román, a maszkmester magyar; a társulatot különböző nemzetiségű amerikaiak alkotják, többek között egy szebeni román színésznő, de játszik a társulatban lengyel, olasz és persze amerikai gyökerű művész is. És ekkor még nem szóltam a darab izgalmas témájáról, sem az előadás magas művészi színvonaláról.
New York után Chicagóban van a legtöbb színház, ezért díjat nyerni egy előadással ott nagy elismerést és tekintélyt jelent egy társulatnak. A lengyel származású Beata Pilch vezette Trap Door Theatre-ben bemutatott The word progress on my mother's lips doesn't ring true (Anyám ajkáról a fejlődés szó hamisan cseng) előadást a The Chicago Tribune napilap a 2011. év legjobb független színházi előadásának választotta, továbbá több kategóriában is felkerült a Jefferson-díj bizottsága (a legrangosabb színházi díj Chicagóban) által díjazásra ajánlott előadások listájára.

Csak emlékek vannak Viºniec a talán legtöbbet játszott kortárs drámaíró a dél-szláv háborút dolgozza fel, a rá jellemző elemelkedéssel. Reális drámát dolgoz fel, szürreális képekkel. Elsősorban arra figyel, milyen rombolást végez a háború az emberi lelkekben, mennyire értelmetlen az ilyen-olyan eszme, a területért folyó öldöklés. És figyel arra is, hogy a háborút erkölcsi és szellemi értékvesztés követi. Ember és társadalom, ha túléli is borzalmakat, a jobbik énje mindenképpen belepusztul.
Leon Uris Exodus című regényében hangzik el, hogy a holtak már békében képesek pihenni egymás mellet, az élőket is meg kellene tanítani a békére.
Nincs ahol elsirassam a fiamat, nincs temető, nincs sírhalom – hangzik el Viºniec drámájában. Csak emlékek vannak, a halott fiúk emlékei, akik nem is voltak ellenségek, csak valamiért ellentétes, egymással szemben álló táborokba kerültek. Beszélgetnek egymással a harc értelmét nem lelő harcosok, csomagot is csempésznek egymás rokonainak. A halál kaszál, mindketten odavesznek. Egyikük anyja csak az ingét temetheti el, a másik Anya fia jeltelen sírját kutatja. Az Apa ásni kezd az erdőben, egyre másra bukkannak elő a holttestek, rétegesen pihennek, történelmi korok szerint. A német fiú 41-ben, a partizán is valamikor a második nagy háborúban talált nyugalmat a szláv földben.

Nem névtelen halott Szabó K. István előadása elsősorban az emberi történeteket, érzelmeket keresi, a túlélőkét. A túlélés az esetek többségében nem jelent élhető életet.
A színpadkép is a 20. század iszonyataira utal: cipők – mint holokauszt mementók – szegélyezik a teret, ahonnan holtak érkeznek, hogy kegyelmet kérjenek az élőktől.
A gyászolóktól és azoktól is, akik érték- és rendvesztetten próbálnak nem csak túlélni, de élni is, pénzt keresni. Háború után minden eladó: a test és a lélek, élők és a holtak. A legjobban a csontokkal lehet keresni, árucikkek tehát azok is: legyen, akit eltemetni. Harsány, kifestett emberek tesznek úgy, mintha gondtalanok, sőt boldogok lennének.
Megrázó képek és pillanatok váltják egymást a chicagóiak előadásában. A rendező minden részletre figyel, és ezek azok, melyek annyira emberívé és szomorúvá teszik a történetet.
Brecht Kurázsi mama című drámája jut eszembe, ahol az asszony sorra veszíti el szeretteit, de élni próbál, mindig egy lépéssel megelőzni a halált. Õ a háborúból él, Viºniec szereplői a békét próbálják emberivé tenni.
Torokszorítók és lélekbe vágók az előadás utolsó jelenetei: az apa megtalálja a szájharmonikát, a muzsikát. Az asszony eltemeti, boldog, hogy van, ahová eljárhat siratni a fiát. A hangszer viszont a másik katonáé volt, a fiú felveszi az inget, az az övé. Mert végül is mindegy, van sír és van rajta jel. Ez fontos és a tudat, hogy a fia immár nem névtelen halott. A hős fogalma nem jelenik meg az előadásban. A történelem avathat hősöket, az embereknek halottaik vannak. A muzsikát eltemetik, soha többé nem szólal meg.
A rendező a társadalom drámáját is megmutatja, a viszonyokat és viszonyulásokat is vizsgálja. Az erőszakos halál nem hozhat megbékélést, a megbékélés hiánya viszont újabb háborúkhoz vezethet, az ördögi körből valahogy ki kellene törni. A kérdés: képesek vagyunk-e megbékélni az emberekkel és magunkkal? Tudunk-e nemet mondani, amikor harcba küldenek, hiszen a szembenállók nem ellenségeink? Hogyan is hangozhat őszintén a fejlődés szó akkor, amikor minden, ami ezt szolgálná, valamiért elpusztul?
Az előadás nagyszerűségéhez minden jelentben hozzájárul a történéseket és a lelkiállapotokat hangsúlyozó zene. Szabó K. István ebben az előadásban is úgy használja a fényeket, hogy azok kiemelik a fontos pillanatokat.
A díszlet és a jelmezek is történeteket hordoznak, életről és halálról, talmi örömökről és mélységes gyászról.
A chicagói Trap Doors Theatre művészei szinte Sztaniszlavszij-i átéléssel játszanak. Az előadás azt bizonyítja, számukra vitán felüli, hogy belülről kell építeniük a szerepüket, átéléssel tenni hitelessé a játékot. A színészek pontossága, mély átélése, hiteles alakításai nélkül aligha jutott volna az előadás a rendező által elvárt mélységekig.
Ebben az előadásban megvalósul az, amit a színházak alkotói – tisztelet a kivételnek – nem tartanának fontosnak az utóbbi időben: minden szereplőnek van elő- és sejthető az utóélete. A rendezés és a színészi játék nyomán kiderül, hogy a drámai helyzetbe került embereknek családjuk volt, vasárnap együtt ettek, sokat dolgoztak, veszekedtek és kibékültek, szóval mindaddig élték a szürke mindennapokat, ameddig életükbe bele nem szólt a hatalom, hogy háborúzni kell. És ez tette őszintévé, hitelessé az előadást.

Chicagói Trap Door Theatre

Matei Visniec: The word progress on my mother's lips doesn't ring true
(Anyám ajkáról a fejlődés szó hamisan cseng)
Angol fordítás: Joyce Nettles

Rendező: Szabó K. István
Dramaturg: Milan Pribsic
Zene: Ovidiu Iloc
Díszlet: Mike Mroch
Jelmez: Bisa Dimitrova
Maszk: Ötvös Zsófia
Szereplők: Antonio Brunetti, Wladyslaw Byrdy, Malcom Callan, Simina Contras, Kevin Cox, John Kahara, Beata Pilch, Nicolae Wiesner